A Mélyalkalmazkodás azzal foglalkozik, miként lehet lélekben felkészülni a klíma elkerülhetetlen összeomlásával elkerülhetetlennek látszó társadalmi összeomlásra. Csapó Krisztinával, a magyar közösség egyik vezetőjével, gyászkísérővel beszélgettünk. Lesz gender-szál is.
VB: Mi az a mélyalkalmazkodás, vagy ahogy magyar szövegekben is gyakran lehet látni, Deep Adaptation (DA)?
CSK: Röviden? Mélyalkalmazkodás vagy Mélyadaptáció (szemben a klímaadaptációval), és arra keresi a választ, hogy hogyan tudunk szeretetteljes választ adni a klímaváltozás következtében igen valószínű társadalmi összeomlásra.
A 444.hu-n 2019 májusban megjelent Horváth Bencétől egy nagyon korrekt összefoglaló Jem Bendell professzor tanulmányáról, amit egy évvel korábban tett közzé a saját blogján, mivel a cikket a szaklap, amelyben publikálni szerette volna visszadobta: a legnagyobb probléma az volt, hogy emberi nyelven fogalmazta meg, amire fizetés nélküli szabadságán, a legújabb, klímaváltozással kapcsolatos eredmények tanulmányozása után jutott. A tanulmány magyarul 47 oldal, ebből 10 oldal az elemzett szakirodalom, bár nem értek ehhez a területhez, nekem elég jól dokumentáltnak tűnik. A fogadtatás kettős volt: egyrészt hamar rendkívül népszerűvé vált laikus körökben és elindított egyfajta #metoo mozgalmat azok között a tudósok között, akik többé-kevésbé egyetértettek vele, de eddig nem beszéltek, másrészt óriási felháborodást keltett, hogy ez így tudománytalan és pánikkeltő, akik továbbra is tolják a fenntarthatósági fejlődést, Bendellt egyszerűen doomer-nek (világvégevárónak/-hirdetőnek) tekintik és próbálják lejáratni, diszkreditálni.
A Mélyadaptáció vagy Mélyalkalmazkodás ott kezdődik, ahol a tagadás végződik: amikor kimondjuk, hogy túltoltuk, hogy a végtelen materiális fejlődés egy véges erőforrásokkal rendelkező bolygón paradoxon, egy illúzió, és hogy olyan folyamatokat hoztunk lendületbe, ami pontosan szembesít azzal, hogy mekkorák vagyunk például a Földhöz képest. Van, aki simán csak egy apokaliptikus szektát lát a DA-ban, pont most olvastam, hogy egy sztár újságíró szerint ez egyfajta pótvallás egy vallástalan világban, számomra egyfajta laikus spiritualitást képvisel, aminek az elveivel (vagy ha úgy tetszik, “tanításaival”) akkor is maximálisan egyet tudok érteni, ha a jósolt apokalipszis esetleg elmaradna. Bendell közös gondolkodásra invitál olyan alapvető értékek mentén, mint a szeretet és együttérzés, és a gondolkodás vezérfonalaként 4, angolul R betűvel kezdődő szót dobott be, az ezekhez kapcsolódó 4 kérdéssel, amelyekre választ keresünk:
Resilience (reziliencia, megtartás) – Melyek azok a normák és viselkedésminták, amelyek értéket képviselnek a számunkra, és amelyeket az emberi társadalom meg kíván tartani a túlélésért folytatott küzdelem során?
Relinquishment (elengedés) – Mit kell elengednünk ahhoz, hogy ne rontsunk a helyzeten?
Restoration (helyreállítás) – Mit tudunk visszahozni a régiek tudásából, ami átsegít minket a nehéz időkön?
Reconciliation (megbékélés) – Mivel és kivel kell megbékélnünk, ahogy ráébredünk halandóságunkra?Ezt a 4. R-t egy későbbi cikkében tette hozzá.
