Nem akartam erről írni, sőt, azt sem akartam, hogy ilyen vita, akár a Partizánon, akár máshol egyáltalán megvalósuljon. Tudom, hogy ez nem hangzik túl demokratikusnak, de egy kisebbség létezését, legitimitását tagadni, tagjainak létállapotát szimpla hiedelemként vagy téveszmeként (rosszabb esetben őket magukat perverz kukkolóként vagy nemi erőszakolóként) elmarasztalni sem éppen demokratikus vitaalap. Ráadásul én is osztottam (és nagyrészt jelenleg is osztom) azt a véleményt, hogy a „transzvitának” Magyarországon, ahol nem transz élsportolók vannak, hanem 33-as paragrafus, semmi aktualitása és haszna nincs. Végképp nem a választások előtt, amikor inkább azokra a témákra és célkitűzésekre kellene összpontosítanunk, amelyekben mindannyian egyetértünk.
Ha egyvalamiről meggyőzött a Partizán műsorvezetője, Balogh Zsófia a 444.hu „Gendervita” című podcastjában – melyben blogunk szerkesztőjével, a Saját ketrec c. könyv szerzőjével, Vay Blankával beszélgetett Plankó Gergő lényegretörő kérdései és korrekt moderációja mellett –, az az volt, hogy ez a stratégiai megfontolás nem elég indok bizonyos kérdések „tabusítására".
Ne a kormány narratívája határozza meg, hogy miről és hogyan beszélünk vagy nem beszélünk, hanem folytassunk autonóm diskurzusokat – ebben igazat tudok neki adni.Ugyanakkor ennek fényében sem gondolom azt, hogy pont a „transzkérdés” lenne a legégetőbb megvitatnivalónk. Ha végeznénk egy reprezentatív felmérést a magyar nők körében arról, hogy mit tartanak jelenleg a legégetőbb problémájuknak, erősen gyanítom, hogy a transznemű emberek létezése – ha egyáltalán felkerülne a listára – valahol a sor végén kullogna a válaszok közt.
A radikális feminista irányzat „transzkritikus” (vagy „genderkritikus”) ágának hívei (általuk elutasított megnevezéssel transzneműeket kirekesztő radikális feministák, azaz TERF-ek) hazánkban először 2016-ban bukkantak fel. A Labrisz Leszbikus Egyesület a 2017-es Pride alkalmával szervezett is egy „tűzoltásnak” szánt vitát, amire azonban a „transzkritikus” oldalnak csak egyetlen hangadó képviselője jött el. Az akkoriban aktív magyar transzkritikus feministák rövid és időnként ízléstelen szereplésük után (mely, tény, időnként hasonlóan ízléstelen válaszokat vont maga után) jobbára eltűntek a közéletből. Napjainkban legfeljebb a kormánysajtóban panaszolják el időről időre nézeteik egykori (többnyire) negatív fogadtatását – és söprik be a „szegény, számkivetett normális feminista” szerepéért járó buksisimit azoktól, akik eközben a másik kezükkel válogatás nélkül ütik a nőket és az LMBTQ-embereket.
Akadtak azonban mások, akik elhatározták, hogy addig nem nyugszanak, amíg ezt a külföldi feminizmuson belül is viszonylag marginális nézőpontot (mely egyelőre csak Angliában vált igazán meghatározó mozgalommá) vissza nem szuszakolják a magyar közbeszédbe. Ezek az emberek meggyőzték a korábban „transzkritikus” érdeklődést nem különösebben tanúsító Gulyás Mártont arról, hogy ez valamiért egy rendkívül előremutató irány, amire égbekiáltó szükség van az ellenzéki médiában - így kaphattak ekkora platformot a (más feminista témákban egyébként kompetens, egykori NANE-aktivista és énekesnő) Balogh Zsófia „transzkritikus” videói. Azaz,
míg a korábbi itthoni „transzkritikus” megnyilvánulások egy szűk aktivista körre korlátozódó, legfeljebb bosszantó szurkálódások voltak, a mostaniak a Partizán hathatós segítségével ránkrúgták az ajtót.
Elismerve, hogy Balogh Zsófia a korábbi szereplőknél intelligensebb és kulturáltabb képviselője a „transzkritikus” nézeteknek, továbbra is bosszant, hogy már megint ez a vita viszi az energiáinkat a fontosabb és konszenzuálisabb feminista célkitűzések helyett.
