Judith Butler Berkeley-ben, Kaliforniában található otthonában (Fotó: Brian L. Frank, a New York Times számára)

Az elmúlt évben írtam Judith Butler filozófusnak abban a reményben, hogy őszinte kritikát kaphassak tőle a #MeToo mozgalom csúcspontján írt, „Szexista vagyok” című esszémről. Végül a vártnál sokkal többet kaptam: egy mély beszélgetést, amely ehhez az interjúhoz vezetett, illetve emlékeztetést arra, hogy a nők elleni erőszak bármely formája globális tragédia.

Judith Butler világszerte ismert a filozófia, feminizmus és aktivizmus terén végzett több évtizedes munkája kapcsán. A berkeley-i Kaliforniai Egyetem professzoraként az összehasonlító irodalmi tanszéken, illetve az kritikai elmélet program keretein belül oktat, továbbá számos sikeres könyv szerzője. Jelentős műve például a Megjegyzések a gyülekezés performatív elmélete kapcsán (Notes Toward a Performative Theory of Assembly), illetve hamarosan a könyvesboltok polcaira kerül Az erőszakmentesség hatalma (The Force of Non-Violence) című munkája is. Interjúnkat e-mail formájában folytattuk le. 

Szerző: George Yancy író és filozófus

George Yancy: Tudom, jól ismeri a Ni Una Menos (Senkit sem) nevű nemzetközi aktivista mozgalmat. A mozgalom, amely Latin-Amerika számos országában aktív, és az erőszak számos formája, de különösen a nőgyilkosságok ellen kűzd. (Argentínában például átlagosan minden 30 órában gyilkolnak meg egy nőt.) Mi az Egyesült Államokban a #MeToo mozgalommal találkozhatunk gyakrabban. Mit gondol ezekről a különböző, mégis hasonló mozgalmakról?

Judith Butler: Érdemes kihangsúlyozni, hogy ma a feminizmusnak rengeteg ága van (ahogy mindig is volt), és ezek preferenciáik és szerkezetük tekintetében meglehetősen eltérőek lehetnek. A Ni Una Menos nők millióit szólítja utcára Latin-Amerikában, hogy a nők, transz emberek és az őslakosság ellen elkövetett erőszak ellen harcoljanak. A szlogenje; „senkit sem” azt jelenti, hogy a jövőben egyetlen nő sem eshet erőszak áldozatául.

Fontos, hogy ezt egy igen széles közösség jelenti ki: „Senkit sem foguk elveszteni a nők által alkotott társadalmi osztályból, ebből a bővülő közösségből, mely ellenáll az ellene elkövetett erőszaknak.” Mindemellett: „Mi, nők egyetlen társunkat sem veszíthetjük el.”

A mozgalmat nem egy szűk identitású kör formálja, hanem egy folyamatosan erősödő koalíció, amelyet támogathat bárki, akár születésétől nőként él, akár transz, tartozzon bármely szervezethez vagy egyházhoz, akár végzett egyetemi tanulmányokat, akár nem.

A nők meggyilkolása elleni erőteljes ellenállás kiemelkedő fontosságú a számukra, mindemellett a transz emberek, különösképpen a transz nők és „las travestis” elleni erőszakos cselekedetek elleni fellépésük is jelentős, éppen ezért a mozgalomról sokkal inkább elmondható, hogy minden feminin, vagy femininként meghatározott ember érdekét képviseli. Ez rendkívül fontos, hiszen

nem csupán a nők ellen elkövetett gyilkosság gederalapú; a nők elleni erőszak az áldozat feminin voltának megállapítása is egyben. Az ilyen tettek hátterében ott áll az a biztonságtudat, hogy a nők megölhetők, nélkülözhetők; a gyilkos tulajdonképpen ezáltal definiálja azt, hogy a női életekről való rendelkezés férfiúi előjog.

A mozgalom emellett szabadságért és egyenlőségért küzd, emellett harcolnak az abortuszhoz, illetve az egyenlő fizetéshez való jogokért, továbbá a neoliberális gazdaság ellen, amely csupán a nők, az őslakosság és a szegények létbizonytalanságát erősíti. Az abortuszhoz való jog alapja, hogy minden nőnek jogában áll teljes szabadságban rendelkezni a teste fölött, szervesen kapcsolódik a nők azon egyöntetű követeléséhez, hogy a vágyaikat állami intervenciótól, erőszaktól, büntetéstől vagy bebörtönzéstől való félelem nélkül élhessék meg.

