Ebben az írásomban a transzneműség kapcsán felmerülő filozófiai és társadalmi kérdések egy részével szeretnék foglalkozni. Néhány gyakorta felmerülő problémát kívánok kontextusba helyezni, illetve bizonyos tévképzetekkel leszámolni. Fontosnak tartom elöljáróban leszögezni, hogy alapvetően a személyes véleményemet írom itt le, nem akarok a teljes transz közösség nevében nyilatkozni. Írásomat az a számtalan transz tematikájú cikk inspirálta, amelyek a transzneműséget afféle csoportidentitásként mutatják be, politikai és filozófiai értelemben tematizálják, esetleg egyenesen a gyerekek indoktrinálására létrejött összeesküvésként írják le.
Transzneműség a világ körül
Miért is ennyire érdekes a transzneműség? Miért lehet hallani ilyen sokszor erről a témáról, miközben, valljuk be őszintén, az olvasók többsége (tudomása szerint) nemhogy nem találkozott transzneművel, de még képen sem feltétlenül látott?
Feltételezhetnénk, hogy a transzneműség afféle újhullámos, modern jelenség, azonban ez nem így van. Gondoljunk csak Lili Elbére, A dán lány című film tragikus életű főszereplőjére, illetve számos más, a társadalmi vagy biológiai nemiség kőbevésett jellegét megkérdőjelező történelmi alakra. Európán túl még több példát találunk, amely a transzneműség és az ezzel rokon életek történeti jelenlétét bizonyítja.
A "harmadik nemet" képviselő hidzsrák Bangladesben
Észak-Amerika őslakos törzsei például kifejezetten áldásként tekintettek a hagyományos nemeket megkérdőjelező, modern értelemben transznemű vagy „queer” emberekre (társadalmi nemeket ignoráló, vagy a hagyományos társadalmi szerepektől különböző emberek, bár a queernek nincs egyértelmű definíciója), akikből gyakran törzsi gyógyítók vagy sámánok lettek. Hasonlóképp Indiában is létezik a transzneműség egy furcsa, távoli időkbe visszanyúló hagyománya, a „harmadik nem” megvetésben és tiszteletben egyaránt osztozó kasztja.
Meglepő módon a muszlim világ is ismeri, illetve elismeri a transzneműség fogalmát, mert bár a homoszexualitás és a nembináris életmód bármilyen formája erősen üldözött jelenség, a bináris, heteroszexuális képbe önmagukat beillesztő transzneműek a társadalom elfogadott tagjai. Szomorú következménye ennek a szemléletnek, hogy például Iránban gyakran homoszexuális embereket is alávetnek „kényszertranzíciónak”, összemosván a két fogalmat és társadalmi csoportot, potenciálisan súlyos személyes tragédiákat előidézve.
Itthon még kevesebb ember előtt ismert, hogy számos távol-keleti társadalomban, mint a thai vagy a kínai, a transzneműség egy beágyazott jelenség, amelyet az európai nyelvekhez képest jóval gazdagabban és színesebben írnak körül. A leggyakrabban nézett és legismertebb transz médiasztár sem a nyugati világból érkezett, bár önmagára amerikai útja során talált.
Csin Hszing kínai televíziós személyiség
Ezzel szemben az európai világszemléletet erősen jellemzi a bináris gondolkodás, avagy a világ ellentétpárokra való felosztása. Ez különösen a felvilágosodást követően vált erőteljessé, bár az ókori görög és a zsidó-keresztény hagyományban a kezdetektől nagy szerepet kaptak az olyan ellentétpárok, mint a férfi és nő, jó és rossz, élet és halál, test és lélek. Európaiként ezek az ellentétpárok önmaguktól értetődőnek tűnhetnek, hiszen filozófiai hagyományunk nagyban épít ilyen, egymás jelentését felerősítő és kiemelő ellentétpárokra. Ezzel szemben az őslakos amerikai vélekedés a nemekről, vagy a hindu és buddhista elmélkedések az életről és halálról kiváló ellenpéldákat jelentenek egy ilyen gondolati struktúrával szemben, illetve rávilágítanak arra, hogy a mi nyugati világszemléletünkön túl is léteznek akár attól nagyon eltérő hagyományok.
