De ami ennél is fontosabb, az a háttérben meghúzódó gender-szál

Csapó Krisztina gyászkísérővel három részes sorozatunk végén ezúttal a klímaszorongás, a mélyalkalmazkodás és a társadalmi összeomlás gender-vetületeiről beszélünk, meg a kis lelkünkről, meg a lappangó társadalmi feszültségekről.

VB: Mi egy genderes blog vagyunk, úgyhogy a gender nálunk olyan mint a Hírtévén a Gyurcsány, ahol a pakisztáni katasztrófa bemutatásakor is elhangzik: “De ennél is fontosabb a háttérben meghúzódó Gyurcsány-szál!”. Tehát: ennél is fontosabb a háttérben meghúzódó gender-szál!

CsK: Hát igen, ez egy fontos összetevője a problémának, és a gyökerei igen messzire nyúlnak vissza. A magyar DA csoportban kétszer annyi nő van, mint férfi, a prepper csoportokra nincs rálátásom, de tippre azt mondanám, hogy ott kb. fordított lehet az arány. Pont a napokban hallottam azonban, hogy létezik kifejezetten női prepper csoport is, és nemzetközi szinten egy DA Women’s Group, vagyis valamiért a nők úgy érzik, hogy a DA-n belül is szükség van férfiaktól mentes, női térre. És vannak nehéz beszélgetések, mert sokan, főleg nők, a patriarchális rendszert okolják (nekik DA szempontból még bőven van dolguk a megbékéléssel) az egész klímaváltozásért, merthogy többnyire férfiak vannak döntéshozói pozíciókban.

Ebben a narratívában felmerül egyébként egy elgondolkodtató érv is: a Föld alapvetően nőnemű minden kultúrában - mindig Földanyaként, soha nem Földapaként emlegetjük. A gender szál itt egy magasabb szintre emeli a férfiak bűneit, metaforikusan ugyanazt teszik a Földdel, a Természettel (ugyancsak nőnemű minden nemeket használó nyelvben) mint a nőkkel: meghódítják, kizsákmányolják, leigázzák, kihasználják, megerőszakolják. Ami a nőknek erőt adhat ebben a narratívában, hogy Földanyához hasonlóan az életet hordozzuk, mi vagyunk a megtartó erő, a regeneráció hordozói és ahogy eddig is túléltünk sok mindent, ezután is meglesz bennünk ehhez az erő.

Azért vannak ezzel vegyes érzéseim, mert itt rengeteg múltbéli seb kerül felszínre, és míg a klímaváltozás és a társadalmi összeomlás nem tesz különbséget, egyformán viszi magával a férfiakat és nőket, addig mutogathatunk bárkire, nem jutunk előre.

VB: Erős közbeszúrhatnékom van. Nemcsak, hogy a férfiak vannak inkább döntési pozícióban, de ők esznek több húst, járnak nagyobb autóval, vesznek több elektromos kütyüt, repülnek többet, és gondolják azt, hogy a környezetvédelem buzis. Jellemzően jóval nagyobb az ökológiai lábnyomuk.
Az pedig, hogy egy társadalmi összeomlás nem tesz különbséget, engem nem nyugtat meg. A corona ebből a szempontból szerintem releváns kóstolót adott: megnőtt a nők és a családon belüli erőszak, megnőtt a hagyományosan női munkának számító “care work” mennyisége, és az egészségügyben, az oktatásban is jellemzően nők dolgoznak, és az ő kitartásukra volt a társadalom túlélése építve.
A természeti katasztrófáknak pedig, amennyiben a nők alacsonyabb szociális, társadalmi státusszal bírnak, jellemzően több női áldozata van. Mert a nők kockáztatják magukat amikor mentik a gyerekeket, időseket, nekik rosszabb az információkhoz való hozzáférésük, kisebb a fizikai erejük. A katasztrófa után ők fognak inkább éhezni, egy menekülttáborban ők lesznek kevésbé biztonságban, és ők lesznek azok, akik emiatt akár nem is mernek oda menni. Lásd pl itt.