De oké, legyen, beszéljünk róla.
Mi is a két ütköző álláspont?
A radikális feminista irányzat Zsófia által képviselt „transzkritikus”, vagy „genderkritikus” ága (melynek képviselői magukat időnként, félrevezetően „radfem”-eknek is nevezik) a gender kifejezésnek csak a „társadalmi nem”, azaz a társadalmi nemiszerep-elvárásokra és nemi sztereotípiákra utaló jelentését ismeri el (gender role). A nemiség pszichológiai rétegét, a nemi identitás létezését (gender identity) egyszerűen tagadja, vagy egy az egyben a nemi normák internalizálásával azonosítja. A transzneműeket is utóbbival vádolja: pl. a transz nők szerintük olyan férfiak, akik nem tudtak azonosulni a maszkulin normákkal, a társadalomban femininnek minősülő viselkedést szeretnének felvenni, így a „feminin férfi” szerepével való megelégedés helyett a nemi átmenet (szerintük) tévútját választják. A transz férfiak pedig elképzeléseik szerint a női lét nehézségei elől menekülnek.
A Blanka által - és a Szabadnem blog által – képviselt metszetszemléletű feminizmus ezzel ellentétben (itt most nem kimerítő definíciót adok, hanem a vonatkozó aspektusokat írom le) legitimnek tekinti a transz emberek létezését, elismeri nemi identitásukat, és azt szorgalmazza, hogy a patriarchátusban elnyomott kisebbségeknek összefogva, egymással szolidaritásban kell és lehet kivívni a jogaikat.
Ez pl., Zsófia egyik kérdésére válaszolva, azt is megmagyarázza, hogy az LMBTQ-közösség „betűinek" szerintünk miért praktikus együttműködnie. Hogy az interszexualitás hogy jön ide, arról érintett szerzőnk, Bába Dorottya írását ajánlom: pl. úgy, hogy Magyarországon is a Háttér Társaság foglalkozik az interszex gyerekek elleni jogsértésekkel a gyermekvédelem helyett. Ahogy Blanka rámutatott, egy demokratikus országban a „betűknek” már lehet, hogy kevésbé lesz szüksége egymásra. (Tudomásom szerint egyébként jelenleg is vannak csak cisz nők számára látogatható leszbikus események. A leszbikus helyek sajnálatos megszűnése Budapesten pedig nem holmi transzinváziónak, hanem a nemek közti keresetkülönbségnek „köszönhető”.)
A metszetszemléletű feminizmus, noha elismeri az alkalmi jogütközésekből adódó specifikus problémák létezését, nem ért egyet azzal a nézettel, miszerint a feministák és a transznemű emberek (vagy a melegek/leszbikusok és a transzneműek) alapjáraton ellenérdekelt felek lennének.
E nézet szerint a társadalmi nemiszerep-elvárások és a nemi identitás nem a genderfogalom egymással rivalizáló értelmezési lehetőségei, hanem a nemiség külön rétegei.
Ennek értelmében abból, hogy valaki transznemű, vagy szövetségesként támogatja a transzneműek jogait, egyáltalán nem következik az, hogy egyúttal feltétlenül a hagyományos nemi szerepek híve lenne. (Ahogyan az sem, hogy feltétlenül individualista neoliberális, és ne lehetne rendszerkritikus és baloldali.)
Abban teljesen igazuk van a „transzkritikus” feministáknak, hogy a nyelvhasználat nem mindig elég pontos a genderfogalom jelentésrétegei terén, és sokszor okoz zavart, hogy a „gender identity” helyett is simán a „gendert” használják. Véleményem szerint azonban erre nem a nemi identitás nemlétezőnek minősítése a válasz, hanem a világos elkülönítése annak, hogy a nemiségnek mikor melyik rétegéről beszélünk: a biológiai, a társadalmi, vagy a pszichológiai aspektusról.