A transzneműségre irányuló médiafigyelemnek azonban nem feltétlenül az az oka, hogy a világ bináris felosztásának ideája egyre kevésbé jellemző az európai gondolkodásra. Ironikus módon, és teljesen alaptalanul, egyes radikális feminista csoportok pont azért támadják a transznemű és nembináris embereket, mert szerintük nem kérdőjelezik meg eléggé a binaritást a társadalmi nemek kontextusában. Úgy gondolom, hogy a médiafigyelem oka máshol keresendő. Érdemes megvizsgálni néhány gondolati változást, ami lehetővé tette, hogy a transzneműekhez hasonló marginalizáltabb társadalmi csoportok is a közérdeklődés kereszttüzébe kerüljenek.
Identitás, közös történet
A hagyományos baloldali gondolkodás a 20. század második felében átalakuláson ment keresztül, és egyre kevésbé a munkások érdekvédelmének osztályalapú, politikai-filozófiai irányzataként kezdett működni. Egyes ismert gondolkodók, mint Tamás Gáspár Miklós vagy Slavoj Zizek, továbbra is hagyományos marxista alapokra helyezik elmélkedéseiket, de a többség egyre kevésbé osztályok, inkább társadalmi csoportok és identitások mentén gondolkodik. Az identitásfilozófia és identitáspolitika a modern világ egy megkerülhetetlen jelenségévé vált, és baloldali gyökerein túlnőve olyan csoportok és politikai irányzatok is magukévá tették, mint a liberális feministák vagy az „identitárius”, „alt-right” (neo-konzervatív) jobboldaliak.
Én magam sem tudom figyelmen kívül hagyni az identitás alapú gondolkodás hatásait, hiszen számos olyan jelzőt használtam az előző mondatban, amelyek jelentése közel sem olyan egyértelmű vagy beszédes. Gyakorlatilag minden egyes, egymástól alig különböző politikai eszméhez vagy személyes élettapasztalathoz külön elnevezés tartozik.
Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy az identitások csak csekély mértékben írják le az adott személyt és annak nézeteit. Az ember nem „alt-right” amikor a focilabda után lohol a pályán, ahogy nem is pánszexuális, miközben tejet vesz a szupermarketben.
Arról nem is beszélve, hogy az identitásokat sokszor az ember nem is maga választja, hanem nemes egyszerűséggel „ráhúzzák” különböző kommunikációs helyzetekben. Ez persze nem zárja ki annak az eshetőségét, hogy az ember hosszú keresés után önmagára ismer egy közös történetben, ennek a tapasztalatnak a felemelő, felszabadító ereje tagadhatatlan. Azonban az identitás fogalma leginkább a beszéd során nyer értelmet hiszen az ember nem feltétlenül kel és fekszik pánszexuálisként vagy transzneműként, ezek csak akkor válnak relevánssá, amikor az adott személy a saját élettapasztalatát szeretné másokkal megértetni, mások beszélnek róla, esetleg saját maga számára kívánja érhetővé tenni. Fontos ezen a ponton megjegyezni, hogy a hasonló kommunikáción túl egy csoport identitásának legfontosabb építőköve a közös történet, a hasonlóan megélt tapasztalatok, és ilyen értelemben az „identitás” fogalma kapcsán egy meglehetősen ősi jelenségről van szó.
Nem ilyen egyszerű. (Kép forrása: Pixabay)
A klasszikus marxizmus osztályfogalma, amennyiben az identitást közös történetként és kommunikációként fogjuk fel, úgyszintén identitás.