CsK: Tény, hogy a nők sokkal kiszolgáltatottabbak ebben a helyzetben is, és talán csúnyán hangzik, de ebben sajnos nincs semmi újdonság - erre mondtam, hogy itt évszázados sebek kerülnek a felszínre. A probléma teljesen valós, ugyanakkor két lehetőség van, mint minden krízisnél: vagy a legjobbat, vagy a legrosszabbat hozza ki az emberekből. Még mindig abban látom a legnagyobb esélyt a nők számára, ha arra fókuszálunk, hogy hogyan tudunk együttműködni a férfiakkal, mert míg biztos lesznek olyanok, akik visszaélnek az erejükkel, az én parám, anyaként az, hogy a fiaimat akkor éri baj, amikor engem, a nőt próbálják védeni. Szóval nagyon összetett ez az egész.

Azt se felejtsük el, hogy a DA alapelveit egy férfi fogalmazta meg. Bármelyik aspektusát is nézzük az összeomlásnak, nőként a fenyegetettség jóval nagyobb, mert fizikai erőben a férfiak jobban ott vannak (úgy általában). A prepperek meg akik a fegyveres védelemre fókuszálnak sokszor pont a családjukat, a nőket és gyerekeket próbálnák védeni.

A DA-t azért tartom előremutatónak, mert pont hogy azt hangsúlyozza, hogy elsősorban emberek vagyunk, akiket egyformán érint a helyzet, férifként vagy nőként vannak nemünkből fakadó erősségeink és gyengéink, és csak akkor fogunk tudni sikeresen alkalmazkodni a változásokhoz, ha emberek tudunk maradni és mindenki azt adja, amiben erős. Ez egyébként egy kiváló lehetőség lehet arra, hogy más szintre helyezzük ezt a diskurzust és együttműködni tanuljunk. Igen, lesznek olyanok, akikkel nem lehet. De ha eljutunk oda, hogy a machoság ciki lesz, akkor nyert ügyünk van, ehhez viszont nekünk, nőknek baromi erősen meg kell támogatnunk a nem-macho férfiakat és sürgősen el kell kezdeni lebontani bizonyos sztereotípiákat.

VB: Te gyászkisérő is vagy. A legtöbbünknak van tapasztalata a gyásszal, ezért érdemesnek tűnik megnézni: mennyiben vethető össze egy barát, családtag elvesztésével az a tény, hogy egy szép, békés jövő lehetőségét kell elgyászolnunk?

CsK: A gyász az általános definíció szerint a veszteségekre adott összetett válaszreakció, amelyet fizikai, érzelmi, filozófiai, spirituális, kognitív és társadalmi szinten egyaránt megélünk. A rövid válaszom konkrétan a kérdésedre az, hogy összevethető 😊.

Ilyenkor azt kell elgyászolni, ami már soha nem lesz, és ehhez az egyik kulcs szerintem azon illúzió elengedése, hogy mindent irányíthatunk.

A lecke mindkét esetben ugyanaz: felmérni, hogy mi az, amit tudunk kontrollálni és mi az, ami hatáskörön kívül esik. Ennek a folyamatnak a mellékterméke a sokkal nagyobb alázat a világ és a természet törvényei iránt, egy sokkal nagyobb elfogadás és egy képesség azzal, hogy együtt éljünk a bizonytalannal. Ez egy olyan kultúrában, amelyben a produktivitás a legfőbb értékek egyike, ahol az ember és a természet kiaknázandó erőforrássá degradálódik, ahol a felmutatott eredmények határozzák meg valakinek az értékét, - rohadt nehéz. Azt tanuljuk, hogy fogalmazd meg a vágyaidat, csinálj belőle célokat, bontsd le lépésekre és valósítsd meg – és akkor sikerülni fog. Az már csak max az apróbetűben van benne, de általában ott sem említik, hogy erre garanciát senki nem vállal, mégis elhisszük, el akarjuk hinni, aztán jönnek a pofára esések, amikor szembesülünk azzal, hogy nem tudunk mindent irányítani.
A gyászmunkának azért van szerintem borzasztó nagy jelentősége, mert ennek során készítünk egy veszteséglistát, aminek a végén kiderül, hogy mi az, ami megmaradt, amivel újra lehet kezdeni az építkezést. Nem mellékesen arról is lesz egy zsigeri tapasztalás, hogy a jövőről alkotott elképzelések mennyire nem garantáltak, ami olyan szempontból jó hír, hogy az ijesztő jövőkép ugyanúgy az elménk szüleménye, mint az épp elveszített, vagyis “a nincsenek garanciák” gondolat még megnyugtató is lehet 😊

