Mindenki keres valakit. De mindenki máshogy fogalmazza meg azt, hogy kit. Valakinek a „Nagy Ő” fogalma szimpatikus, másoknak a „társ”, „pár” kifejezés fejezi ki azt a karakterhalmazt, akivel a jövőt el tudja képzelni. Vajon mit takarnak ezek a szavak fejünkben? Ugyanazt keresheti mindenki csak más megfogalmazásban? Életünk mely szakaszában kereshetjük a Nagy Ő-t, és mikor a társat? Változik a szóhasználat és a tartalom marad, avagy éppen fordítva? Mindvégig ugyanazt keressük, csak huszonévesen máshogy fogalmazunk, mint a negyven felé közeledve?
Kép forrása: www.ew.com
A szerelem, mint egy vidáman mosolygó kerek lufi szálldos a bárányfelhők felett, de aztán puff, nekiröpül egy akáctüskének, és végül nem marad semmi, csak az üresség. A földre pottyanás és kijózanodás nem kellemes, mondhatni, gyakran kínszenvedés.
Sokszor nem is az ex-szerelmünk hiánya, hanem a csalódás ténye visel meg bennünket. „Ő nem az, akinek hittük.” „Mi nem alkotjuk azt a párt, melyben én hittem”. De akkor miért voltunk együtt, mi volt az, ami ott lüktetett bennünk az elején, amikor még boldogan repkedtünk a rózsaszín felhők felett? Naivan hagyjuk magunkat a szívünk által diktált tempóban lépkedni, mert abban a pillanatban azt hisszük, hogy a szerelem örökké tart.
A szakirodalom erőteljesen bizonygatja, hogy a szerelmet kémiai vegyületek táplálják, melyek bizonyos időn belül elillannak, és utána csak a két ember közötti szeretet marad meg. Ez pedig nem minden esetben működik. Összeköltözünk, gyerek születik, a házasság egyeseket megfojt, depresszióba esünk..., stb. Bármi megtörténhet, mely igen nagy megpróbáltatást szab ki két emberre, és végül ellehetetleníti az együttlétet. Ezek után pedig szép lassan rájövünk, hogy nekünk nincs több fejezet megírva a párkapcsolat nagykönyvében.
Egyesek átéltek egy mindent elsöprőnek hitt szerelmet, míg mások nem. Akik ezt átélték, azok vagy újra keresik ezt az „élményt”, vagy rájöttek időközben arra, hogy nem a szerelem képlete alapozza meg a hosszú távú sikeres kapcsolatot. Ahány ember, annyiféle elképzelés születik a „Nagy Ő” imázsáról. Van, aki egyszerűen nem hisz ebben, vannak viszont embertársaink, akik a „szerelem első látásra” jelenségben vakon hisznek, és kitartanak azon elvárás mellett, hogy ők bizony úgymond „szivárványban” akarják azt a bizonyos személyt látni a szürke emberi tömeg morajlásában.
A Nagy Ő kérdésre adott válaszunkat több tényező is befolyásolhatja. Talán gondolkodjunk el mi magunk is ezen egy pillanatra és javaslom, hogy tegyük fel azt a kérdést: fiatal kamaszként is ugyanezt a választ adtam volna? Hiszek abban, hogy a kor, tapasztalat, élmények, kulturális háttér, média, barátok, család…stb. mind befolyásolják személyre szabott válaszunkat.
Ezért én nem hiszem, hogy helyes lenne közhelyesen elintézni ezt a témát azzal az eredménnyel, hogy Nagy Ő létezik, vagy egyszerűen nem létezik, ugyanis valami formában jelen kell, hogy legyen egy személy, akit valami megkülönböztet a többitől. Hogyan ismerhetjük őt fel? 
Szerencsés esetben az összeköltözésig is eljutunk, ám ekkor sok esetben megérkeznek azok a fránya a szürke felhők. Igen. A valóság hirtelen kiábrándító lehet. Ki fog mosogatni, ki fog bevásárolni, melyik műsort nézzük a tévében, ki mikor mehet a barátaival bulizni..., stb? A potenciális problémák és összetűzések lehetősége végtelen.
Amennyiben ezeken képesek vagyunk túljutni, jön a következő fázis. Az újabb kihívásokkal teli harmadik fázis, amikor azon veszekszünk, hogy vegyünk-e közösen lakást, akarjunk-e gyereket, vegyünk-e autót, vajon összeházasodjunk-e? Hova menjünk nyaralni, ki hogyan szeretné a gyereket nevelni, megkereszteljük-e őket, és egyébként is hány gyereket tervezzünk?
Ismerősek ezek a kérdések? Minél több emberrel esünk át ezeken fázisokon, annál jobban megismerjük magunkat és a válaszokat, melyeket ezekre a kérdésekre felelnénk.