Azonban akármilyen kontextusban jelenik meg az identitás manapság gyakran hallható fogalma, fontos megjegyezni, hogy ez egy nem kizárólagos, állandó fogalom. Újabb közös történtek sora bármikor írható és könnyen felfedezhetjük, hogy valójában sokkal több köt össze bennünket, mint ahogy azt korábban gondoltuk. Ez ellenkező előjellel is igaz lehet, egy közös történet vagy tapasztalat megélése nem feltétlenül tesz minket egyformává sorstársainkkal.Szerencsémre viszonylag jól ismerem a magyarországi transznemű közösséget belülről és pontosan tudom, hogy életünk egy, nem ignorálható elemén túl nem sok köt össze minket. A transzneműség nem válogat, kortól, politikai nézettől, anyagi helyzettől és iskolázottságtól függetlenül érint embereket a világ minden pontján. Mivel egyáltalán nem függ az iskolázottságtól vagy az anyagi helyzettől, nehéz lenne „újhullámos trendként” beállítani, ahogy azt a korábban említett történelmi és kultúrtörténeti példák is igazolják.
Azt pedig pláne nehéz állítani, hogy a „transzneműeknek” lenne egy egységes nézetük a társadalmi nemek fogalmáról vagy a nemi identitás kérdéséről.
Az ember identitását és gondolkodását számtalan elem és jelenség meghatározza, a nemiségen túl befolyásolják olyan dolgok, mint a születési hely, a beszélt nyelv, a kultúrkör, az anyagi háttér és még sorolhatnám. Egy embert sosem egyetlen rá jellemző tulajdonság, viselkedési minta, vagy identitásképző elem határozza meg – ahogy ezt a metszet-, vagy hálózat-alapú világleírások is vallják.
(Kép forrása: Pixabay)
Ilyen értelemben az a kijelentés, ami számos helyen olvasható, miszerint a transzneműek a nemek bináris leírását hirdetik, alapvetően hamis. Vannak transzneműek, akik ténylegesen ezt gondolják. Ezek az emberek „transzmedikális” transzneműként nevezik meg magukat, és a nemiséget valóban egy afféle belső, veleszületett kvalitásként értelmezik. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a transzneműek többsége nem így vélekedik, ugyanannyira sokszínű ez a csoport mind gondolkodás, mind világszemlélet kérdésében, mint bármely más közösség.
Ezen a ponton fontos különválasztani a nemiség társadalmi és biológiai értelemben használt fogalmát. A biológiai nem fogalma az embereket kromoszómák vagy hormonális szintek mentén helyezi statisztikailag értelmezhető csoportokba, tudományágtól függően. A társadalmi nemek fogalma ezzel szemben társadalmi értelemben vett nemek mentén kategorizálja az embereket, a nemek mellé pedig különböző bevett társadalmi szerepelvárásokat és viselkedési mintákat társít.
A transzneműség több szinten is megjelenhet, az ember lehet társadalmi, biológiai, vagy mindkét fogalom értelmében transznemű. Egyes embereknek a társadalmi nemi tapasztalat fontos transzneműként, ami nem feltétlenül a születési nemmel ellentétes csoport viselkedési mintáinak átvételét jelenti, hiszen a klasszikus modellektől különböző, akár nem bináris identitások is valid utat jelenthetnek. Mások számára a társadalmi nemek tapasztalata nem is különösebben fontos, a transzneműség megélése sokkal inkább mint alapvető fizikai igény jelentkezik.
A transzneműség esszenciája?
Itt persze ingoványossá kezd válni a talaj, hiszen a közbeszédben ez a különbségtétel nem feltétlenül jelenik meg. Az transzneműekkel szemben pont az a nézet egyik támadási felület, miszerint létezik „férfi” és „női” agy, továbbá a transzneműek agyműködése a biológiai nemükkel ellenkező nemre jellemző. Ez a problémafelvetés a transzneműséget eleve kizárólagosan biológiai nem kategóriáján belül kezeli, esetleg a biológiai és társadalmi nemiség fogalmát mossa össze és nem vezet közelebb a felvetődő kérdések megválaszolásához.
Vannak kutatások, amelyek valóban neurológiai okokra vezetik vissza a transzneműség állapotát (erre egy egyszerű – angol nyelvű - Wikipédia-keresés is rávilágíthat), azonban ahogy egy matematikus barátom rendszeresen emlékeztet rá,
a természettudományban fellelhető kategóriák nem ültethetők át egy-az-egyben emberekre.
