Csapó Krisztina gyászkisérővel, a magyar Deep adaptation mozgalom egyik vezetőjével beszélgetünk, ezúttal a külső és belső felkészülés lehetőségeiről, határairól, arról, hogy mégis hogyan kell, lehet elképzelni az összeomlást, amiről beszélni kell.
A következő részben a mélyalkalmazkodás és az összeomlás gender-vetületeiről lesz szó, meg a kis lelkünkről, meg a lappangó társadalmi feszültségekről.
VB: A legtöbb ember ha az összeomlásra való felkészülésről van szó, a prepperekre gondol. A Deep Adaptation viszont nagy más irányba megy. Tehát: kik azok a prepperek?
CsK: Prepperként nagy általánosságban azokra hivatkozunk, akik a fizikai túlélésre készülnek extrém helyzetekben, mint például egy atomkatasztrófa. A mozgalom tulajdonképpen innen indult, a név maga az angol prepare=felkészül igéből származik, vagyis szó szerint olyan embert jelent, aki felkészül. Nálunk talán nem annyira közismert a szó, a csoportban is időnként rákérdez valaki. Nagyon leegyszerűsítve bunkerekben, készletek felhalmozásában, fegyveres védelemben gondolkodnak, és a fizikai túlélésre való felkészülésben verhetetlenek. Ha valaki arról szeretne tájékozódni, hogy az egyes élelmiszerekből mennyit érdemes raktározni, mit hogyan lehet sokáig tárolni, tartósítani, ehető növények, vízfakasztás, tűzcsiholás, ilyesmi, akkor az ilyen oldalakon rendkívül sok hasznos információt lehet összegyűjteni. A klasszikus út mellett vannak, akik önellátásra, offgrid életmódra próbálnak berendezkedni, hogy minél kevésbé függjenek a globális ellátási láncoktól, közműszolgáltatásoktól. Az ő esetükben a védelem egy krízis esetén elég nehéz kérdés.
VB: Ha valakinek van pénze, módja egy önellátó birtokot elég magas fallal körülvenni, akkor ennek bizonyára van értelme. De mennyire, mire lehet valóban felkészülni így? Hol van ennek a határa?
CsK: Őszintén? Nem tudom. Igazság szerint nem is gondolkodtam ezen, mert a várható változások léptékét nézve számomra teljesen abszurdnak tűnik. Amikor láttam egy hirdetést, hogy Amerikában rakétasilókat alakítanak át biliárdteremmel és kutyafuttatóval felszerelt luxus társasházzá, ahol 80 embernek van minden 5 évre, nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Egy atomháború esetén persze lehet, hogy ha épp nem kap telitalálatot, akkor át lehet vészelni a nukleáris telet meg ilyenek, de ha a Föld az ember számára lakhatatlanná válik (és itt gyakorlatilag egy ilyen szcenárióra próbálnak készülni), ez szerintem elképesztő naivitás, ez max annak jó bolt, aki milliókat keres ezzel.
VB: Ha azt nézem, hogy emberek nagy számban megtanulják a vadon termő ehető növényeket gyűjteni, az nyilván csak jó lehet. Ha azt nézem, hogy emberek nagy számban arra készülnek, hogy a rend és a törvény meggyengülésekor a saját erejükre, esetleg fegyvereikre támaszkodva készülnek a dzsungel törvényei szerint boldogulni, akkor annak, mint nő enyhén szólva nem örülök. Sőt, számomra ezzel csak tovább romlik a helyzet, a prepper-mozgalom ilyen értelemben egy újabb veszély rám, és nem akarom a helyzetemet azzal javítani, hogy akkor én is beszállok a fegyverkezési versenybe és megtanulok krav magázni.
Ti nemcsak azt mondjátok, hogy ez rossz irány, hanem hogy a Deep Adaptation ennek alternatívája is. Miért? El tudja látni a ti ajánlatotok azt a funkciót, amit sokan küzdősportoktól és a konyhakert köré húzott szögesdrótoktól várnak?