Sokan azt élik meg, hogy elveszítették a jövőt, holott csak megrendül egy vágyott jövőről alkotott kép, ráadásul bejön helyette egy olyan, amire abszolút nem vágyunk.

Ez a folyamat azonban talán még jobban hasonlít ahhoz, amit az él át, aki kapott egy diagnózist egy gyógyíthatatlan betegséggel. Ezt anticipációs vagy előgyásznak hívják, mert felfogható úgy is, hogy most az emberiség kapott egy ilyen diagnózist, és kollektív vagyunk benne ebben a gyászfolyamatban. Ennek a stációi nagyon jól megfigyelhetők egyébként, Kübler-Ross után szabadon: 1. tagadás (a klímaváltozás egy hoax, nincs itt semmi látnivaló), 2. alkudozás (ha holnaptól szelektíven gyűjtöm a szemetet és bambuszfogkefével mosok fogat, akkor ezzel megfordítható a folyamat), 3. harag (ez az egész a mohó nagyvállalatok, kőgazdagok és politikusok hibája, és különben is, a szomszéd elmehet a p***ba, miért megy az automata öntözőrendszere még esőben is), 4. depresszió (mind meghalunk, ki fog halni az emberiség, már nincs mit tenni), 5. elfogadás (szar a helyzet, megteszem, amit tudok, aztán majd meglátjuk, mire elég). A Deep Adaptation 0. lépése a gyász, és gyakorlatilag a valódi értékei azok számára mutatkoznak meg, akik eljutnak az elfogadásig. Ahogy már említettem, amikor már nem valami ELLEN küzdünk, mert rettegünk, hanem valamiÉRT, mert ezt tartjuk helyesnek, mert értéket képvisel számunkra. A csoportban ehhez is megpróbálunk segítséget nyújtani.

VB: Mire számíthat, aki csatlakozik a magyar Deep Adaptation közösséghez? Mi folyik ott, miben, mennyire tudják az emberek egymást támogatni?

CsK: A közösség nagyon vegyes, jelenleg 5500+ tagja van, a második legnagyobb csoport a nemzetközi után. Ebből kb. 3000 tag az elmúlt egy hónapban csatlakozott, mert olvastak vagy hallottak egy interjút a csoport alapítójával, Stumpf-Bíró Balázzsal. Többnyire azt hallották meg belőle, hogy mindjárt vége a világnak, szóval most kicsit többet kell moderálni ahhoz, hogy a beszélgetéseket mederben tartsuk és edukáljunk, emlékeztessük a tagokat arra, hogy miért is vagyunk itt. Felhívjuk a figyelmet a rögzített posztokra, amelyekben újra és újra elmondjuk, hogy mi a DA és mi nem. Amire mindenképpen ügyelünk, hogy alap követelmény az udvariasság, nincs beszólogatás, nincs trollkodás, reklám, és többnyire béke van 😊 Nyitottak vagyunk és bátorítjuk a személyes gondolatok megosztását, régebben csináltunk tematikus heteket, amelyeknek a tartalmát kalauzokba rendeztük – ezek a posztok egyaránt foglalkoznak a külső adaptációval (élelmiszer, víz, önellátás, öngondoskodás, gyógyszer nélküli gyógyulási lehetőségek, fegyver nélküli önvédelem, stb.) és a belső adaptációval (klímagyász és klímaszorongás, félelmek kezelése). Ezekben a témákban bármit be lehet hozni. Vannak posztok, amelyek a tudatosulást segítik, elsősorban az illúziók rombolásával, mert meggyőződésünk, hogy a Bendell által oly szépen leírt passzív és aktív remény értékes időt vesz el a valódi alkalmazkodástól.