Sok ember születik például depresszióra való hajlammal, azonban olyan szerencsés életet él, hogy genetikai hajlama ellenére soha nem kell ezzel a fojtogató állapottal szembesülnie. Ennek fényében még ha létezik is „transznemű gén”, annak jelenléte sem feltétlenül jelenti a transzneműség „mintaszerű” megélését. Nem lehet transznemű esszenciát találni, még ha egyszerűbbé is tenné az ember önazonosságát. Az pedig végképp hamis állítás, miszerint a transzneműség kondíciója bizonyos személyeket varázslatos módon hasonlóvá tenne.
(Kép forrása: Pixabay.)
Az identitáspolitika szorításában
Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy azok a cikkek, amelyek például a „liberális feminizmus” transzneműséghez való viszonyát taglalják, esetleg az interszexuális futónő, Caster Semenya versenyzéshez való jogát erősítik meg vagy vitatják el, valójában nem a transzneműségről vagy az interszexualitásról szólnak. Ezeket az írásokat kizárólag az identitáspolitika és identitásfilozófia tükrében lehet megérteni. Friedrich Nietzsche rettegett mondása, miszerint „Isten halott”, valójában nem a bibliai értelemben vett Istenre vonatkozik, hanem a nyugati világ metafizikai, esszenciális, vagy akár bináris világfelfogására. Arra a bináris esszenciára, amely a múlt emberének stabil hátteret biztosított önmaga leírásához. Nietzsche korában ez a stabil háttér elkezdett képlékennyé válni, ám az emberek új esszenciákat találtak ki - ilyen esszencia az identitás is.
Amikor Caster Semenya hormonháztartását veszi a média górcső alá, a nőiség egy új, esszencialista definíciójával kísérletezik. „Hogy mi tesz minket nővé? A hormonok, a szoptatás, a menstruáció, a szociális elnyomás, a gyermekszülés tapasztalata és így tovább” - hangzik a szokványos válasz. Az más kérdés, hogy a valóságban az efféle általánosítás nem mindig működik – az ember lányának nem kell transzneműnek vagy interszexuálisnak lennie ahhoz, hogy furcsa legyen a hormonháztartása, esetleg ne legyen lehetősége a gyermekszülés megtapasztalására (gondoljunk csak az endometrózis sajnos nem annyira ritka jelenségére). Az ilyen kapcsok keresése alapvetően annak a nyugati, metafizikai hagyománynak az öröksége, amely oly hatékonyan választotta szét az ellentétpárokat, mint a test és lélek vagy a férfi és nő.
Ezekben a manapság igen nagy számban megjelenő cikkekben nem fog előkerülni, hogy én ugyanúgy kedvelhetem a zéró kólát, mint egy potenciális radikális feminista társam, vagy ugyanolyan formában találkozok az internetes zaklatás tapasztalatával, hiszen minden olyan írás, ami alapvetően önmeghatározás céljából készül, a különbségeket keresi. Persze a szenzációhajhászás, esetleg a különbséggel összekapcsolva egy másik ember dehumanizálásának „igénye” is szerepelhet az adott szerző motivációi között.
Az a szöveg, amely olyan önmeghatározásokat tartalmaz, mint a „mi, liberális/radikális feministák”, egyértelműen meghatározza a „mi” határait, és mivel a transzneműség afféle jelenségként tűnik fel, amit kívülről ír körül az illető, egy transznemű nőnek esélye sincs ennek a „mi”-nek a részeként létezni.
Ilyen jellegű cikkek egyre gyakrabban tűnnek fel, különösen az angolszász médiában, azonban nem a transzneműség valóságáról szólnak. Vehemensen tiltakoznak a gyermekek tranzíciójával, esetleg a tranzíció állami támogatásával szemben, azonban a transzneműség valóságáról csekély tudásuk van. (A gyerekek tranzíciójáról, pubertásblokkoló kezeléséről sincs feltétlen egyetértés a transz emberek körében!)
