A világnap, hála az itthon is immár húsz éve megszervezett Néma Tanúk felvonulásnak, valamelyest kezd beszivárogni a köztudatba, eredetét azonban még kevesen ismerik. Pedig figyelemre méltó a három rendkívüli nő: a vallásos Patria, az öntörvényű Minerva és a félénk, asztmás kishúgból forradalmárrá érő Maria Teresa Mirabal életútja – három nő, akik az elnyomás elleni harc mártírjaiként haltak meg. Magyarul nagyon kevés anyag található róluk – néhány internetes portál (köztük a Nőkért.hu) közöl róluk rövid ismertetőt, többnyire a világnappal összefüggésben. Még az angol, sőt a spanyol nyelvű források is elég szűkösek. Ha részleteiben szeretnénk megismerni a nővérek életútját, gyakorlatilag egyetlen forrásunk van: Julia Alvarez kortárs dominikai-amerikai író (magyarul meg nem jelent) In the Time of the Butterlies című, 1994-ben megjelent regénye. A mű tényeken és családtagok visszaemlékezésén alapul, és noha a szerző saját bevallása szerint a fantázia segítségével pótolta a hiányzó részleteket, mégiscsak visszaírja a nővéreket a történelembe. A könyvből 2001-ben film is készült Salma Hayek főszereplésével, amit Ha eljő a Pillangók ideje címmel nálunk is bemutattak.
Julia Alvarez szintén Dominikában született, és tízéves volt, amikor családja, a helyi diktátor, a véreskezű Trujillo elleni összeesküvésben való részvétel miatt 1960 augusztusában New Yorkba emigrált. Itt hallottak négy hónappal később a három nővérről, akik börtönben sínylődő férjeik meglátogatása után hazafelé tartottak, amikor bekerítették és sofőrjükkel, Rufino de la Cruzzal együtt botokkal agyonverték őket. A történteket igyekeztek a hatóságok „balesetként” eltussolni (a látszat kedvéért az autót is összetörték), de ezt nem hitte el senki, és később fény is derült mind a megbízók (egyikük természetesen a diktátor), mind az elkövetők kilétére. Alvarezt sosem hagyta nyugodni a történet. Leginkább az a kérdés foglalkoztatta: vajon honnan merítették ezek a nők a bátorságukat, amivel végül a mindenfajta igazságtalanság ellen küzdő nők példaképeivé, szimbólumokká váltak? 1994-ben, immár íróként visszatért szülőföldjére, és meglátogatta az egyetlen túlélő nővért, Dedét. Az idős hölgy addigra már felnevelte sajátjai mellett nővérei gyerekeit is, és a testvérei emlékét őrző múzeumot gondozta. Több mint harminc év nyilatkozás után már terhére volt a szerep és a túlélők bűntudata is gyötörte („te fogsz minket eltemetni” – jósolta anno az apja). Mégis mesélt, és átadta az írónőnek az összegyűjtött újságcikkeket, fényképeket, naplókat. Ezek – és Alvarez történetmesélő ereje – segítségével a három nővér, kilépve a számok és tények ridegségéből, megelevenedett.
Az 1930-as évek ben járunk. Mint minden házban, Mirabaléknál is ott függ a falon a „Jótevő”, Trujillo portréja. A puccsal hatalomra jutó vezér szobrokat állíttat magának, családtagjairól nevez el utcákat és közparkokat, saját magáról pedig a fővárost. Lelkes híve a fajegészségtannak: a népesség „tisztaságának" megőrzése érdekében mintegy harmincezer haiti származású, fekete lakost kivégeztet (ez volt a „petrezselyem-mészárlás".) Titkosszolgálatának besúgói ott lapulnak mindenhol, a lefülelt ellenségek holtan, vagy börtönben, embertelen körülmények közt végzik. Erről viszont, főleg vidéken, keveset lehet tudni, többek közt mert a rádió és az újság a diktátort istenként élteti. Az ország mindig is politikailag instabil volt, így az emberek szkeptikusak, és inkább igyekeznek az otthonaikba húzódni és a zűrzavarból csendben kimaradni abban a hiszemben, hogy akkor megússzák.
Mindenki tudta, hogy a Főnök (El Jefe) nem szent, de annyi gazember megfordult már a Nemzeti Palotában, és ő legalább építtetett néhány templomot meg iskolát, és törlesztette az államadósságot.