Ha csak Magyarországot nézzük, közel 10 millió ember nem költözhet “biztonságos helyre”, olyan gyorsan változnak a dolgok, hogy ami ma annak tűnik, lehet, hogy holnap már nem lesz az. Ezért tartjuk rendkívül fontosnak, hogy mindenki a saját környezetében építsen közösséget - ha beüt a krach, fel fognak értékelődni az emberi kapcsolatok, amelyek kiépítéséhez idő kell - most még van. Ez egy nagyon nehéz dolog, sokan átmentünk rajta, látjuk, miben van a másik és általában rendkívül türelmesek vagyunk. mert itt senki nem hülyézi le őket, és már az is nagy segítség nekik, hogy mások validálják az érzéseiket, ahogy megírják, ők is ebben vannak. Szóval jobbára béke van, tartalmas beszélgetések, és sok hasznos info.

VB: Én úgy látom, az idősebbek elég jók az elfojtásban - amit azoknál, akiknek gyereke van, nyilván megértek. De mi a helyzet a fiatalokkal, a gyerekekkel? Mennyire írja le az ő helyzetüket a Fridays for the Future mozgalom? Nekik milyen a lelkiállapotuk, a valóságérzékelésük?

CsK: A Fridays for the Future láthatóvá tett egy jelenséget, ami nagyon ott van sajnos.

58%-uk szerint a kormányok cserben hagyták és elárulták a jövő generációkat és 64% szerint nem tesznek eleget a katasztrófa elkerüléséhez. Tízből négyen hezitálnak, hogy vállaljanak-e gyermeket. Ebben egyébként szerintem nagy szerepe van annak is, hogy a gyerekek is hírfogyasztókká váltak, és a szorongó, tagadásban lévő felnőttekkel nem tudnak kommunikálni a témáról. Vannak, akik szerint a gyerekek riogatása bűn, de ez azért nem ilyen egyszerű. Már 1999-ben készült egy tanulmány, 3 angliai és 5 mexikói iskolából gyűjtötték be 7-9 éves gyermekek rajzait arról, hogy hogyan képzelik el a Földet 50 év múlva – összesen 741 rajzot. Az eredmény lesújtó volt már akkor is: 37%-uk ábrázolt környezeti problémát, és 54%-nál jelent meg, hogy a Föld sokkal rosszabb állapotban lesz 50 év múlva – és ezt a kulturális és földrajzi adottságoktól függetlenül.

VB: Ha látok valami drága hatalmas autót, őszintén szólva gyakran elönt a düh. Hogy ezek itt ennyi pénzt feccölnek egy ilyen státuszszimbólumba, ami egyébként nyilvánvalóan annak is a szimbóluma már, hogy “leszarom, mi lesz veletek tíz, húsz év múlva” - és teljes mértékben megérteném, hogy a fiatalok ripityára törnék dühükben azt a szart. Hogy miért nem adták a sokmillió forint egyik felét az Extension Rebillionnek, a másik feléből meg vettek egy sima autót. Azt gondolom, hogy ilyen indulatok egyre kevésbé csak bennem vannak, hanem ez a düh előbb-utóbb több helyen fog manifesztálódni.