Az érzelmek legitimitása és a sértődöttség joga: kettős mérce
Többen jogosan mutattak rá arra az alapvető hibára, hogy a vitapartnerek kölcsönösen nem készültek egymás munkásságából: Blanka nem nézte végig Zsófia videóit, Zsófia pedig (mint a beszélgetés egy későbbi pontján utalt rá) nem olvasta el Blanka könyvét. Zsófia ezt a mulasztását nem indokolta, Blanka viszont feltárta az „Inkluzivitás mindenek felett?” c. videóval kapcsolatos fájdalmát, negatív érzelmeit, melyek nem különösebben érdekelték vitapartnerét. Ahogy a transz emberek többször szóba hozott nehézségei sem (lakhatási gondok, munkaerőpiaci ellehetetlenülés, ellenséges családi környezet, mindennapos kényszerű coming out a megjelenített neméhez nem passzoló személyi igazolvánnyal stb.). Ezek felemlegetését a „transzkritikus” irányzat hívei rendre úgy szokták értelmezni, mintha ezzel más csoportok sérelmeit kisebbítenénk és valamiféle versenyt, „elnyomottsági olimpiát” akarnánk rendezni.
Ez a vád mostani beszélgetésben is szóba került, holott pont Blankától a lehető legtávolabb áll:
„Ma már a különböző elnyomott identitások körüli fontoskodás egészen elképesztő mértéket öltött, emberek úgy gyűjtik a diszkriminációról szerzett tapasztalatokat, mint Leonyid Brezsnyev a Szovjetunió Hőse kitüntetéseket”
– írta 2019-ben, nem aratva egyöntetű sikert a „mi köreinkben” sem.
Többéves tapasztalatom, hogy a „transzkritikus” feministákról a(z akármennyire udvarias, kulturált) figyelmeztetések, miszerint ténykedésük, fogalmazásmódjuk mások számára bántó, egyszerűen lepattannak. 2016-ban szerveztem egy rossz emlékűvé vált (zártkörű) workshop-sorozatot, amelyet egy idő után széttrollkodtak és leuraltak a „transzkritikus” feministák (köztük olyanok, akik pár hónappal korábban, a jelentkezésükben még, erre való külön rákérdezés nélkül, „transzinkluzív feministaként” mutatkoztak be). Nézeteik, és azok kifejezésmódjának hatására egy – transzneműségben nem érintett, de volt bántalmazott gyerek - résztvevő sírva kirohant, mert, mint utána eredve kiderítettem, triggerelődött, azaz a „transzkritikus” feministák agresszív kifejezésmódja és a transzneműekkel szembeni kérlelhetetlen rosszhiszeműsége a saját elszenvedett bántalmazását idézte fel benne. Amikor az érintetteket ezzel szembesítettem, csak a vállukat vonogatták -
a transznemű emberek irányába gyakorolt empátiámat pedig (ez volt a legjobb! felejthetetlen!) egyenesen a női szocializációm káros következményének minősítették, amit mielőbb tanácsos lenne levetkőznöm.
Biztosítottak, hogy nem kell nőként mindig kedvesnek lennem (LOL, mikor vagyok én az, ha nem akarok?) – mintha nem saját meggyőződésből, hanem csak valamiféle patriarchális agymosottság következményeképpen támogatnám a transz emberek jogait és lennék hajlandó elismerni az identitásukat.
A vitára visszatérve (melynek egy vágott verzióját ismerhették meg a hallgatók), most is bebizonyosodott, hogy a sértődés jogát a „transzkritikus” irányzat hívei szeretik maguknak fenntartani. Balogh Zsófia, akit nem nagyon érdekelt, hogy videójával sok ember érzéseibe belegázolt, többször hangot adott sértettség érzésének amiatt, hogy TERF-nek vagy transzfóbnak nevezték. Nehezményezte a kritikus megszólalásainak következményeit is – pedig ellenvélemények megjelenésére azért általában lehet számítani, ha valaki a nyilvánosság előtt fejti ki véleményét.
Az, hogy nem bólogat és tapsol mindenki a szavaidra, még nem „támadás” vagy „elhallgattatás” - csak annak a jele, hogy mások is élnek a szólásszabadság azon jogával, amivel te is. (Igen, tudom, a szólásszabadsággal mindig az a probléma, hogy a másiknak is van.)
„Hála Istennek, hogy ciki még valahol transzfóbnak lenni” – reagált a fogadtatásokkal kapcsolatos panaszokra Blanka.
Ennél is érdekesebb volt, amikor a beszélgetés egy pontján Zsófia a sértettségét fejezte ki amiatt, hogy egy videója alatti kommentben transznak vélték – nahát, szóval akkor transznak lenni mégiscsak rossz? (Rólam is hitte már egy levélíró, hogy transz vagyok, de én ezt kb. úgy éltem meg, mintha balkezességet feltételezett volna rólam.)