Ezt a 4. R-t egy későbbi cikkében tette hozzá, ahol a reményről és a lehetséges jövőképekről írt
A tanulmány egy méltatlanul keveset emlegetett kulcsmondata, a 0. lépés azonban szerintem az elején van: “Azt kérem az olvasótól, hogy egy pillanatra vizsgálja meg a kérdést egy távolabbi nézőpontból, és gondolkozzon el - mi van akkor, ha az elemzésem helyes? Engedjük át magunkat a gyásznak, és ha valamennyire sikerült túllépnünk félelmen, amely e folyamat természetes velejárója, találjunk új utat létezésünk és cselekedeteink számára, akár a tudomány, a szervezetvezetés vagy az élet bármely más területén, amelyre ez a felismerés elvezet minket.” Engem egészen konkrétan ez fogott meg, mert enélkül marad a tagadás, ami egy teljesen elfogadható énvédő mechanizmus, de nem vezet sehova. Bendell kritikusai ezt a lépést hagyják ki, és nem mernek elgondolkodni azon egy pillanatra sem, hogy az elemzése helyes LEHET – túl félelmetes.
VB: Prof. Jem Bendell tanulmánya már három éves, ami a klímakutatás fejlődésében és a klíma összeomlásának tempójában már viszonylag hosszú idő. Bendell is mondja, hogy (még) lehet vitatkozni azon, vajon mennyire pontosak a közelgő kihalásunkra vonatkozó elemzések - amit ő is a remény egyik legbőségesebb forrásaként említ.
Hogyan öregedtek a gondolatai, miben más most a helyzetünk?
CSK: Bendell 2020 júliusban átdolgozta/kiegészítette az eredeti tanulmányt, egyrészt az újabb kutatások eredményeinek beemelése érdekében, másrészt azért, mert rengetegen támadták félreértések/félreértelmezések miatt (ez itt található), a fontosabb változások ki vannak emelve). Idén november elején egy hét részes sorozatban dobta be a saját gondolatait arról, hogy szerinte mi lehet egy B-terv. Mert a COP26 még mindig kiábrándító eredményeket hozott. Ennek alapján az ő fókusza 5 területet érint: 1. mitigáció, a jelenlegi helyzet kezelése (karbonemisszió csökkentése és a kivonás a légkörből), 2. adaptáció a klímaváltozás gyorsuló és kétségtelenül súlyos következményeihez, valódi intézkedések a kárenyhítés érdekében az érintett területeken élők számára, beleértve a felkészülést a legrosszabb forgatókönyvekre, beleértve a társadalmi összeomlást is; 3. klíma helyreállítása, beleértve a sarki jégtakaró megmentését biztonságos, ellenőrzött módszerekkel; 4. az ökoszisztémák regenerálása, beleértve az ökoszisztémák és az azoktól függő emberek áttelepítését; 5. javítás, főként a gazdag országok és nemzetközi pénzügyi rendszerek részéről a klímaváltozás fakadó károk elszenvedőinek és jelenlegi helyzet kialakulásának történeti vizsgálata. Vagyis Bendell visszatért ahhoz, amit korábban csinált (fenntartható vezetés, stratégiai tanácsadás), csak most más szempontból vizsgálja ugyanezt, egyfajta “valódi zöld forradalom” (#RealGreenRevolution) és egy ClimatePlus agenda alapjait fekteti le éppen, és ahogy a DA tanulmánnyal is, hív közös gondolkodásra ezeken a területeken.
Számomra olyan szempontból hiteles, hogy tette, amit javasolt: beleengedte magát a gyászba, leküzdötte többé-kevésbé a félelmeit és megtalálta az új utat létezése és cselekedeti számára 😊 A mottóját imádom, sokat idézem a DA csoportban is: Tedd, amit tudsz, ott, ahol vagy, azzal, amid van. Szerintem ezt csinálja ő is. VB: A Deep Adaptation által javasolt négy R nyilván jól hangzik, - de mit lehet tőle remélni? Miért gondoljuk, hogy egyéni vagy társadalmi szintent ez több lehet mint egy sebtapasz?
CSK: Érdekes gondolat ez a mélyalkalmazkodás, mint sebtapasz – számomra a sebtapasz kategória inkább a repülőn a Bali nyaralásra vitt bambuszfogkefe :D Hogy mit lehet remélni a 4R-től? Az én víziómban közös értékeken alapuló közösségeket. Egy másfajta értékrendet a személyes életben, más minőségű kapcsolódásokat, kárenyhítést, és egy lehetőséget arra, hogy a társadalmi összeomlás során is megőrizzük emberi mivoltunkat, és a túlélők egy másfajta világot építsenek.