Például: Amióta a fiatalok gondoskodnak, mondjuk nyugdíj formájában az idősekről, a generációk közötti szerződés fontos része, hogy az idősebbek nem egy rosszabb állapotban lévő világot hagynak hátra. Most azonban nemcsak hogy felzabáltak mindent a konyhakertből, de annak későbbi termőképességét is tönkretették. Így eléggé adja magát a kérdés: míg a korábbi generációknak ott volt a békés öregség esélye, nekem jó esélyem van arra, hogy az öregkort sem élem meg, nagyrészt nekik köszönhetően, akkor mégis miért tartsam el őket?

CsK: Teljesen meg tudlak érteni, bár szerintem a gazdagok elleni düh nem feltétlenül ezért fog manifesztálódni, hanem ha a társadalom egy adott része eljut odáig, hogy már nincs mit veszítenie.

A generációs probléma egy másik kérdés, ami ugyancsak jelen van és része a problémának: a mai 70-es korosztály már nem gondolja, hogy ő érintett lesz, élvezni akarja, ami még hátravan, hiszen végigdolgozta az életét. A náluk eggyel fiatalabb generáció nagy része nyugdíjas, olyan sok terve nincs, a 40-50 éves korosztály abban szocializálódott, hogy ha hajt, akkor lesz, és abban a narratívában nőtt fel, hogy a következő generációnak majd jobb lesz. Náluk egy komoly identitásválságot okozhat, hogy bizonyos szempontból kudarcot vallanak, mert a gyerekeiknek várhatóan nem lesz jobb. Nekik azzal kellene szembenézni, hogy eddig rossz irányba mentek és ráadásul az egzisztencia, amiért keményen küzdöttek, része a problémának, A 30 éves korosztály éppen karriert épít, próbálja megteremteni a saját egzisztenciáját, ahogy a szüleitől látta, kicsi gyerekei vannak és bele se akar gondolni abba, hogy milyen jövő vár rájuk. A 20-as korosztály pedig vagy iskolába jár, vagy pályakezdő és nehezen talál állást, még a szüleivel lakik, és néhány kivételtől eltekintve fogalma nincs, hogy hogyan kezdi el az önálló életét. Szóval annyira nem csodálkozom azon, hogy a tagadás meg a szorongás egyaránt általános.

VB: Ez egy nagyon jó diagnózis. Térjünk rá az eltartásra.

CsK: Hogy miért fizetnél a nyugdíjkasszába? Tehetsz mást? Ez egyébként nekem is gyenge pontom, ahol még bőven van tere a megbékélésnek (a DA szellemében): Magyarországon az átlagnyugdíj tavaly 142.000 Ft volt, ami úgy jön ki, hogy 1405 honfitársunknak félmillió feletti nyugdíja van (közülük 23-nak 1 millió feletti, 9-nek 2 millió feletti), miközben a nyugdíjasok 70%-a 150e forintnál kevesebb nyugdíjat kap, és kb 580e (gyenge 30%) nyugdíjas 100e forint alatti összeget, ami bőven létminimum alatt van.
A politikus döntéshozók válasza: mivel a nyugdíjkassza korlátozott, emeljük a nyugdíjkorhatárt és/vagy a jövedelemelvonásokat, mert nem tudunk eltartani ennyi nyugdíjast, tehát csökkentsük a főként kisnyugdíjasok számát, hogy a nyugdíjasok 0,0007%-a felhőtlenül élvezhesse a jól megérdemelt pihenőéveket (valószínűleg sokkal jobb egészségben és tovább, mint azok, akik végiggürizték az életüket és a létminimum alatt kerestek és kapnak nyugdíjat), és zsebre tegye a teljes nyugdíjkassza kb. 30%-át. Ők persze valószínűleg maximálisan egyetértenek a jelenlegi rendszerrel és a jövőbe mutató stratégiával, ami másokat kényszerít nyomorba vagy dolgozni az ő kényelmükért.