A biológiai nem valóság – de csak az egyik szelete
Arra, hogy nézetei sértők lennének, Zsófia többször azt válaszolta a podcastben, hogy ő csak a „valóságról” beszél. („Melegnek lenni, ellentétben a transzneműséggel, nem kívánja a valóság letagadását” – hangzott az egyik különösen erős mondata.) Blanka többször rámutatott, hogy Zsófia valóságfogalma erősen a biológiára, azon belül a kromoszómákra és a belső ivarszervekre van leszűkítve - ám kellő kompromisszumkészség birtokában nem vitatta, hogy e szűk értelmezés szerint ő valóban férfi. Ugyanakkor jogosan vette rossz néven, hogy Zsófia őt többször is egy „kozmetikai kezeléseken átesett férfi”-nek minősítette – miközben ezzel együtt számtalanszor kikérte magának a „transzfób” jelzőt.
Az egy alkalommal elhangzó „uszítás” kifejezés valóban túlzás volt Blanka részéről, elvégre Zsófia nem biztatott senkit transz emberek megverésére, sőt, fent említett szellemi elődeivel ellentétben, a női öltözőben demonstratíve f*szt lóbáló, nemi erőszakoló transznemű ragadozó sztereotip képével sem szokott életvitelszerűen előhozakodni. Oké, egyezményesen tartózkodunk – noha „csak a valóságot írja le” :P – a megbélyegző szitokszónak ítélt „TERF” jelző alkalmazásától is. (Én is emiatt használom a szövegemben végig ilyen kínosan a „transzkritikus” kifejezést. Azért idézőjelben, mert színikritikusnak sem azt nevezzük, aki téveszmének minősíti a színdarabok létezését.)
De miért nem lehet a „transzkritikus” nézetekről kimondani, hogy transzfóbok? Azzal a „transzkritikus" érvvel én is egyetértek, hogy az, ha valaki leszbikusként csak cisz nőkkel szeretne randizni, önmagában nem transzfóbia. Nagyon nem támogatom, hogy a szexuális vonzalom és nemiszerv-preferenciák kérdéseit valamiféle félreértelmezett emberi jogi szempontból megpiszkáljuk - a szex nem PC, és nem is kell annak lennie. Zsófia azonban egyenesen és többször nemes egyszerűséggel azt állította, hogy a transzneműség (elfogadása) „a valóság letagadása”. Ez azért pedig: lényegében az az üzenet, hogy „te egy kamu vagy”, „egy téveszme áldozata vagy”,„hazudsz másoknak”, joggal meríti ki ha nem is az irracionális félelem, de legalábbis a durva sértés és súlyos rosszhiszeműség fogalmát.
Blanka azt szeretné elérni, hogy baloldali értelmiségi körökben a transzfóbia ugyanolyan elfogadhatatlan legyen, mint a homofóbia vagy a rasszizmus. Ennek kapcsán Márton Joci egyik írása jutott eszembe, aki arra mutatott rá, hogy annyira ezeken a frontokon sem rózsás a helyzet:
„A magyar társadalomnak az ingerküszöbe nagyon magasan van, nem is tudnék példát hozni a közelmúltból olyan esetre, amit társadalmi szinten a kritikus többség rasszizmusként könyvelt volna el. Abban az országban, ahol a szexizmus a burkánál kezdődik, a homofóbia összetört állkapocsnál, az antiszemitizmus egy sírhelyre festett horogkeresztnél, nagyon nehéz az árnyalt és a rendszer szöveteiben meghúzódó rasszizmusról beszélni, vagy azt tematizálni.”
Ennek analógiájára, vajon mi lehet az a megnyilvánulás, amit még Balogh Zsófia is transzfóbiának ismerne el? Csakis a fizikai erőszak eseteire tudok gondolni. Ugyan most is azt állította, hogy ellenzi a transz emberek elleni diszkriminációt. Egyúttal azonban nehezményezte, hogy pl. egy multinál dolgozva meg kell adnia a személyes névmását – pedig ez pont, hogy a transz emberek munkahelyi elfogadását kifejező intézkedések egyike! Egy embernek ugyanis, még ha ez nem is túl gyakori, lehet a biológiai nemével, vagy az okirataival ellentétes nemi identitása, és ez a nyelvtani nemekkel rendelkező idegen nyelvekben névmások szintjén is előkerülhet.