Ilyen környezetben, jómódú gazdálkodó-kereskedők gyermekeiként születtek a Mirabal-lányok: 1924-ben Patria, 1925-ben Dedé, 1926-ban Minerva, és 1935-ben a legfiatalabb, a Maténak becézett Maria Teresa. A lányok taníttatását a szerető, de tekintélyelvű apa ellenezte, az írástudatlan anya viszont szorgalmazta. A lányok végül a szeplőtelen fogantatásról elnevezett egyházi iskolába kerültek, ahol különösen Minerva és Mate tűntek ki éles eszükkel. Minerva volt az, akinek már gyerekkorában kinyílt a szeme az őket körülvevő igazságtalanságokra. Ezt Alvarez úgy ábrázolja, hogy iskolatársa elmondja neki: a „Jótevő” legyilkoltatta az összes nagybátyját, az apját és végül a bátyját is. Trujillo személyesen is megjelent az intézményben, megtekintette a tiszteletére rendezett előadást, és, ahogy már nem egyszer tette, elvitt egy lányt, Linát, hogy felesége mellett tartott szeretői sorát gyarapítsa. (Ne feledjük, mélyen katolikus országban vagyunk!) Minerva nemsokára azzal szembesült, hogy a „machismo” szelleme az ő családjában is ott van: apja, miközben igyekezett lányait szigorúan irányítani, pl. eldugja előlük a nekik címzett leveleket, párhuzamos viszonyt tartott fenn, amiből négy másik gyereke született. (Minerva csak azon tudott kárörvendeni, hogy apja pechjére, ők is mind lányok.)
A család amiatt került a titkosszolgálat látókörébe, hogy egy rokonuk barátjaként a házukban vendégeskedett pár napot (mielőtt külföldre szökött volna) a felforgató egyetemi oktató, a baloldali Vergilio Morales, „az állam ellensége”. A diktátor azonban szemet vetett Minervára, ezért nem csak úgy eltette a láb alól a családot, hanem sokkal fondorlatosabb bosszút talált ki számukra. Meghívta őket a báljára, ahol táncra kérte a fiatal lányt, és fogdosni kezdte – Minerva a következő pillanatban önkéntelen mozdulattal felpofozta. (Nem tudjuk, hogy ez utóbbi jelenet írói fantázia szüleménye-e, de az biztos, hogy Minerva visszautasította, és ezzel magára haragította a diktátort.) Az apa, ahogy várható volt, hamarosan börtönbe került, Minerva pedig bemerészkedett az oroszlánbarlangba. Ezúttal is visszautasítva a szexuális közeledést felajánlotta a diktátornak: vessenek kockát, és ha ő nyer, apja szabadon bocsátása mellett beiratkozhat a jogi egyetemre. Ő nyert, de az emberekkel mint sakkfigurákkal játszó diktátor a saját szájíze szerint alakította a szabályokat. Minerva végül kénytelen volt az elveit ideiglenesen feladni és egy, a diktátort méltató cikket írni, csak ezután hagyták jóvá felvételét az egyetemre. Az apja kiszabadult ugyan, de a börtönben megkínozták, így félrebeszélve, betegen került haza és hamarosan meg is halt. A diplomáját pedig, hiába a sok év kemény munkája, az utolsó pillanatban a diktáror parancsára nem adták ki. Elvégre az ígéret csak arra szólt, hogy járhat a jogi egyetemre – arra nem, hogy a jogi hivatást gyakorolhatja is… Addigra már bőven volt oka csatlakozni – Pillangó fedőnéven – a földalatti ellenálló mozgalomhoz, férjével, Manolóval is ott ismerkedett meg.
A fiatal Maria Teresa (akire Dedé leginkább az asztmás kishúgként emlékszik, aki a ruhájához illő színekbe öltöztette a babáit) szintén egyetemre ment és matematikából szerzett diplomát (ő meg is kapta). Bálványozta öntörvényű nővérét, ezért, miután egy véletlen folytán rájött, hogy mi folyik, ő maga is csatlakozott az összeesküvőkhöz – ő lett Pillangó#2 –, és szintén köztük talált párra. Patria és Dedé már korábban férjhez mentek és konzervatív életet éltek. A legidősebb nővért, a későbbi „Pillangó#3”-at végül anyai érzései ösztönözték mégis a bekapcsolódásra: nem akarta, hogy a gyerekei diktatúrában nőjenek fel. Engedelmes vallásosságában először az ingatta meg, hogy harmadik gyereke halva született – a tizenkét évvel később egészségesen született fiút végül Che Guevara után (Raul) Ernestónak nevezte el. Másodszor az, hogy egy zarándoklat alkalmával, 1959. június 14-én vérontásnak volt tanúja: egy csapat emigráns tért vissza, hogy megdöntse a kormányt, de a titkosrendőrség rajtuk ütütt, üldözőbe vette és mind egy szálig meggyilkolta őket. Patria hamarosan feltérképezte, hogy az egyházban is vannak ellenállók, köztük az ő papjuk. Összeállt a Június Tizennegyedike Patrióta Mozgalom: pamfleteket nyomtattak a diktátor által elkövetett gyilkosságokról, és, a felkelést előkészítendő, bombákat gyártottak és fegyvereket gyűjtöttek. Ezeket többek közt a Mirabal-birtokon rejtegették. A tervük az volt, hogy minél több tagot toborozva, az ország minden területén kiterjeszkedve megdöntsék az elnyomó hatalmat. Dedé is hallgatta a kamrában elbújva a Lázadók Rádióját, de részben férje tiltása, részben saját félelmei miatt aktív szerepet végül nem vállalt.