VB: 2002 óta vagyok aktív a környezetvédő mozgalomban, és nekem legkésőbb 2010 óta világos, hogy hacsak nem történik valami csoda - és ez alatt nem technológiai találmányt értek, hanem globális pszichológiai csodát - akkor az éghajlati és társadalmi összeomlás néhány évtizeden belül elkerülhetetlen. Úgyhogy nagy örömömre szolgál, hogy a klímaszorongás bulijába mostanában egyre többen csatlakoznak. Én hosszú dilemmázás után arra jutottam, hogy nagyon aktívan nem akarom felvilágosítani a környezetemet arról, hogy milyen jövőre érdemes készülni, gyerekes ismerőseim előtt kifejezetten kerültem a témát. Az értelmesebbje így se tud már éjszaka a bűntudattól aludni.
Ti viszont azt valljátok, hogy igenis le kell számolni az illúziókkal, bármennyire fáj. Miért?
CSK: Visszakérdezek: ha egy hozzátartozóddal kapcsolatban az orvosa megsúgja Neked, hogy az illetőnek 2-3 hónapja van hátra, akkor mit tennél? Hagynád őt abban a hitben, hogy meggyógyul és élheti tovább az életét, ahogy eddig, vagy megmondanád neki, hogy legyen lehetősége eldönteni, hogy mit akar kezdeni a hátralévő idejével? Te szeretnéd tudni? Én biztos. És nagyon dühös lennék, ha utólag kiderülne, hogy ezt rajtam kívül mindenki tudta, úgy érezném, hogy kivették a kezemből a választás szabadságát, hogy feldolgozzam az infot és ennek fényében döntsek a saját életemről. Garanciák semmire nincsenek, bármennyire is kényelmes ezt gondolni. Se arra, hogy a prognózis helyes (senki nem lát a jövőbe), se arra, hogy téves (azért mégiscsak ő a szakember, talán tudja, mit beszél.)
Bendell 4-5 éve 10 oldalnyi szakirodalom alapján vonta le a következtetéseit. Azóta a helyzet romlott, a párizsi klímacsúcs vállalásait 5 év alatt el is buktuk, a másfél fok inkább álom, Texasban hóvihar, Szibériában pancsolnak – én olyan sok optimizmusra nem látok okot. Azzal viszont egyetértek, hogy a környezetet bombázni nem túl hatékony úgy, hogy nem teszünk mellé valami támogatást, megküzdési stratégiára vonatkozó javaslatot. Szerintem a DA pont ezt csinálja – az illúziók lerombolása nem öncél, hanem egyszerűen kihagyhatatlan, és annak jele, hogy az olvasókat felnőttként kezeli, nem valami atyáskodó attitűddel. Akik azt mondják, hogy ezt nem szabad ráborítani az emberekre, mert pánikba fognak esni, gyakorlatilag a saját félelmeiket vetítik ki – jobban tartanak a reakcióktól, mint magától a klímaválságtól vagy a társadalmi összeomlástól, és szerintem ebben van egy olyan is, hogy amíg a tömegeknek megvan a cirkusz és a kenyér, addig nyugodtan lehet építgetni a bunkereket (na jó, ez kicsit konteósnak hangzik). Mi úgy gondoljuk, hogy az emberek megérdemlik az őszinteséget, és a lehetőséget, hogy döntsenek, most, amikor még van rá idő, mert ha sokakat ér teljesen felkészületlenül, hogy egyszer csak derült égből beüt a krach, az sokkal csúnyább lesz. A pániknál rosszabb szerintem nincs, pánikból jó döntést nem lehet hozni, mert olyankor a zsigerek veszik át az uralmat, az ösztönlényéből cselekszik az ember. Ezért fontos a mentális felkészülés, mert ez esélyt ad arra, hogy megőrizzük a hidegvérünket és ne reagáljunk egy helyzetre, hanem valódi döntést hozzunk. Azok, akik lélekben felkészültek arra, hogy rohadt nehéz lesz, stabilitást adhatnak azoknak is, akiket váratlanul érnek az események, hiszen egy talajvesztett állapotban ösztönösen azokra nézünk, hogy most mi legyen, akik higgadtak maradnak és mondják, hogy most mi a teendő. VB: Azt hiszem azt felelősséggel mondhatjuk, hogy hosszú évek óta erős tudományos konszenzus van arról, hogy a most ismert, élhető emberi civilizáció összeomlásának szükséges feltételei nem az évszázad végén, hanem a következő néhány évtizedben egyértelműen adottak lesznek. Annak kijelentését, hogy ez hasonló biztossággal meg is fog történni, tudományos körökben, tudományos eszközökkel hasonló biztonsággal nem lehet várni, de amit tudunk, az innentől józan paraszti ésszel már “bőven elég”. Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy ez így, ebben a formában ennyire nincs benne a köztudatban? Lehet elégséges magyarázat az, hogy az embereket jobban érdekli a következő nyaralás és hogy nem érnek rá gondolkodni a Facebookjuk frissítgetése miatt?
