A kultúránkban a sok, nőket érintő sztereotípia közül az egyik legmakacsabb és legkitartóbb az, hogy a nők önzők, nárcisztikusak, és csak magukkal törődnek. A reklámok, a közbeszéd, sőt, még a „jóindulatú” családi kritikák is gyakran ezt sulykolják. A valóság ezzel szemben sokkal inkább az, hogy sok nő elképesztő mennyiségű kreatív energiát fektet abba, hogy ne kelljen önmagával foglalkoznia. Hogy megfeleljen. Hogy másokat helyezzen maga elé. Az önfeláldozás egy elvárás, és egy társadalmilag jutalmazott magatartásforma is.
Nincs ideje vagy energiája szépítkezni: de a gyerekekre, munkára, háztartásra, érzelmi támogatásra bezzeg van. Amikor mégis szóba kerül az önmagával való törődés, azt mondja: „nem érdemlem meg”, „nem vagyok elég szép”, „ez nem nekem való”. Mintha a szépség egy díj lenne, amit csak a „kiválasztottak” kaphatnak meg. Mintha az, hogy valaki nem tartja magát szépnek, nem pont az indok lenne arra, hogy időt és figyelmet szenteljen saját magának.
Az önmegtagadásnak talán a legkifinomultabb formája, amikor valaki a feminizmust hívja segítségül. „Én azért nem sminkelek, mert nem akarok megfelelni a patriarchális szépségideálnak.” Ez egy érvényes, tiszteletre méltó álláspont – de vajon mindig ez az igazság? Vajon nem gyakran egy újabb eszköze ez annak, hogy ne kelljen szembenéznünk azzal, mennyire bűntudatkeltő dolog nőként magunkkal foglalkozni?
Mi van, ha a szépítkezés épp hogy feminista tett?
Kapitalista társadalmainkban a pihenés és az öröm kiváltság. Olyasmi, amitől különösen a nőket próbálják megfosztani. A hosszú munkanap után még mindig az ő vállukat nyomja a háztartás, a gyerekek, az érzelmi munka. És ha ez nem lenne elég, a nők gyakran önként vállalnak még több gondoskodó szerepet: barátnőkként, lánytestvérekként, beteg családtagokat ápolókként, közösségi összetartókként. A marginalizált nők (például szegénységben élők, romák, transz nők) pedig gyakran még ennyire sem férnek hozzá az örömhöz, a kikapcsolódáshoz, a szépítkezés élményéhez. Sokszor a puszta létük válik politikai kérdéssé, és minden önmagukra fordított pillanat engedetlenségnek számít.
Egy transz nőnek, akit a társadalom férfiként próbál beskatulyázni, gyakran azt kell hallgatnia, ha sminkel, öltözködik, törődik magával, hogy „túlzásba esik”, „buzis”, „nem természetes”. Egy roma nőnek a külsejét gyakran eleve sztereotípiák, előítéletek, rendőri profilozás tárgyává teszik. Egy szegénységben élő nő számára egy fodrász, egy manikűr, egy kis extra törődés nem „alap”, hanem luxus, álom, időnként elérhetetlen vágy.
Egy olyan világban, amely retorikájában individualista, de a gyakorlatban folyamatosan alárendeli az egyént a kollektívának – „legyél jó csapatjátékos”, „áldozd fel magad a családért”, „ne hisztizz, nem rólad szól” – ott időt kérni magadnak forradalmi tett. Azt mondani: ez az óra rólam szól. Nem a főnökömről, nem a családomról, nem a rendszerről. Rólam.
És honnan tudod, hogy ez valóban forradalmi tett? Onnan, hogy a rendszer azonnal reagál rá. Büntet érte: nyíltan vagy rejtetten. A vallás bűnnek nevezi. Sok munkahely (pláne itt Magyarországon) még ma sem nézi jó szemmel – pedig az életed felét ott töltöd, és nem mindig segít az a tanács, hogy „majd munka után foglalkozz magaddal”. A párod szerint „ribancos” vagy. A többi nő (akit arra tanítottak, hogy versenyezzen veled) kritikusan méreget. És ha ezek közül semmi nem hat, akkor majd a beléd nevelt bűntudat: nincs rá időd, nem érdemled meg, fontosabb dolgokra kell a pénz.
