Nem egyszerű politikai kérdésekről beszélni olyasvalakivel, akit alapvetően kedvelünk ugyan, de aki ugyanakkor a miénkkel ellentétes álláspontot képvisel.

Fotó: FANATIC STUDIO / GARY WATERS / S/Science Photo Library via AFP

Ilyenkor úgy érezheti az ember, hogy kénytelen engedményt tenni olyasvalamivel szemben, amit egyébként utál, vagy akár egyenesen úgy is, hogy önnön lénye egy részét kell feladnia pusztán azért, hogy képes legyen nyugodtan és békésen végighallgatni, amint valaki előadja a saját véleményét. Miközben az emberben forr a vér és dübörög az üss-vagy-fuss-reflex. De ha még azokkal az emberekkel is képtelenek vagyunk civilizált beszélgetést folytatni, akik pedig fontosak nekünk, akkor hogyan is remélhetnénk elérni bármilyen nagyobb léptékű változást?

Az itt következő képregényben azt a mintát vázolom fel, amelyet én magam is igyekszem követni mindig, amikor politikáról beszélgetek másokkal. Ez ugyanis egy olyan téma, amelyben a meggyőződésünk gyakran a múltunkban, a neveltetésünkben és az érzelmeinkben gyökerezik. Ahhoz pedig, hogy meggyőzhessünk valakit a saját nézőpontunkról, először az egymás közti kommunikációs viszonyainkon kell változtatnunk – több együttérzéssel kell viszonyulnunk egymáshoz, és bele kell élnünk magunkat egymás helyzetébe, érzéseibe.

Források: David Fleischer és The LARA-Method.