CsK: Prepperből is sokféle van, nemrég láttam egy videót, amiben egy prepper pont azt magyarázza, hogy hogyan célszerű viszonyulni azokhoz, akik megjelennek a „kapu előtt”. És igen meglepődtem, mikor azt mondta, hogy óvatosan, de nyitottan, mert egy darabjaira hullott világban az illető lehet erőforrás a közösség számára, de mindenképpen tud valamit a falon túli világról, vagyis információforrás. Felül is vizsgáltam gyorsan a prepperekről alkotott előítéleteimet :D. Jobban belegondolva én nem a prepperektől paráznék, mert ők elvannak a kis falaik mögött és elsősorban védekezésre rendezkednek be. Szerintem sokkal nagyobb veszélyt jelentenek azok, akiket váratlanul és teljesen készületlenül ér az új helyzet, és visszazuhannak emberből főemlősi státuszba, illetve azok, akiknek amúgy is ott a fegyver a kezük ügyében, csak egy széthulló államapparátus mellett önállósítják magukat…A prepperkedés nem feltétlenül rossz irány, és vannak elemei, amelyeket mi is fontosnak tartunk, nálunk ezt úgy hívjuk, hogy „külső adaptáció.”
VB: A külső adaptációra gondolsz, amikor a régebbi generációk tudásának előásásáról beszélsz?
CsK: Majdnem… A régebbi generációk tudásának előásása több szinten értelmezhető. Van egyrészt a gyakorlati tudás, például hogyan élték túl nagyanyáink, dédanyáink a nagy világégéseket, és ebben segít a nosztalgikus hullám is, kezdve a “Nagymama lekvárja” branddel - gyakorlatilag bármit el lehet adni, bármire sok kattintást lehet szerezni, ha oda tesszük elé, hogy “a nagyi így csinálta.” Egy másik szinten visszamehetünk a barlanglakó ősökig - ez kifejezetten a túlélő szint, Bear Gryllstől és a prepperektől nagyon sokat tanulhatunk ezekről. Egy harmadik szint lehet az a fajta szellemiség, mely szerint a természet része vagyunk, és tiszteljük, együtt élünk vele ahelyett, hogy erőszakot akarnánk tenni rajta, leigázni, kizsákmányolni meg ilyenek - ezt ma is képviselik azok a népek, amelyek már csak szórványokban, főleg törzsi keretek között maradtak fenn, illetve ennek modern változatát próbálja visszahozni a permakultúra mozgalom. Szóval itt főleg szemléletről van szó.
Visszatérve még egy kicsit a prepper mozgalom és a mélyalkalmazkodás közötti szemléletbeli különbségre a közösségépítés szempontjából: Bendell mottója, ami szerintem lehet nyugodtan a DA mottója is, hogy „tedd azt, amit tudsz, ott ahol vagy, azzal, amid van.” Nagyon mély nyomot hagyott bennem egy tanulmány, amit pár éve olvastam – elvileg semmi köze nincs a mélyadaptációhoz, de az elv megfogott. A téma a The Starfish and the Spider: The Unstoppable Power of Leaderless Organizations című könyv volt, amelynek szerzői azt vizsgálták, hogy mi a decentralizált, vezető nélküli szervezetek sikerének titka (mint például az eBay, a Wikipedia), vagy akár az Anonim Alkoholisták, miért tudnak lenyomni olykor hatalmas cégeket is. A lényege a dolognak, hogy ha egy pók lábait kitéped, megbénul, ha a fejét levágod, elpusztul. Ha viszont egy tengeri csillag egyik lábát levágod, az visszanő, és a levágott lábból is fejlődik egy új tengeri csillag. Az én koncepcióm a DA mozgalommal kapcsolatban valami hasonló: ezt a csoportban egyszer le is írtam (mert az újonnan érkezők mind azzal jönnek, hogy csináljunk közösséget), hogy nem az a cél, hogy az itt lévő 600 ember (akkor még annyian voltunk) alakítson 3 db 200 fős közösséget, hanem az, hogy miután mélyen adaptálódtak, alakítsák át a saját környezetüket, mert ezáltal 600 ilyen közösség lesz, amelyek mellesleg támogathatják is egymást, az azonos gondolatvilág alapján. Tudom, tudom, naív álmodozás, de ez van annyira jó álom, hogy ezért érdemes dolgozni. És hát most még van rá időnk is. Számomra ezt jelenti az, hogy a DA a prepperkedés alternatívája.
