Nincsenek jó tapasztalataim a Netflix-dokumentumfilmekkel, általában felületesnek találom őket és zavar, hogy milyen nyilvánvalóan akarnak befolyásolni, hatni rám. Viszont a Daughtersben megosztott emberi történeteken át egészen ritkán látható erővel és bizonyossággal mutatkozik meg, hogy a szeretet milyen csodákra képes. És ennek megtapasztalása már nagyon sokat ér.
Itt például egyszer csak az történik, hogy az egyik apa, egy börtönben ülő fekete férfi, olyan tétova, olyan tanácstalan, olyan szelíden fél a saját gyerekétől, mint egy elsőéves tanítójelölt, aki még sose próbált rendet tartani. Csak ő nem osztályt akar fegyelmezni, hanem szeretne jelen lenni a lánya életében. Most először. Tíz év késéssel, öt hónap felkészítő tréning után, lila léggömbök között, a börtön tornatermében.
A Daughters című, sok-sok díjat méltán elnyert dokumentumfilm (r.: Angela Patton, Natalie Rae) egyetlen nap köré szerveződik: egy apa-lánya bál köré, amit egy washingtoni börtön falain belül rendeznek meg, évente egyszer, fekete elítélt férfiaknak és lányaiknak. Az esemény nem csodát ígér, csak egyetlen délutánt. Öt hét felkészülés, hogy legyen értelme ennek a pár órának. Hogy ne csak üljenek egymással szemben némán, mint két ismeretlen, akik nem tudják eldönteni, kin múlott jobban a távolság.
A film egyik ereje, hogy nem siet. Hagyja, hogy az emberek lassan, kínosan, kicsit szögletesen mozduljanak meg. Hogy az apák hónapok, évek némasága után kimondják, hogy hiányoztál. Hogy bocsáss meg. Hogy fogalmam sincs, mit mondjak. Mert az is előfordul, hogy a gyerek nem akar találkozni, mert haragszik és fáj neki, amit az apa vele és az anyjával tett. És a film ezt sem rejti el: nem csak azt látjuk, hogy az elítéltek hosszú, közös, támogatott munkával hogyan restaurálják az apaénjüket, hanem az is, amikor a lányaik mérgesek, nem biztosak abban, hogy akarnak az apjukkal találkozni, vagy amikor az anya azért mérges, mert a lányát megint fel fogja kavarni az apjával való találkozás, és utána megint neki lesz ezzel is munkája, heteken, hónapokon át.
A börtönbál egy esély. Nem megváltás. Nem happy end. Csak lehetőség, amiből némi szerencsével és sok odafigyeléssel, munkával akár nagyon sok mindent ki tudnak hozni az érintettek.
Az apák, akiket látunk, nem jó emberek abban az értelemben, ahogyan a politikai vitákban vagy családi veszekedésekben szoktuk dobálni ezt a szót. Vannak köztük, akik súlyos, erőszakos bűncselekményekért ülnek. Az egyik beceneve a gyilkos szóból származik, és közülük senki sem állítja, hogy ártatlanul ülne. Az egyik, aki a film forghatásakor még az ítéletére vár, a végén harminc évet kap. Vannak, akik gyermekük teljes gyerekkorát az otthontól távol, elzárva töltötték.
És mégis: a film közben elkezdesz szorítani nekik. Hogy legalább egyszer nézzenek úgy a lányukra, ahogy még soha. Hogy ne hibáztassanak, ne hárítsanak, ne mentegetőzzenek. Hogy ne csak jelen legyenek, hanem odafigyeljenek.
Egy ponton az egyik apa azt mondja: „Nem gondoltam volna, hogy még számítok neki.” És ott, azon a mondaton keresztül látni az egészet: a fiúgyereket, akit soha senki nem szeretett jól, aki felnőtt, hibázott, elveszett, és most, negyvenévesen próbál először felnőtt lenni. Mert egy ötéves kislány, akinek soha nem tudott uzsonnát csomagolni, most odaáll elé táncolni. És csak nézi őt, ő, a felnőtt férfi pedig bőg, mint egy gyerek.