Visszatérve a „ki számít nőnek” kérdéshez, Blanka próbálta meghaladni az angol nyelvterületen jellemző „trans women are men (trans-identified males)” vs. „trans women are women” állóháborút, és nagyon jól tette. Én sem hiszek abban, hogy jelszavak, vagy 140/280 karakteres tweetek egymás fejéhez hajigálásával értelmes vitát lehetne folytatni. Könyvéből a következő idézet hangzott el:
“Mert azt, hogy »nő vagyok«, így, ebben a formában továbbra sem tudom kijelenteni. Simone de Beauvoir fontos mondása, miszerint az ember nem nőnek születik, hanem azzá válik, 36 év férfiszocializációjával a hátam mögött esetemben igencsak fontos észrevétel. Azt tudom mondani, hogy mindig is nő akartam lenni, és hogy az identitásom mindig is a nők közé kötött. Most elértem azt, hogy identitásom szerint éljek, és hogy a nők egyik alesetének tartom magam: egy transz nőnek. (..) Tehát ha nem is vagyok »sima nő«, valamilyen azért mégiscsak vagyok.” (p. 21-2.)
Blanka elfogadta, hogy Zsófia „nők” feliratú dobozába ő nem fér bele, de nem tudta elérni, hogy legalább a „férfiak” feliratú dobozából vegye ki. Holott a beszélgetés során többször - és hiábavalóan - rámutatott, hogy a nemiségünk nemcsak biológiából áll, hanem társadalmi és pszichológiai vetületei is vannak. Blanka azt is elismerte, hogy szocializációját tekintve is férfi – ugyanakkor amellett érvelt, hogy a nemi átmenet sokadik évében ennek már nincs szerepe a jelenlegi életében. Zsófia nem tudta azt a tényt befogadni, hogy egy, a tranzíció folyamatában előrehaladott transz nő már ugyanúgy megtapasztalja a szexizmus és a nemi alapú hátrányos megkülönböztetés formáit, mint egy cisz nő - a diszkrimináló munkaadó vagy a HÉV-megállóban lézengő zaklató nem fog a helyszínen kromoszómavizsgálatot, vagy alhasi UH-t végezni.
Apropó, a „cisz” szónak is egy téves definíciója hangzott el a műsorban: a „cisz” nem azt jelenti, hogy az illető meg akar felelni a társadalmi nemiszerep-elvárásoknak, hanem azt, hogy a nemi identitása összhangban van a teste biológiai nemi jellegeivel; azaz, nem transznemű. A „cisz” fogalmat használni végképp nem vitatja azt, hogy az embereknek személyiségük lenne. (Zsófiának ezt a kifogását nem is egészen értettem: miért is telepedne rá a nemi identitás az ember egész személyiségére?)
A nemi identitás
A nemi identitás létezését Zsófia egyszerűen tagadta, „hiedelemnek, konstrukciónak, kreálmánynak” minősítette, amiben ő „nem akar hinni”. Szerinte a nőiséget nem lehet „érezni”, azt csak a társadalom érezteti velünk különféle elvárások formájában. (Itt már megint a gender role és a gender identity összekeverése a probléma.) Nem hiszem el, hogy pont Zsófiának, aki nők társaságában rengeteg nőjogi akcióban vett részt, bántalmazott nőkkel/nőkért dolgozott és (ahogy a műsorban elmondta) nőként nőkhöz vonzódik, ne lenne női identitása. A nők közösségéhez tartozás tudata ennek egy igen fontos eleme, ahogyan az is, hogy békében vagyok azzal, hogy női szexualitásom és női testem van.
A nemi diszfória nem összekeverendő a soványság- és szépségkultusz eredményezte testképzavarral és az ezzel összefüggő önbizalomhiánnyal. A nemi diszfória, egyrészt, nem elsősorban a test méretére, formájára, súlyára irányul, hanem a nemi jellegeire. Másrészt, öntudatnöveléssel, terápiával, elfogadó-megerősítő párkapcsolattal stb., amennyiben valóban transzneműség okozza, nem változtatható.