A másik még talán ennél is fontosabb különbség, hogy a DA alapértékei a szeretet és az együttérzés. Szeretet alatt most nem egy össznépi összeborulást és csöpögős érzelgősséget értek, hanem egy létezési formát, a fogyasztói társadalom „taker” mentalitása helyett egy „giver” mentalitást, ami nem azt kérdezi, hogy mit tud adni nekem a világ vagy a másik ember, hanem hogy én hogyan járulhatok hozzá ahhoz, hogy a világ egy jobb hely legyen. A prepper mentalitás félelemre alapul, és talán közhelyesen hangzik, de attól még igaz, hogy a félelemre az igazi gyógymód a szeretet. Akit szeretünk, azért hajlandóak vagyunk áldozatot hozni, ráadásul még csak nem is érezzük feltétlenül áldozatnak, ez csak úgy „jön”. Nemrég a klímagyász csoportom egyik tagja a szeretetet egy meleg kályhához hasonlította, ami mellé jó leülni. Nekem egy fa képe jelenik meg, amelyik csak úgy van, árnyékot ad meg gyümölcsöt, és nem foglalkozik azzal, hogy ki ül le alá hűsölni, ki szakítja le a gyümölcsét, mert a természetéből fakadóan „ad”. És ez bennünk is ott van, elég arra gondolni, hogy hányan várják izgatottan a karácsonyt, no nem a várható ajándékért, hanem hogy lássák a megajándékozott örömét. Aki ebben a létállapotban tud leledzeni, az nem fél. Aki fél, az nem tud így működni, viszont ez át tud fordulni. Ilyen például az életmentők, tűzoltók, stb. attitüdje. Ott van ez bennünk, csak elő kell csalogatni.
VB: Mit mondtok ti, hogyan kéne megváltoztatnom az életemet? Szerintetek milyen gyakorlati lépéseknek van most értelme? Különösen annak fényében, hogy a politikai tárgyú depresszió legjobb ellenszere a politikai cselekvés.
CsK: Passz. Nem politizálunk 😊 A DA kiterjesztett reziliencia fogalma arra hív, hogy keressük meg az értékeket, amelyek fontosak számunkra. Szerintem a legfontosabb az önazonosság, hogy hiteles legyek legalább magam előtt. Bármilyen változtatást csak ezen a talajon tudok elképzelni, mert különben nem lesz tartós. Az elengedés (hogy ne okozzunk több kárt) ugyancsak egy út lehet: sokkal könnyebb önként lemondani olyasmikről, amik csak szokás szinten rögzültek, de igaziból nincs rá szükségünk, mint elveszíteni egyik pillanatról a másikra. És ha megvannak az értékek, akkor ezek mentén el lehet gondolkodni a szükségletekről, a tanult igényekkel szemben. A restoration, a visszahozás megint egy út lehet: amúgy is nosztalgikus korban élünk, bármit el lehet adni azzal, hogy „a nagyi így csinálta”, menjünk kicsit mélyebbre és tanuljuk újra a régi tudást. A megbékélés (kivel/mivel kell békét kötnöm, hogy csökkentsem a szenvedést) ugyancsak rengeteg lehetőséget rejt magában, kezdve magammal, mint a probléma részével (az ökológiai lábnyomtól kezdve a politikusokig 😉). És ami az alkalmazkodás 0. lépése: az emberi kapcsolatok, mint értékek. Vagyis ismerd meg szomszédodat. Mert ha bármilyen krach beüt, ő lesz hozzád a legközelebb, és jó, ha tudod, hogy hívják :D. A politikai cselekvésre csak annyit tudok mondani, hogy ha valaki ebben találja meg a saját önazonosságát, tegye, nekem ez annyira nem terepem, de neki is azt javaslom, hogy a gyászmunkát azért végezze el, mert teljesen más politikai cselekvés születik egy gyászfolyamat részét képező haragból és egy megdolgozott veszteségből. A különbség általában „csak” annyi, hogy valami ELLEN küzd az illető vagy valamiÉRT. Apróságnak tűnik, de teljesen más a megélés.