A film egyik főszereplője az a férfi, aki a börtöntréninget vezeti. Egykori elítélt, most mentor. Nem szónokol, nem prédikál. Csendesen ül a körben, néha kérdez, néha csak vár. Látszik rajta, hogy érti a férfiakat – a védekezéseiket, a dühüket, a szégyenüket. És képes megrendíteni őket, akik jobbára addig talán csak verekedni, menekülni vagy hazudni tudtak. Itt megtanulják, hogyan kell felelősséget vállalni és bocsánatot kérni.
A film egyik legerősebb jelenetében a felkészítő tréningeken egy fekete nő beszél az apáknak arról, hogy bármennyire is nem volt jó az ő az apja, és bármennyire is nem szeretné ő maga sem, de mindig fontos lesz számára az apja. Mindig ott fog állni előtte, mellette, mögötte az apa alakja, és vagy erőt ad neki, vagy megnyomorítja az életét. Ilyen az apák, és ilyen a lányok sorsa. Így, a szemünk előtt értik meg az apák a film egyik leginkább megrendítő tanulságát, hogy a szeretetnek akkor is van súlya, ha nem kérnek belőle.
Ahogy az egyik férfi mondta: „Az utcán nőttem fel, soha senkinek nem voltam fontos. Ezért végeztem itt a börtönben. És most először látom életemben, hogy valakinek fontos vagyok.”
A jelenetek nem patetikusak és nem is látványosak. Nincs operatőri bravúr, csak arcok. És testtartások. Meg ahogy a kezüket tördelik a férfiak, mint iskolás gyerekek az első felelet előtt. Az egyik apának reszket a keze, miközben próbálja elmondani, mit érez. A másik csak nézi a földet. A harmadik próbál viccelni, aztán elhallgat, és már nem vicces.
A lányok szelídebbek. De nem egyformák. Van, aki fél, van, aki dühös. Van, aki semmit sem vár, és van, aki mindent. Az egyikük a báli ruhában még mindig csak kislány, a másik már kamasz, akinek az apja nem tudja, hogy mióta menstruál. Mert nem volt ott. Soha.
És mégis megadják nekik ezt az egy napot.
A film szerint a bálban részt vevő apák 95%-a nem kerül vissza a börtönbe. Nincs kontrollcsoport, nem tudjuk, hogy más, hasonló helyzetű elítéltek közül mennyien tudják elkerülni a visszaesést, de annyira nem is számít. Ami számít, az a szeretet, és a szeretettel járó felelősség, amit ezek a férfiak megértenek és megtapasztalnak: rájuk szükség van, a lányuknak szüksége van rájuk, akkor is, ha rossz emberek és rossz apák voltak.
A Daughters nem enged könnyű megoldásokat. Nem hirdet megbékélést, nem suttog semmit a szeretet hatalmáról. De például kimondja azt, amit a legtöbb film elhallgat: hogy lehet késő. Hogy a károk nem mindig gyógyulnak be. Hogy a gyerek nem köteles megbocsátani. Az egyik kislány a film forgatásakor úgy várja haza az apját, hogy az hét év múlva jön haza. Később kiderült, hogy tíz évet kapott. A kislány összetörik, az már túl van az ő horizontján. Tud annyit várni, fenn tudja tartani addig az apja képének folytonosságát? Cseppet sem biztos.
És mégis, néha megtörténik a csoda, vagy egy csodácska. És az a pillanat olyan erővel bír, hogy valaki ott hagyja a fegyvereket, és elkezd leveleket írni a lányának. Mert egyszer már eljött, és megtapasztalta, milyen szeretettel kapcsolódni hozzá.
Ha úgy érzed, minden reménytelen, és a férfiak megjavíthatatlanok, nézd meg ezt a filmet. Nem feltétlenül csak azért, hogy reményt adjon, hanem hogy láss valamit abból a munkából, amit nem szoktak kamerával követni: ahogyan a szégyenből bátorság lesz, ahogy ezek a súlyos bűnökkel a hátuk mögött élő férfiak megtalálják az erőt a javuláshoz, mert a lányuknak szüksége van rájuk.
Aki olvasna még a film által bemutott programról és szereplőiről, annak ezt a cikket ajánlom.