A mozgalom elválasztja magát a feminizmus individuális ágaitól, amelyek a személyes szabadságnak, az egyén jogainak védelmét tartja elsődleges fontosságúnak, ám ez természetesen nem azt jelenti, hogy az egyéni életutak és történetek semmit sem számítanak. Igenis számítanak, ám

a feminizmus azon irányzatai, amelyek nem fogalmazzák meg a kapitalizmus kritikáját, hajlamosak az individualizmust magától értetődőnek tekinteni.

Közösségek a közös társadalmi helyzet és kötelék realizálódása nyomán alakulnak ki, így mindenképp fel kell ismerni, hogy ugyanaz az erőszak, adósság, vagy patriarchális társadalom általi alávetettség mások életében is jelen van, és bár különböző módon mennek végbe, a minták azonosak, mint ahogyan a szolidaritás gyökerei is.

Az Egyesült Államokban a #MeToo mozgalom erőteljesen felfedte a szexuális zaklatások és támadások minden munkahelyet átható voltát. Nem hunyhatunk szemet mindazon erőszak, megtorlás és kettétört karrierek felett, amit a nőknek oly sokáig tűrniük kellett – nem is beszélve arról, hogy emellett elvesztették bizalmukat abban az emberben, akitől a munkájuk függött. A „me” (én) a #MeToo esetében nem a kollektív „mi”, ahogyan egy közösség sem egyéni történetek halmaza által formálódik. A szolidaritás, a közös cselekvés alapja, hogy képesek legyük elszakadni az individualizmus vélelmétől; az Egyesült Államokban a tendencia az, hogy újra megerősítik a politikai liberalizmus téziseit az erős és tartós közösségek feláldozásával.

Argentínában a Ni Una Manos bizonyos formában a diktatúra bukása után szerveződött „Nunca Mas!”, vagyis „Soha Többé” mozgalom etikai és politikai kötelezettségeit vállalta magára. A több ezer baloldali diákot és aktivistát érintő megtorlások hatására erős ellenzéket teremtett az állami cenzúra, elnyomás és erőszak ellenében. Nők meggyilkolása is hasonlóképpen szörnyű tett, melyet gyakran a rendőrség és bíróságok segítenek és bíztatnak, megfeledkezve arról, mi bűn és mi nem, illetve a kormány, amely nem hajlandó egyenlő jogokat biztosítani a nőknek ahhoz, hogy szabadságban, halálfélelem nélkül élhessék az életüket.

Yancy: A két mozgalom összekapcsolódik, hiszen olyan politikai és pénzügyi struktúrákkal foglalkoznak, amelyek marginalizálják és elnyomják a nőket. Ezek a politikai és pénzügyi struktúrák elválaszthatatlanul kötődnek a férfibüszkeség jelenségéhez, ahhoz a toxikus férfi identitászavarhoz (mérgező férfiasságkultúrához), amely szerint a férfiaknak jogaik vannak a nők teste fölött mind életükben, mind pedig halálukban. Mondjon néhány szót a beteges férfibüszkeségről!

Butler: Már nem vagyok biztos abban, mit hívhatunk így, de meglátásom szerint a férfiak többek között azért érzik úgy, hogy szabadon elvehetik egy nő életét, ha úgy tetszik nekik, mert egy csendes (vagy nem is oly csendes) testvéri megállapodás él közöttük. Más oldalról közelítik meg a dolgokat; felhatalmazzák egymást, garantálva egymás büntetlenségét. Sok helyütt a nők elleni erőszakos cselekményeket, a gyilkosságot is beleértve, nem is tekintik bűncselekménynek. Ott „ez a világ rendje”, vagy „kedvtelés”, és ezek a megfogalmazások megmutatják azt a mélyen gyökerező hozzáállást, amely magától értendőnek tekinti a nők elleni erőszakot, ami így a mindennapi élet normális és természetes velejárójává lett. Amikor feminista férfiak megszegik ezt az egyezséget, más közösségekből való kirekesztésüket kockáztatják, holott éppen erre a státuszról való lemondásra van a legnagyobb szükség.

Barcelonában egy jószándékú férfi kifejtette nekem, hogy ő nem érzi magát jogosultnak arra, hogy csatlakozzon egy erőszakellenes feminista demonstrációhoz. Akkor nem értettem egyet vele, pedig  lehet, egyet kellene értsek vele: részvétel nem jogosultság kérdése, hanem kötelezettség, de

a férfiaknak, akik csatlakoznak a nőket és transz embereket érő erőszak elleni harcoz, be kell állniuk a nők vezetése mögé. Ha kiállnak a férfitestvériség halálos szerződése ellen, ami felhatalmaz, elhajol és felment, legelőször és legfőképp a többi férfival fognak konfrontálódni, mivel ezek a szakadárok olyan csoportot képeznek, amely visszautasítja az erőszakot és támogatja a radikális egyelőséget.