VB: A világvégétől való rettegés nagyjából egyidős az emberiséggel, és te elég alaposan ismered ennek a történetét. Miben csináljuk mi most másképp e rettegést, mint a középkoriak, és miben más a rettegés mostani tárgya?
CsK: Zsenge leánykoromban az egyetemen középkori apokaliptikát kutattam, és szerintem nem sok minden változott az elmúlt 700 (vagy akár 2-3000 évben). A Deep Adaptation mozgalommal kapcsolatban többször felmerült az (egyfajta kritikaként), hogy ez egy „világvégeváró szekta”. Szigorúan szakmai szempontok szerint ezzel nagyon nem értek egyet.
Bendell egyfajta #metoo mozgalmat indított el a klímatudósok körében, aminek következtében egyre többen merik értelmezni a számokat és publikálni az eredményeket, és mernek beszélni a félelmeikről. Nem kötelező hinni nekik. A DA csoportokban azok vannak, akik legalább belegondolni mernek abba, hogy neki és tudóstársainak, akik azt mondják, hogy túltoltuk, túl vagyunk a zéró ponton, ahonnan még meg lehet fordítani a dolgokat - esetleg igaza lehet. Bendell egy kevéssé népszerű szemléletváltásra hív mindenkit: vegyük számba, hogy mi érték, mondjunk le a szokásainkról, a kényelmünkről, amitől még rosszabb lesz, fedezzük fel újra, amit egyszer már tudott az emberiség és a félelemmel, gyásszal való szembenézés után találjunk valami békét. De ez csak egy felhívás közös gondolkodásra, és még szervezet sincs mögötte, aminek a vezetője lenne. Szóval én itt nem látok szektát. Nem beszélve arról, hogy a mélyalkalmazkodás NEM a világvégét hirdeti és pláne nem várja, hanem a számok alapján a kapitalizmus, mint uralkodó gazdasági és társadalmi rendszer összeomlásáról beszél - amit mi csináltunk, mit tartottunk fenn, mi vagyunk a haszonélvezői, miközben milliárdok élnek nyomorban.EZ a része szerinte elkerülhetetlen, ahogy az emberiség kipusztulása is - de az nem most aktuális, majd egyszer... viszont ha így folytatjuk, hatalmunkban áll gyorsítani a folyamatot. Egészen pontosan úgy fogalmaz, hogy „az összeomlás elkerülhetetlen, a katasztrófa valószínű, a kihalás lehetséges.” És azért azt se felejtsük el, hogy az emberi faj kihalása nem a világ végét, vagy akár a Föld pusztulását jelenti – a klíma valószínűleg évezredekre stabilizálódik, csak egy olyan szinten, ami nem felel meg az életfeltételeinknek… Az élet megy tovább, csak éppen nélkülünk 😊
Érdekes kérdés ez a mi mennyiben csináljuk másképp a rettegést a középkoriakhoz képest… ezen most elméláztam. Amitől kortól függetlenül retteg az ember az általában a szenvedés meg a halál, bár ez utóbbi régen inkább a zsigeri életösztönnek volt köszönhető. A régiek viszont talán a földi szenvedésnél még jobban rettegtek a pokoltól, merhogy ott a szenvedés örök. A transzcendens sokkal inkább a hétköznapi gondolkodás része volt, mint ma. A régi világvégeváró szekták tényleg várták, hogy vége legyen a földi életnek, mint siralomvölgynek és a világvége Krisztus második eljövetelét jelentette, ami számukra igaziból jó hír volt, ami előtt persze lesz még némi felfordulás, de a jövőjüket biztosnak látták a mennyben. Mára a halál tabuvá vált és ami utána van, az egy nyugati kultúrában nevelkedett, nem mélyen hívő keresztény számára maga az ismeretlen. A természettudományos világképnek köszönhetően ma sokan úgy vélik, hogy a halál után nincs semmi, pontosabban a semmi van. Ami valóban ijesztő, mert a halál a totális megsemmisülést