CSK: Szerintem azért ennél kissé bonyolultabb a dolog. Kezdjük ott, hogy maguk a tudósok is óvatosan fogalmaznak, a politikusoknak és főként a gazdasági szereplőknek nem érdeke, hogy tudatosodjon sok emberben a helyzet, ezért évtizedek óta megy a maszatolás és a prognózisok olyan messze vannak, hogy max az unokák, dédunokák problémája lesz, megfűszerezve azzal, hogy de addigra már majd megoldjuk, mert a technika meg az emberi találékonyság…
Az is tényező lehet, hogy Hollywood ontja a katasztrófafilmeket meg a (posztapokaliptikus) disztópiákat. Amikor a hírekben jön szembe egy katasztrófa, hasonló képeket látunk. Az agyunk a nagytudásúak szerint nem tesz különbséget kép és kép között, és bármennyire ijesztó, zsigeri félelmeket piszkál, gyakorlatilag deszenzibilizálásként működik. Ma már szinte minden napra jut valami borzalom, nem lehet mindig mindenkivel empatizálni, a média tipikusan hatásvadász címeket használ, ezt is megszoktuk, mint ahogy azt, hogy ezek a dolgok mindig tőlünk messze, másvalakikkel történnek. Ez általában akkor változik meg (de akkor nagyon), amikor testközelbe ér. A félelem ellen ugye a legjobb gyógyszer az információgyűjtés, abból van bőven, és ilyenkor vagy megtalálja valaki az illúziókat, amivel megnyugtatja magát, vagy rájön, hogy kaki van a palacsintában és klímaszorongó lesz. Persze sarkítok, de ha valaki elkezd foglalkozni a témával, általában ez a két út van, polarizálódunk.
A harmadik, ami miatt van egyfajta vakság erre a témára a felelősség kérdése – az értelmesebbje, ahogy említetted, már most sem tud aludni a bűntudat miatt, ők vannak kevesebben. A komfortzóna is nagy úr, a szokásainkon változtatni rohadt nehéz, és itt biza az egész élethez való hozzáálláson kellene, ami sokakban kiveri a biztosítékot. Akik meg most is alig tudnak megélni és napi problémát jelent a kaja, azoknak akut problémáik vannak, nem érnek rá foglalkozni azzal, hogy mi lesz 10-20 év múlva.
VB: Számomra az elmúlt egy év két ponton hozott fontos tanulságokat a társadalmi alkalmazkodás esélyeire nézve. Az egyik a német választás volt. Németországban egy nemzetközileg is kiemelkedően jó zöld párt van, rokonszenves, szakmailag kiváló politikusokkal, iszonyú profik, és ami legérdekesebb, legértékesebb: úgy tudnak a klímaválság súlyosságára nézve nagyjából arányosan radikális válaszokat javasolni a programjukban, hogy közben azért kormányközelséghez elég támogatójuk is van. Más országokban egy hasonlóan korrekt programmal örülnek a zöldek, ha elérik a parlamenti küszöböt, ők pedig tavasszal rövid ideig 20% fölött voltak, a legerősebb pártnak számítottak. Nyár elején volt egy villámárvíz, amiben több mint száz ember halt meg, téma, hogy száradnak ki az erdők, a brandenburgi tavak - és mégis 15%-kal a harmadik helyen végeztek, és két, a klímavédelmi intézkedéseket hangsúlyozottan támadó párt együtt majdnem huszat.
Ha itt, Németországban ez történt, akkor enyhén szólva nehéz elképzelni, hogy bárhol reális esélyünk volna még időben elég zöld politikai változásra.