Lehet most tiltakozni: hát nem a patriarchátus kényszeríti a nőkre a szépségkultuszt? Nem ez a női elnyomás egyik fő eszköze? Dehogynem. És erről már ezernyi cikk született. Ez a diskurzus dominál. Én most nem erről beszélek. Nem azokról a nőkről írok, akiket a patriarchátus piedesztálra emel, hanem azokról, akiket láthatatlanná tesz: transz nőkről, roma nőkről, szegénységben élő nőkről, idősebb nőkről, fogyatékossággal élő nőkről, azokról, akik nem felelnek meg a normatív szépségideáloknak.
Számukra a szépség nem elvárás, hanem lehetőség. Néha túlélési stratégia. Máskor kapcsolódás és kikapcsolódás. Nem nyűg, hanem álom. Nekik a szalon nem státusszimbólum, hanem ritka menedék. Egy hely, ahol valaki végre rájuk figyel. Egy hely, ahol nemcsak a testükkel, hanem a jelenlétükkel is történik valami.
A kulcs (mint mindig) az, hogy a választás szabad legyen. Akár így, akár úgy dönt egy nő, az ő döntése legyen, ne bűntudat, megfelelés vagy rendszerformálta elvárás határozza meg. Az pedig egy külön cikket érdemelne, hogy hogyan tudjuk egyáltalán felismerni, mi az, amit valóban mi akarunk, és mi az, amit csak belénk neveltek.
Természetesen vannak nők, akik traumáik, testképzavaraik, szorongásaik miatt nem érzik jól magukat ezekben a terekben. Vannak, akiket valóban nem érdekel a smink, a hajfestés, a manikűr. És ez rendben van. Ez is egy szabad választás. Én nem őket akarom cáfolni, hanem egy másik nézőpontot szeretnék láthatóvá tenni: egy olyan perspektívát, amely eddig kevesebb figyelmet kapott.
Felmerülhet a kérdés: de nem kizsákmányoló ez az ipar? A nyugati országokban gyakran igen. Ott fehér, középosztálybeli nők járnak szalonokba, miközben kisebbségi, alulfizetett, sokszor bevándorló nők dolgoznak bennük, ráadásul gyakran feketén, jogvédelem nélkül. De Magyarországon ez sokszor másképp van. Itt sok nő egyéni vállalkozóként dolgozik: vállalkozást épít, túlél, ügyfelet szerez, időpontot egyeztet, számlát vezet. Egy manikűrös nemcsak körmöket csinál, hanem saját gazdasági függetlenségét teremti meg. Próbáltál mostanában időpontot foglalni Budapesten, 2025-ben, infláció idején? Ha szombat délelőttre kapsz helyet, szerencsés vagy. Itt tehát nemcsak magaddal törődsz, hanem egy másik nő sikerét is támogatod.
És persze: a szépségiparnak van környezetvédelmi és etikai ára. Műanyag, vegyi anyagok, állatkísérletek, kizsákmányolt kelet-ázsiai munkások. Ezek valós és fontos szempontok. De azért gondoljunk bele: amikor ezekről beszélünk, nem ismételjük-e meg újra és újra ugyanazt a mintát? Hogy mindig más szempontját helyezzük a sajátunk elé? Legyél jó fej. Legyél etikus. Ne legyél önző. Kérdezem én: a férfiaktól mikor várja el ezt a társadalom?
És végül: sok nő számára a szépségszalon nemcsak szolgáltatás, hanem közösségi tér. Női tér. Ritka, védett hely, ahol nemcsak frizurát, de meghallgatást is kapsz. Ahol meg lehet osztani történeteket, sérelmeket, titkokat. Ahol sokszor az első önelfogadás-csírák megszületnek. És ki tudja? Talán egyszer majd mozgalmak is innen indulnak el. Olyan helyekről, ahol női hangok találkoznak, és együtt mondják: elég volt.
A középső ujj a patriarchátusnak lakkozott körmökkel szebb.
Törődj magaddal – saját magadért és nőtársaidért is. A szépítkezés nem mindig elnyomás. Néha menedék. Néha lázadás. Néha túlélés. Néha kapcsolódás. És néha egyszerű öröm: és ez éppen elég.
Mert egy olyan világban, ahol mindenki más rendelkezni akar a tested felett, visszavenni azt – bármilyen formában – politikai tett.
Ahogy Audre Lorde, fekete leszbikus költő és aktivista mondta, saját fordításomban:
„Önmagamról gondoskodni nem önzés, hanem önfenntartás és politikai hadviselés.”
A cikkhez hozzászólni itt lehetséges.