jelenti. Ez gyakorlatilag minden félelem gyökere. És hát az sem mindegy, hogy ki az a „mi” – azok, akik ma az ökológiai katasztrófától és következményeitől rettegnek, jobbára a civilizációnk haszonélvezőinek szűk rétegét jelentik, akiknek van mit veszíteniük, illetve azok, akik egyáltalán rendelkeznek annyi IQ-val, hogy megértik, miről van szó. Aki már most is egyik napról a másikra él, éhezik, egy nagyváros szegénynegyedében vagy egy háborús zónában él, vagy a harmadik világ kimutatható ökológiai lábnyommal nem rendelkező többségéhez tartozik, az nem a jövőtől retteg, hanem a holnaptól, vagy akár a következő tíz perctől, amit túl kell élnie. Amikor a média arról beszél, hogy pánikkeltés zajlik és rettegnek egy csomóan, akkor többnyire azokra gondol, akiknek igen sok a veszítenivalója, mert jól vagy még éppen elfogadhatóan él. És sokan egyszerűen attól rettegnek, hogy ki lesznek lökve a komfortzónájukból, és szavakban bármit megtennének, gyakorlatban csinálják azt, amit eddig. És persze vannak, akiket már a gondolat kilök a komfortzónából és változtatnak 😊
VB: Fontos, hogy ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egyszer csak minden összeomlik, és vége lesz az (általtunk ismert) világnak. A szíriai polgárháború úgy tört ki, hogy több éven át egymás után súlyos aszály volt, a tönkrement földművesek vidékről beköltöztek a városokba, ahol aztán tüntetések indultak, amit a diktátor véresen levert. Vagyis ott már nagyon sok mindenki számára véget ért a világ. Azoknak a termelőknek is, akik a klíma összeomlása miatt megszűnt a megélhetésük és öngyilkosok lettek. Vagy annak a 104 embernek, akik idén nyáron Németországban az árvizek során vesztették életüket.
Aki pedig Új Zélandra, Grönlandra tud költözni, helikopterrel jár a repülőtérről a Hatvanpusztai erődjébe, annak a világ csak más lesz, de nem fog véget érni.
CsK: Azzal a részével egyetértek, hogy az összeomlás egy ideig alig látható, és hogy egy ideig fokozatos. Zárójelben jegyzem meg, hogy szerintem már simán benne vagyunk ebben a szakaszban. De el tudom képzelni, hogy lesz egy olyan pont, amikor elképesztően felgyorsulnak a folyamatok. Kaja kell, és azok a területek, ahol világszinten az alapvető élelmiszerek 90%-át termelik, momentán elég sebezhető helyen vannak. Vagy ha tényleg elindul egy menekültáradat, a kétségbeesett emberek millióit nem fogják megállítani a kerítések. Biztos lesznek olyanok, akik túlélik, bár ha a metán kiszabadul a permafrosztból, akkor az egy elég gyors végkifejlet lesz. Ezeket egyébként elég jól végigveszi Bendell a tanulmányban.
Ha nagy távlatokban nézzük, akkor a civilizációknak is megvan a maguk élete: felemelkednek, növekednek, túlnőnek a határaikon, szinte észrevétlenül, de hanyatlani kezdenek, majd összezuttyannak. Szerintem mi egy interaktív színdarab résztvevőiként páholyból követhetjük a modern nyugati civilizáció hanyatlását, majd összeomlását. A végtelen fejlődés egy véges erőforrásokkal rendelkező rendszerben már önmagában is egy nonszensz, és a mi kultúránk erre az alapgondolatra épül. És én ezt a klímaváltozástól független folyamatnak látom, az csak felgyorsítja az eseményeket. A megélhetés megszűnése miatti öngyilkosságok ugyancsak a civilizációnk produktumai. A társadalmi összeomlás egyébként szerintem itt érhető tetten például, hogy a közösség nem tudja megtartani ezeket az embereket.