Olyan alapvetően nyitott társadalmakban, mint a svéd is, jellemző, hogy a transzneműek illegálisan vágnak neki a hormonkezelésnek, mert bár ott valóban támogatja az állam a kezelés minden szintjét, a rendszer borzasztóan lassú és túlterhelt. Nemcsak a gyermekek, hanem akár stabil státuszú, jól kereső felnőttek is végeláthatatlan, megalázó bürokráciával találják szembe magukat, amennyiben tranzícióra adják a fejüket. Arról nem is beszélve, hogy a hormonkezelés nem végleges, és bár a nemi megerősítő műtét az, nem minden transznemű vállalja be attól függetlenül, hogy elkezdték a hormonkezelést.
Ilyen körülmények között nehéz azt a narratívát komolyan venni, hogy a transzneműséggel szembeni kritikai hozzáállás valójában az érintettek érdekeit képviseli, hiszen pontosan tudható, hogy rendkívül magas a tranzíció előtt álló emberek közt az öngyilkossági arány, ennek ellenére a legtöbb nyugati állam erről nem vesz tudomást.
A háttérben valószínűleg legalábbis részben a nemiség bináris jellegének szentsége áll, hiszen az oly fontos a társadalom jó részének a metafizikai önmeghatározás kérdése kapcsán.
Érdemes kritikával élni a média irányába általánosságban, hiszen az internet korában egyre kevésbé az ismeretterjesztés és egyre inkább a nézettség növelése az újságírás célja, tehát minél megbotránkoztatóbb egy történet, annál hatásosan éri el célját. Caster Semenya nem az első interszexuális vagy transznemű sportoló, de az első igazán sikeres. Ő, hasonlóan interszexuális és transznemű társaihoz, afféle igazodópontként szolgál, olyan anomáliaként, akihez az olvasó orientálni tudja magát. Hogy mennyire nem érdekes az interszexualitás vagy a transzneműség tapasztalata ezen cikkek céljának tekintetében, azt jól mutatja, hogy viszonylag kevés újság írta meg, hogy Semenya esetében a „hormonális helyreállítás”, avagy a tesztoszteronszint csökkentése akár súlyos következményekkel járhat. Ahogy a transznemű tapasztalat kapcsán sem készülnek interjúk a kérdésben valószínűleg tájékozott, véleményformáló érintettekkel, például Wachowski-nővérekkel, akik a Mátrix-ot rendezték, esetleg a filozófus Jack Halberstammal. (Itt olvasható Lana Wachowsky megdöbbentő beszéde angol nyelven.)
A Wachowski-testvérek.
Konklúzióként azt fogalmaznám meg, hogy a transzneműség kérdése nem az „újhullámmal” és az identitáspolitikával jelent meg, de ezeknek a következtében került adott esetben nem feltétlenül pozitív reflektorfénybe. A transzneműség problémája továbbá nem különleges élettapasztalatként vagy a binaritás esetenként meglehetősen limitált fogalmának megkérdőjelezésére való lehetőségként jelenik meg a médiában, hanem a bináris férfi- és nőtudaton páriaként kívülálló, vagy az annak megreformálására tett igyekezetek akadályaként tűnik fel (bármennyire is ellentmondásos is ez).
Kár lenne a transz embereket okolni a végeláthatatlan mennyiségű transz kontentért, hiszen ezek nem a transzneműek érdekérvényesítésének részeként, hanem épp a fősodortól való eltaszításuk folyamatának elemeiként jelennek meg.
Ezzel párhuzamosan meglehetősen problémának látom, hogy manapság gombamód tűnnek fel viták és diskurzusok, amelyek a transz tapasztalat létjogosultságát kérdőjelezik meg. Nem gondolom, hogy egy ember élettapasztalata politikai vita tárgya lehetne. Sokkal konstruktívabbnak találnám azokat a problémafelvetéseket, amelyek a transz élet nehézségeinek könnyebbé tételére vonatkoznának, esetleg a transz tapasztalatból általános, a társadalom más csoportjaira is érvényes következtetések levonására irányulnának.
Muszta Cecília
A szerző filozófiával és vizuális kultúrával foglalkozik, továbbá transznemű.