Zsófia még azzal támasztotta alá a nemi identitás állítólagos nemlétezését, hogy az összes transz élettörténetben, amit olvasott, az érintettek a nemi szerepelvárokkal írták körül a nemi identitásukat, pl. elmesélték, hogy már gyerekkorukban az ellentétes nemnek szánt játékokkal játszottak. A „transzkritikus” feministák ilyenkor mindig elégedetten dörzsölik a kezüket, hogy na most aztán jól leleplezték ezeket a fránya transzneműeket - csakhogy arra nem gondolnak, hogy a transz embereknek általában nem „transzkritikus” feministák vizsgabizottsága előtt kell igazolniuk kilétüket, hanem a többségi társadalomban, ahol márpedig (akár tetszik ez nekünk, akár nem) a nemi sztereotípiákra való hivatkozás jól működik. Attól még, hogy ezt észreveszik és ezzel élnek, a nemi identitásuk nem merül ki a nemi sztereotípiákban, csak ezek segítségével próbálják a (nem feminista) környezetük számára körülírni, megmagyarázni. (Ráadásul, ha néhány transz tényleg konformista, akkor mi van? Cisznemű genderkonform ember is rengeteg van, akkor is, ha mi, feministák ennek annyira nem örülünk.)
Amikor Blanka a transz fiatalok által megtapasztalt nehézségek felé terelte a vitát, Zsófia azzal a megoldási javaslattal állt elő, hogy az érintetteknek a transzságuk visszaigazolása helyett azzal érdemes segíteni, hogy meggyőzzük őket: joguk van gender-nonkonformnak, „fiús lánynak” vagy „lányos fiúnak” lenni. Persze, hogy joguk van (éljenek a tomboyok! imádom őket!), csakhogy ez nem mindenkinek elegendő. Amögött meg, hogy egyre többen vannak, nem feltétlenül a „transzlobbi” áll, hanem akár az is, hogy most már lehet erről beszélni (egyáltalán, a történelemben mindig is létezett gender diverzitás jelenségeire most már vannak szavak!), illetve, egyes külföldi országokban, van hova fordulni. Idősebb leszbikusok közül többen mondták nekem, hogy lehet, hogy ők inkább transz férfiak, de amikor ők voltak fiatalok, nem álltak rendelkezésükre a kifejezések az identitásuk pontos megnevezésére.
A nemi identitás nem hit kérdése, nem vallás, hanem tudomány: még a genderideológiai agymosottsággal aligha vádolható Ranschburg Jenő is leírta Pszichológiai rendellenességek gyerekkorban című könyvében:
„A biológiai nemmel ellentétes nemi identitás (transz-szexualizmus) esetén a pszichoterápia (akár dinamikus, akár viselkedésterápia) eredménytelen: az egyénnek önmaga neméről kialakult meggyőződése a lényeget tekintve megrendíthetetlen.”
Zsófia többször rátért arra, hogy a „feminin férfiakkal” együttérez (és velük vette egy kalap alá a transz nőket), de kb. a beszélgetés felénél még ezt is árnyalta, kifejezve, hogy ő nem örül annak, ha egy férfi felvesz egy magassarkút, mert az a vele mint nővel szemben támasztott kellemetlen elvárásokra emlékezteti. (Elég nehéz Zsófiának megfelelni.)
A transzneműség, továbbá, nem egyszerűen egy „érzés”, ahogy Zsófia már a beszélgetés elején minősítette, hanem, ahogy korábbi interjúalanyom, Hazag Anikó pszichológus fogalmazott, egy létállapot, azaz a személyiség integráns része. Ez megmagyarázza a Zsófia és mások által túlzásnak tartott érzelmi reakciókat. Senki sem fog mosolyogva bólogatni ahhoz, ha a személyiségébe, az önmagáról alkotott képbe gázolnak - ez, ahogy Blanka is elmondta, semmivel sem jobb, mintha valaki egy leszbikust akarna a „kóros” vonzódásaiból „kigyógyítani” (vagy azokkal őt a négy fal közé utasítani).