A másik a covid volt. Szemben a klímakatasztrófával, ez a járvány nagyon is közvetlen és világos fenyegetést jelentetett az életünkre, a megélhetésünkre, az életmódunkra. Nem egy hosszú láncreakció végén, nem egy soktényezős rendszerben, nem sok félremagyarázási lehetőséggel. A megfékezéséhez szükséges lépésekről világos tudományos konszenzus alakult ki viszonylag gyorsan, többnyire még politikai akarat is volt mögötte - és ahogy az emberek ennek ellenálltak, ahogy a szembenézést hárították, (illetve még mindig), az nem sok jót feltételez arra nézve, hogy klímakatasztrófa megfékezéséhez szükséges önkorlátozásra, az ahhoz való alkalmazkodásra lesz-e valaha társadalmi készség.
CSK: A politikusokra számítani része annak az illúziónak, hogy majd valakik meghozzák az intézkedéseket, amelyek megfordítják a dolgokat, ezt a klímacsúcsok gyönyörűen bizonyították, legutóbb pár hete Glasgowban, ahova a Forbes szerint 118 magánrepülőgéppel érkeztek a küldöttségek megbeszélni, hogy például a repülés milyen környezetszennyező és korlátozni kéne – Bendell ezt passzív reménynek hívja (majd valaki megment minket/megoldja). A DA szerint és szerintem is erről már csúnyán lemaradtunk, rajta vagyunk egy vonaton, ami egyre nagyobb sebességgel rohan a szakadék felé, és még mindig csak tervezgetés van meg ígéretek, meg célok 30 éves határidővel, miközben a para tárgya az, hogy 10-15 éven belül eltűnik az, amit eddig megszoktunk. Ezzel együtt tisztelem mindenki erőfeszítéseit - ők ezen a területen találták meg a saját cselekvési formájukat, mások aktivizmusban, tőlem ez idegen.
A járvány egy tényleg érdekes kérdés, mert ha a hivatalos változatot vesszük és zoonózis történt, akkor ez pontosan illeszkedik a DA narratívába és amit a klímatudósok már előre jeleztek: ahogy szűkülnek a természetes életterek, egyre közelebbi kontaktusba kerülünk olyan állatokkal, amelyek számunkra ismeretlen kórokozókat szabadíthatnak ránk, illetve a felmelegedés miatt északabbra is eljutnak azok a bacik, amelyek eddig csak a trópusokon voltak jelen. A járványkezelésre vonatkozóan pedig egyértelműen látszott, hogy a kulturális hagyományok mennyire sokat jelentenek a hatékony kezelésben – Keleten soha nem gyökeresedett meg úgy az individualitás kultusza, mint Nyugaton. Az individualitás persze fontos, a személyes szabadság és jogok fontosak, de ezzel párhuzamosan mintha elfelejtettünk volna közösségként létezni, kapcsolódni egymáshoz és odafigyelni azokra, akik nálunk kevésbé szerencsés helyzetben vannak.
VB: Igen…. És itt külön, a témánk szempontjából releváns, hogy akik elutasították az oltást, de most mégis hajlandónak látszanak beadni, azok - legalábbis Németországban - a kormányzati nyomásgyakorlás miatt teszik, és nem azért, mert oltatlanként nagyobb valószínűséggel fertőznek meg másokat és járulnak hozzá az egészségügy leterheléséhez meg a gazdaság válságához. Tehát a szolidaritás szempontja, amit a DA koncepciójában, mint a válságra adandó válasz, nem igazán jut szóhoz.
CSK: Bendell írt is egy cikket a járvány elején, amelyben azt emelte ki, hogy a fizikai távolságtartást ellensúlyozzuk mély kapcsolódással, pár nappal később pedig adott egy komplett helyzetelemzést ezt is a maga szerény módján: együttgondolkodásra invitál, mint mindig, és transzparens a saját érzéseit illetően: aggódik, szorong az ismeretlen miatt, de nem a klímaváltozásra, nem a járványra gondol, hanem attól, hogy az emberek, a szomszédoktól a politikusokig hogyan, honnan fognak erre reagálni, hogy tagadni próbálják a félelmüket, elmenekülni előle vagy innen cselekszenek, ahelyett, hogy kezelnék a nehéz érzéseket, feldolgoznák, hogy az átadja a helyét a szeretetnek, együttérzésnek. Olyan értelemben teljesen egyetértek vele, hogy számomra is az az ijesztő, ahogy emberek egymásnak ugranak, korábban a „járványhisztizők” és a ”járványtagadók”, most az oltottak és oltatlanok – ugyanaz pepitában, mint ami a járvány előtt ment klíma témában. Elkeserítő.