A terjeszkedés kockázatos volt, besúgók férkőztek közéjük és feladták őket, így 1960 januárjában Minerva és Mate, valamint férjeik is börtönbe kerültek. A nővérek kiszabadultak (a források ellentmondók arról, hogy megkínozták-e őket – férjeiket viszont biztosan), de földalatti tevékenységükkel nem hagytak fel: semmi sem tántorította el őket attól, hogy síkra szálljanak a demokráciáért és az állampolgári szabadságjogokért. Májusban bíróság elé állították, és újra bebörtönözték őket. Trujillo ekkora viszont nagy bajba került: meghiúsult a venezuelai elnök, Betancourt ellen tervezett támadása, és az Amerikai Államok Szövetsége az országában tapasztalt jogsértések miatt szankciókkal sújtotta. Feltehetően „nagylelkűségét” demonstrálandó engedte újra szabadon a nővéreket, azonban titokban megparancsolta egyik tábornokának, hogy „autóbaleset” formájában tegye el őket láb alól. Ez november 18-án és 22-én meghiúsult, mert a nővérek a gyerekeikkel utaztak. 25-én azonban csak a sofőrükkel érkeztek – és Patria is elkísérte őket, pusztán szolidaritásból (az ő férjének sikerült elrejtőznie a hatóságok elől) – , így végrehajtották a kegyetlen akciót.
A nővérek megölése Trujillo várakozásával ellentétben csak ártott a diktatúrának: az akció nyomán kitört felháborodásnak jelentős szerepe volt abban, hogy Trujillo fél évvel később merénylet áldozata lett. A Mirabal nővérek gyilkosait a bíróság 1962-ben harminc év börtönre ítélte. (Egyiküket Trujillo megmaradt hívei végül kimenekítették az országból.) Minerva férjét, Manolót 1963-ban lelőtték.
1981-ben, a Latin-Amerikai és Karibi Feministák első találkozóján (EFLAC) november 25-ét a Nők Elleni Erőszak Megszüntetésének Napjává nyilvánították. 1991-ben a Rutgers Egyetemen a Center for Women’s Global Leadership e napot jelölte meg a „16 akciónap a nők elleni erőszak ellen” kampány kezdeteként. (Zárása december 10., az emberi jogok világnapja.) 1995-ben ezt az ENSZ is beiktatta november 25-ét világnapként.
A Dominikai Köztársaságban az elnyomás megszüntetése még időbe telt, de Minerva és Manolo lánya, Minou Tavarez Mirabal már demokratikus keretek között léphetett politikai pályára.
Jelenleg is aktív politikus, 2013-ban kiadta szülei levelezését.
Egy társadalmat nem nevezhetünk demokratikusnak, ha eltűri, hogy a nőket bántalmazzák és meggyilkolják. Ráadásul pont azokban a közegekben, ahol a legvédettebbnek kellene lenniük: az otthonukban, a közvetlen családi vagy ismerősi körükben
– mondta egy beszédében.
Dedé 2014-ben, 89 éves korában halt meg. Egyik fia, Jaime David Fernandez Mirabal pszichiáter, szintén politikus, 1996 és 2000 között az ország alelnöke volt, és ő is fontosnak tartotta a nemek egyenlőségével kapcsolatos intézkedéseket.
A pillangó mint szimbólum napjainkban is gyakran megjelenik a közép- és dél-amerikai nőjogi – többek közt a „violencia machista” elleni tüntetéseken.
A Trujillo-diktatúra korát és nővérek alakját Mario Vargas Llosa A kecske ünnepe című (magyarul is olvasható) regénye is megidézi. A Mirabal-nővérekről gyakran megemlékeznek falfestményeken is: a 137 láb magas obeliszket, amelyet Trujillo 1937-ben a saját dicsőségére építtetett, Mirabal-emlékművé alakították át. A nővérek arcképét bankjegy és bélyegen is őrzi. Nevüket egy olyan civil szervezet viseli, amely a hátrányos helyzetű lánygyermekek tanulását támogatja. Szellemi örökségükkel messze túlélték a velük leszámoló diktátort.
Antoni Rita
További dominikai nők a Nőkért.hu Női Arcképcsarnokában:
Jean Rhys író, a Széles Sargasso tenger c. Jane Eyre- átirat szerzője