Amennyiben egy nő, vagy egy bármely kisebbséghez tartozó ember erőszak által életét veszti, az annak a jele, hogy a társadalom nem minden életet kezel egyformán. Az erőszakmentességet és jogegyenlőséget követelő mozgalmak ugyanazért a célért harcolnak.

Yancy: Az erőszakmentességgel foglalkozó új könyve miképpen foglalkozik a nők sebezhetőségéhez kapcsolódó kérdésekkel?

Butler: Az új könyvem, Az erőszakmentesség hatalma (The Force of Non-Violence) természetesen foglalkozik nőkkel, ám emellett minden emberrel, akiket a társadalom kevésbé tart gyászolandónak. Az „arányosság” feminista elképzelésével dolgozom annak érdekében, hogy bemutassam, az emberi életek miképpen önállóak, ám emellett embertársaink életének megőrzésére irányuló etikai kötelezettségünk miképpen következik a kölcsönös függésből. Az erőszak megakadályozása az egyenlőképp értékes életek elismerésének és tiszteletének megnyilvánulása, így nem szabad pusztán absztrakcióként kezelni.

Nem csak családi vagy rokonsági kapcsolatokban kell tiszteletben tartanunk a másik életét, hanem nemzetközi és globális szinten is. Az individualizmus kritikája fontos komponense mind a feminista, mind a marxista gondolkodásnak, és ez egyre fontosabbá válik számunkra, ahogy elkezdjük keresni a kapcsolatot önmagunk, mint élőlények, és Földünk többi emberi és nem emberi lakója között.

A megsemmisülés fenyegetése öltheti államhatalmi erőszak, nőgyilkosság, sorsukra hagyott menekültek, vagy globális felmelegedés alakját. Újra kell gondolnunk az életünkben jelen lévő kapcsolatokat, és tudnunk kell, miért kötelességünk az erőszak elleni küzdelem, különösen, ha az ellenségesség fokozódik.

Yancy: Az Ön erőszakmentességgel kapcsolatos vitája miképpen célozza meg a férfi erőszak gyakorlatától áthatott társadalmunkat?

Butler: Ez egy jó kérdés. Számomra az erőszak nem férfi, vagy férfiassághoz kötött. Nem hiszem, hogy ez a férfiaktól származik, vagy, hogy a férfiasság szükségszerű meghatározója lenne. Beszélhetünk a maszkulin domináció struktúráiról, vagy patriarchátusról, ezekben az esetekben társadalmi struktúrákat és történetüket kell lebontani. Nehéz eldönteni, miképpen értelmezzünk egyéni tetteket olyan társadalmi struktúrák árnyékában, amelyek támogatást, engedélyt és felmentést adnak azok elkövetőinek.

Társadalmi lények vagyunk, és hatalmunkban áll megváltoztatni a társadalmat, amiben élünk, tehát nem hiszem, hogy a férfiak kifogásként mutathatnának a „társadalmi rendszerre”,

azaz „a társadalom férfi dominanciára épülő mivolta kényszerített engem arra, hogy ezt az erőszakos tettet elkövessem”.

Ezzel együtt a mi felelősségünk, hogy megkérdezzük magunktól, miképpen élünk, hogyan reprodukáljuk ezeket a struktúrákat, vagy éppen hogyan állunk nekik ellent, tehát a változás egyéni szinten is végbemehet. Egyes helyreállító igazságmodellek szerint az egyén is megváltoztathatja a közösségek és kapcsolatok kontextusát, ezáltal pedig új struktúrák épülhetnek fel, mialatt a régiek felbomlanak. Ebben az esetben az etikának sokkal többet kell jelentenie, mint egyéni önmegújító módszernek, hiszen az ember az életét más emberek társaságában tudja a leghatékonyabban megújítani. Ezek a kapcsolatok tartanak fenn minket, és mint ilyenek, megérdemlik kollektív figyelmünket és elkötelezettségünket.

George Yancy az Emory Egyetem filozófia professzora. Legújabb könyve a Visszacsapás: mi történik, ha őszintén beszélünk az amerikai rasszizmusról (Backlash: What Happes When We Talk Honestly About Racism in America) címet viseli.

A cikk eredetileg a New York Timesban jelent meg.

Fordította: Molnár Dorottya 

Kommentelés itt!