VB: Tehát amitől mi itt jó okkal félünk, az a Földön már most százmilliók számára bekövetkezett. Mit tanulhatunk mi, európaiak azoktól, akik már egy kisebb-nagyobb mértékben összeomló vagy összeomlott társadalomban élnek? Egyáltalán: mennyire hasznos példa az európai civilizáció jövőjére nézve az, ahogy most Kurdisztánban vagy Afrika-szerte sokfelé élnek? Libanonban, amit tíz éve a Közel-Kelet Svájcaként emlegettek, egy barátom gondolkodott azon, hogy odaköltözzön, és most a társadalom romokban, alig van áramszolgáltatás is?
Talán furcsán hangzik, de én pontosan ebben látom a reményt – ha ők megoldják, mi is meg fogjuk. Ehhez persze lejjebb kéne adni a gőgünkből és megnézni, hogy hogy csinálják. Ez persze kevesek számára vonzó, és visszatérve arra, hogy mitől rettegünk ma: hát szerintem elsősorban attól, hogy fel kell adnunk a privilégiumainkat. Abszolút megértem, hogy ez rohadt nehéz, de ez még nem a világ vége. Igen népszerűek azok a videók, amelyek olyan embereket mutatnak be, akik önként fordítanak hátat a reklámok és filmek által favorizált, fogyasztáscentrikus életnek. És vajon mi a konklúziójuk? Hogy sokkal boldogabbak azóta, hogy hátrahagyták azt a rendszert, aminek az összeomlásától most éppen rettegünk.
VB: Igen, de ők általában békében és biztonságban élnek egy vidéki házban… Ránk meg nem ez vár.
CsK: Pontosítanék: nem tudjuk, hogy mi vár ránk, legfeljebb sejtéseink vannak. Ezzel mindössze azt szerettem volna illusztrálni, hogy egy csomó minden, aminek az elvesztésétől rettegünk, és amelyek által részei vagyunk a problémának, lehetnek tulajdonképpen az áhított boldogság útjában álló dolgok. Egyszerűen nem vesszük észre, hogy a privilegizált életünk tart benne a mókuskerékben, amitől stresszesek és betegek leszünk és azt érezzük, hogy elszalad mellettünk az élet. A reklámokból és az amerikai filmekből tanuljuk, hogy milyen a “jó élet”, erre lettünk szocializálva, és összekeverjük a szükségleteket az igényekkel, és észre se vesszük, hogy ezzel Duracellként tápláljuk azt a rendszert, amely kinyírja az élőhelyünket. Az elengedést azért tartom nagyon fontosnak, mert apránként, önként lemondani bizonyos dolgokról, ha felismerjük, hogy ez egy tanult igény, nem pedig szükséglet, sokkal kevésbé traumatikus, mint hirtelen elveszíteni abban a hitben, hogy nem lehet vagy érdemes nélküle élni. Ha olyasmi mellett döntünk, ami számunkra értékesebb, akkor még veszteségélmény sincs. Vagyis visszatértünk az értékrendhez…VB: Az éghajlati válságról való gondolkodásban két dolog könnyen egybe csúszik. Az egyik a klíma összeomlásának folyamata, a másik a társadalmi hatásai. Az előbbi, bármennyire is beláthatatlannak tűnő komplex rendszer, számtalan változóval, viszonylag jól tudjuk előre, mit fog hozni. Nagyon fontos hír volt például, hogy visszanézték a tíz, húsz, harminc évvel korábban készült előrejelzéseket, amik nagyságrendileg kevesebb adatból és tapasztalatból készültek mint a mostani társaik, és az derült ki, hogy meglepő pontosan találták el, hogy mi mennyire, milyen irányba fog változni. Ebből feltételezhető, hogy a mostani tudományos előrejelzések is pontosaknak fognak bizonyulni, amikor nem klímaváltozást mondanak, hanem szerencsésebb helyeken (Dánia, Új Zéland) válságot, a többi helyen katasztrófát. Legkésőbb olyan messze, mint amilyen messze 1991 van, amilyen távolságban a Nevermind, az Achtung Baby!, az Out of Time vagy a Metallica fekete albumának megjelenése.