A saját gondolataimat a járvánnyal kapcsolatban a Facebookon osztottam meg tavaly márciusban, még Bendell előtt. Akkor még csak próbáltuk felfogni, hogy mi történik, nagyon új volt, a hírek ijesztőek voltak, és mindenki reagált a saját hitrendszere szerint. Gyönyörűen meg lehetett figyelni a veszteségfeldolgozás Kübler-Ross által leírt stációi: tagadás (“nincs járvány, a vírus nem is létezik”), harag (“a járványkezelés egy vicc”, a hibáztatás), az alkudozás (“influenzában többen halnak meg” vagy “csak az öregek és betegek számára veszélyes”), a depresszió (“nincs gyógyszer, mind meghalunk”) és az elfogadás (“volt spanyolnátha, azt is túléltük valahogy, ezzel is meg fogunk küzdeni”). A DA alapelvek itt is teljesen jól alkalmazhatók voltak:
Reziliencia: figyeljünk oda a kiemelten veszélyeztetett csoportokra, mint például 65 év felettiek és krónikus betegek. Ha mi magunk nem tartozunk is ide és tünetmentesen vagy enyhe tünetekkel is át tudjuk vészelni.
Elengedés: bár bosszantó, hogy lemondtak rendezvényeket, töröltek repülőjáratokat, nem lehet síelni menni, mozizni, sorba kell állni a közértben, stb, lássuk be, ennél sokkal súlyosabb problémák is vannak. A rettegés és a pánik ugyancsak az elengedendő kategóriába tartozik - ez még senkit nem óvott meg, viszont gyengíti az immunrendszert és akadályozza a tiszta gondolkodást, illetve az abból fakadó cselekvést.
Visszaállítás: tekintettel arra, hogy oltás és gyógymód nincs (2020 márciusban még nem volt), megnézhetjük, hogy mit csináltak őseink hasonló helyzetben és hogyan élték túl a járványokat, karanténokat a modern orvostudomány csodái nélkül.
Megbékélés: Miután túl vagyunk a gyász/veszteség feldolgzásának különböző fázisain, a megbékélésnek elég tág tere van, kezdve a saját halandóságunkkal. A legfontosabb talán annak megértése, hogy ebben mindannyian együtt vagyunk benne.
És a DA alapvető értékei - a szeretet és együttérzés - ugyancsak sokat segít a mentális egészség megőrzésében:
Együttérzés: vegyük észre, hogy mások esetleg nálunk sokkal nagyobb bajban vannak (például már fertőzöttek vagy a veszélyeztetett csoportba esnek) - az együttérzés kirángat a tehetetlenségből és bénultságból.
Szeretet: a legjobb gyógyír a félelemre. Teljesen megváltoztatja a mentális állapotot, ha nem azért vásárolunk be, mert rettegünk például az élelmiszer- vagy gyógyszerhiánytól, hanem azért, mert gondoskodni próbálunk szeretteinkről vagy a nálunk elesettebekről.
A következő részben a fizikai felkészülés (konzervgyűjtés, fegyverkezés) és a belső felkészülés határairól lesz szó, hogy miként is kell elképzelni ezt az összeomlás. A harmadik részben ráfodulunk a gender-vetületekre.
Képek: Destiny Blue. Nem egy úttörő ábrázolója a női test sokféleségének, de azért jó okkal szeretjük.
Csapó Krisztina gyászcsoportvezető és gyászkísérő, 2019 ősze óta a ma már 5500+ tagot számláló Deep Adaptation Hungary - Készülj és alkalmazkodj! Facebook-csoport egyik adminisztrátora, a nemzetközi Deep Adaptation Forum önkéntese. Két éve támogat klímagyásszal, klímaszorongással, a jövőkép elvesztésével küzdőket a Mélyadaptáció szellemében.
Klímagyásszal foglalkozó oldala itt található.