Számos ismerősömtől hallom azt, hogy szakítás után próbálnak tanulni és okulni a történtekből, és örülnek annak, hogy jobban megismerték saját magukat. Remélve ezzel azt, hogy legközelebb könnyebben és gyorsabban ki tudják szúrni a nekik megfelelő partnert. És itt van a kulcs.
Egy bizonyos idő- és tapasztalatmennyiség után egyszerűen megváltozik a párkeresési stratégiánk.
Valószínűleg a harmincas korosztály az általam úgynevezett „harmadik fázis” felé kacsingat, mivel ebben a korban jobbára olyan személyt keresünk, akivel élni szeretnénk, és akivel tudunk is. Akivel családot alapíthatunk, akivel közös értékeket vallunk, akivel közös terveket szőhetünk, aki ott van nekünk, ha bajban kerülünk, akire számíthatunk, ha betegek vagyunk, nem csak most, de remélhetőleg húsz év múlva is. Olyan személy a megfelelő, aki tudja, hogy mit akar, és azt velünk akarja. Aki ugyanabban az életszakaszban van, amelyben mi is. Aki most ért oda, hogy a harmadik fázis kérdéseire tudja a válaszokat, és velünk akarja ezeket megélni. Akinek mi vagyunk a megfelelő társ, és ez kölcsönös.
Ez a személy nincs túl három házasságon, és nem apja/anyja öt-hat gyereknek. Nem lenne ezzel sem gond, de ez azt jelentené, hogy ő sokkal több élettapasztalaton van túl, és más fázisban van az életében, mint mi.
A megfelelő személy tudja, mire van szüksége egy kapcsolatban, és tisztában van azzal is, hogy ki tudja ezt neki megadni. Ismeri az érzelmi intelligenciáját, és törekszik arra, hogy a társáét is megismerje. Nem fél velünk elköteleződni, nem érezné börtönben magát mellettünk, mert felismeri bennünk a neki megfelelő személyt.
Elérte életének azt a szakaszát, amikor nem a rószaszín felhős fázisra vágyik, és nem is „az ismerkedjek magammal egy párkapcsolatban” kísérletekre, hanem a „tudom mit és kivel akarom” időszakban van.
A kísérletezgetés és tanulás kálváriája hosszadalmas lehet. Sokszor érezhetjük azt, hogy folyamatosan sikátoros zsákutcákba vezet az utunk.
Esetleg megelégszünk annak reményében, hogy a jelenlegi kapcsolatunk idővel majd jó lesz nekünk, majd összeszokunk, majd Ő megváltozik és különben is, már benne vagyok a korban. Viszont soha nem késő az áhított boldogságot valaki oldalán megtalálni.
Egy mérgező és boldogtalan kapcsolatban az egész életünket leélni egyszerűen gyávaság, és ez az igazi időpocsékolás.
Félünk, hogy soha nem találjuk meg a nekünk igazán megfelelő embert, félünk merni, félünk várni, egyedül lenni, és félünk megfogalmazni magunkban azt, hogy miként és kivel lennénk igazán boldogok.
Hiszek abban, hogy aki mer, az nyer.
Aki nem hajlandó a saját érzéseit sárba tiporni, az nem fogja engedni másoknak sem, hogy ezt tegyék vele.
Hiszek abban, hogy létezik egy olyan belső párkapcsolati nyugalom, amikor nem fogunk azon stresszelni, hogy vajon mit akar a másik tőlünk és mit merjünk vele kezdeni. Lesz olyan, hogy nem kell félve feltenni a kérdéseinket, mert a válaszok időközben maguktól megszületnek. Nem kell többé úgy érezni magunkat, mintha egyedül próbálnánk egy viharos tengeren partra vergődni.
Az eddigi leghosszabb kapcsolatom öt év volt. Végig együtt laktunk és együtt éltük át a külföldi élet szépségeit és nehézségeit. Ez tíz éve kezdődött, fiatalok voltunk még. Ő még utazni szeretett volna, szórakozni..., semmi komolyat. Elváltak útjaink, viszont a mai napig ő az egyik legjobb barátom. Két hete mesélte, hogy megnősül. Nem akartam elhinni, azt hittem, hogy viccel. Pont Ő? Ő, akinek tíz éve még folyton a videójátékokon járt az esze, és elfutott a felelősségtől? Akinek a házasság gondolata valami Holdról érkezett rémkép volt? Mégis, szívből örültem annak, hogy harminchét évesen elérte életének ezt a szakaszát, amikor tudja mit akar, és ehhez megtalálta a neki megfelelő társat. Életének ebben a szakaszában már nem a randizgatás és „trófea” gyűjtés a fő vágya, és nem is a „szivárványos” szerelmet kergeti. Ugyanis nem ettől fog működni a házasságuk, hanem attól, hogy együtt akarnak az elkövetkező évek kihívásaival szembe nézni. Tudják, hogy egymásnak ők most és hosszú távon a megfelelő társ. És ne feledjük: „Minden zsák megleli a maga foltját.”
Szerző: BLilla