Ez nagyjából biztosnak tekinthető.
Ami ezzel könnyen egybe csúszik, az a társadalmi változások kérdése. Ez kevésbé kutatott, illetve az ilyen kutatások eredményei kevésbé nyilvánosak: inkább kiszivárgó nemzetbiztonsági jelentésekre, kormányzati háttéranyagokra tudunk támaszkodni. Ezek se túl bíztatóak, de így is, sokkal inkább a paranoiánkra, fantáziánkra, egyéni izéinkre vagyunk hagyatkozva, ami a nyugati embernek általában a klasszikus Mad Max világot jelenti.
Erről mit gondolsz? Mi az amit jó okunk van feltételezni, és mi az ami azért messze nem biztos?
CsK:
Hát igen, Hollywood gondoskodott róla, hogy vizuális élményeink legyenek erről :D. Számomra talán az az ijesztő, hogy hányan látták ezeket a Mad Max-szerű filmeket, hányan készülnek ilyen világra, mert ez egyfajta önbeteljesítő jóslatként is működhet olyan értelemben, hogy növeli a polgárháborús forgatókönyv esélyét, hiszen a védelmi célú fegyver is fegyver, és ha valakinek van, hát valószínűleg nem azért szerezte be, hogy ne használja. Az, hogy mit értékel valaki “védelemnek”, innentől kezdve elég rugalmas lehet - ha nincs kajám, a családom védelmébe simán beleférhet az, hogy átmegyek a szomszédba és elveszem tőle. A félelmeket mindenesetre kiválóan táplálják ezek a disztópiák. Ha viszont azt nézzük, hogy jelenleg a Föld lakosságának nagyobbik hányada él olyan körülmények között, amelyeket mi most rémálmainkban elképzelünk, a valóság az, hogy igen, bizonyos helyeken háború van, más helyeken azonban összetartó közösségek segítik egymást. Dédszüleink, nagyszüleink két világháborút éltek túl valahogy, és az emberek nem irtották egymást tömegesen csak úgy passzióból. Ha valahol katasztrófa történik, az emberek összefognak, közösen mentik, ami menthető. Hogy ez meddig tart ki, azt nem tudom.
Az persze riasztó, hogy például a járvány elején vécépapírért verekedtek össze, azonban az egy pánikhelyzet volt, főleg azokat érintette, akik pár héttel korábban röhögtek a „pánikvásárlókon”, akik már hetekkel korábban bevásároltak – maguknak. Persze sok függ attól is, hogy hogyan használjuk azt az időt, ami most még úgy látszik, hogy rendelkezésünkre áll: a legpesszimistább prognózisok is adnak még vagy 10-12 évet, amíg még kitart a mostani rendszer, ha recseg-ropog is. Ilyen távlatokban, ennyi bizonytalan változóval legfeljebb fantáziálni lehet szerintem. Vagyis semmi nem biztos. Se a Mad Max világ, se az alternatívák. Én ennél egyébként sokkal inkább a jelenben élek, mert az, hogy milyen lesz a jövő, az nagyon sokban azon múlik, hogy most mit teszünk.
A beszélgetés harmadik részében a mélyalkalmazkodás és az összeomlás gender-vetületeiről lesz szó, meg a kis lelkünkről, meg a lappangó társadalmi feszültésgekről.
Az első rész itt található, a harmadik itt.
Képek: Destiny Blue. Nem egy úttörő ábrázolója a női test sokféleségének, de azért jó okkal szeretjük.
Csapó Krisztina gyászcsoportvezető és gyászkísérő, 2019 ősze óta a ma már 5500+ tagot számláló Deep Adaptation Hungary - Készülj és alkalmazkodj! Facebook-csoport egyik adminisztrátora, a nemzetközi Deep Adaptation Forum önkéntese. Két éve támogat klímagyásszal, klímaszorongással, a jövőkép elvesztésével küzdőket a Mélyadaptáció szellemében.
Klímagyásszal foglalkozó oldala itt található.