Ez egyébként azért nehéz, mert generációkat fordít egymás ellen, és ha megnézed a fenti statisztikákat, akkor a nyugdíjasok rendkívül nagy százaléka éppúgy szenved a jelenlegi rendszerben, mint a fiatalok, és ráadásul náluk van az a tudás, amit jó lenne visszahozni, mert ez akár a túlélés záloga is lehet egyszer, mire ők már nem lesznek itt. És a DA itt is működik, mert ha felfogjuk, hogy mind egy csónakban evezünk, ha az idősebb generációra nem úgy tekintünk, hogy felélték a jövőnket és most a nyugdíjkasszás befizetések miatt a jelenünket is megterhelik, hanem például elengedjük a hibáztatást (közelebb visz a megoldáshoz? nem), szeretettel és együttérzéssel fordulunk feléjük (hiszen végigdolgozták az életüket, cserébe most nyomorognak, felneveltek, taníttattak minket, megadták, amit tudtak, miközben fogalmuk nem volt arról, hogy ennek mi az ára), tiszteljük őket azért a tudásért, amivel túlélték a saját koruk viszontagságait és megtanuljuk tőlük a trükköket, vagyis visszahozzuk az elfeledett tudást, azzal mindenki nyer.

És mindeközben szinte észrevétlenül megbékélünk azokkal a dolgokkal, amiken nem tudunk változtatni, ami lehetővé teszi, hogy azokra fókuszáljunk, amelyeken igenis tudunk. A legnagyobb kihívás számomra a felső tízezer által okozott kárral megbékélni (gazdasági szereplők, politikusok és az ő érdekeiket kiszolgáló média, de mondhatnám a szomszédot is vagy azokat, akiknek két böhöm áll a garázsában, miközben pánikolnak a jövő miatt), mert még mindig az önzés dominál és hajt minket egyre nagyobb tempóban a szakadék felé, azonban amit a veszteségek leírása után már megtaláltam a romok között, mint kincset az pont a saját autonómiám, hogy függetlenül attól, hogy mit nyomnak, hogy mások mit csinálnak, dönthetek másképp, ha mással nem, a vásárlásaimmal, a szokásaimmal, a szavazatommal, és azzal, hogy önazonos életet élek, a saját értékeim mentén.

Én is dühös leszek vagy elkeseredek olykor, ezek érzések, amik felett nincs kontrollom – max teret tudok adni nekik. Az viszont már az én döntésem, hogy folyamatos neheztelésben élek-e, szélmalomharcot folytatok-e valami ellen, ami viszi az energiámat, vagy kimegyek a kertbe megetetni a madarakat, pátyolgatni a paradicsompalántákat és magamba szívni most éppen a tél illatát, a pillanat ajándékát, amit MOST meg tudok élni, el tudok raktározni. Majd ezzel feltöltődve teszem tovább azt, amit tudok, ott, ahol vagyok, azzal, amim van, hogy lehetőleg minél kevesebb kárt okozzak és enyhítsem a szenvedést, egy olyan jövőért, ami a Mad Max világ alternatívája lehet. Mert az egyedül az én felelősségem, hogy ITT és MOST mit kezdek ezzel a helyzettel, mit teszek.

A beszélgetés első részében a mélyalkalmazkodást mutattuk be és a covid járvány tanulságain méláztunk, a másodikban pedig a külső és belső felkészülés lehetőségeiről, határairól, volt szó, meg hogy mégis hogyan kell, lehet elképzelni az összeomlást.

Csapó Krisztina gyászcsoportvezető és gyászkísérő, 2019 ősze óta a ma már 5500+ tagot számláló Deep Adaptation Hungary - Készülj és alkalmazkodj! Facebook-csoport egyik adminisztrátora, a nemzetközi Deep Adaptation Forum önkéntese. Két éve támogat klímagyásszal, klímaszorongással, a jövőkép elvesztésével küzdőket a Mélyadaptáció szellemében. Klímagyásszal foglalkozó oldala itt található.

Képek: Destiny Blue. Nem egy úttörő ábrázolója a női test sokféleségének, de azért jó okkal szeretjük.