Azoknak a magukat transznak vagy nem binárisnak érző fiataloknak pedig, akik megtisztelnek minket a bizalmukkal, nem feltétlenül arra van szükségük, amit mi gondolunk számukra hasznos segítségnek. Tanácsok helyett sokkal konstruktívabb meghallgatni, amiről ők maguk beszélni akarnak. Ha pedig mindenáron be akarunk avatkozni, akkor az önbecsülésük erősítése érdekében tenni, és afelé terelni őket, hogy találják meg a személyes értékeiket, képességeiket, erőforrásaikat (már csak azért is, hogy amennyiben valóban transzneműek, ne prostitúcióból legyenek kénytelenek élni a későbbiekben) – függetlenül attól, hogy hogyan definiálják magukat, írják körül a nemi identitásukat, vagy mit akarnak tenni a testükkel, és mi arról mit gondolunk. Attól úgysem kell félni, hogy Magyarországon túl gyorsan és túl könnyen jutnak (a 18 éven alattiak számára teljesen hozzáférhetetlen) beavatkozásokhoz, hormonkezelésekhez.
Aki pedig nagykorúként hozzájut ezekhez, az nem azért fog hozzájuk folyamodni, mert valaki őket ebben, identitásukat visszaigazolva, megerősítette. Aki erre elszánta magát (és, ami Magyarországot illeti, pszichiáter és pszichológus is igazolta, hogy valóban transzneműségről van esetében szó), azt nem fogod tudni ezektől a dolgoktól eltántorítani azzal, hogy megtagadod az identitásának a visszaigazolását.
Én több tranzíciót láttam, kettőt közvetlen közelről kísértem. Eleget tömték a fejem anno a „transzkritikusok", így én sem vagyok mentes az aggályoktól, és én sem akarok senkit olyasmiben támogatni, ami nem elég megalapozott, vagy egyenesen rossz döntés. (Még ha, mint mondtam, vajmi keveset számít is az érintettek tetteiben a kívülállók véleménye.) Ha valaki megosztja velem a nemi diszfóriával kapcsolatos érzéseit, én is mindig megpróbálom vele azokat szétszálazni, és a nemi szerepelvárásokról, sztereotípiákról beszélgetve feltérképezni, hogy esetleg nem csak gender nonkonformitásról van-e szó. Az a tapasztalatom, hogy az érintettek nagyon tudatosak szoktak lenni. Értik a különbséget a gender nonkonformitás és a gender diszfória között. Tudják, hogy teljesen rendben van feminin férfinak vagy maszkulin nőnek lenni (akkor is, ha a társadalom sokszor mást közvetít), és ezzel együtt nagyon határozottak abban, hogy esetükben valami többről, valami mélyebbről van szó. Ezt fejezte ki a fent idézett pszichológus úgy, hogy a nemi identitás a személyiség integráns része. Erről nem fogsz tudni senkit „lebeszélni". Aközül tudsz választani, hogy támogatod, vagy magára hagyod az illető embert.
Ha mégis megbánja, és visszatérne az eredeti neméhez? Ennek nagyon kicsi az esélye, de ha mégis megtörténik, akkor majd abban segítjük, támogatjuk. Ez a meglehetősen ritka kimenetel nem indok a nemi átmenet lehetőségének elvételére (ami jogi szinten már megtörtént egyébként is, és a transzneműek jogai iránt állítása szerint elkötelezett Zsófiát nem hallottam a #33-as ellen tiltakozni). Magyarországon mindösszesen egyetlen detranzícionálóról tudok (azaz olyan emberről, aki visszatért a biológiai neméhez), de ő sem tartja küldetésének, hogy másokat a tranzíció lehetőségétől megfosszon. Ahogy én is mélyvénás trombózist kaptam a fogamzásgátló tablettától, mégsem kampányolok amellett, hogy más nők, illetve fiatalkorú lányok informált döntés keretében ne választhassák a fogamzásgátlás e módját. (De ha már mindenáron az „egészséges testekbe" való beavatkozás miatt akarunk aggódni, a hormonális fogamzásgátlás káros mellékhatásai jóval több embert érintenek, és ennek ráadásul alternatívái is léteznek.)
A beszélgetés végén még felbukkan az ádáz „orvoslobbi” is, mellyel kapcsolatban Dr. Szabó A. Zsófia gyógyszerész korábbi írására utalnék vissza:
„A hormonkészítmények forgalmának a transzneműek elhanyagolható, ezrelékekben mérhető részét teszik ki. A forgalom irdatlanul nagy része megy a nem-transznemű emberek kezelésére: posztmenopauzális hormonpótlás, elégtelen hormontermelés pótlása, ivarszervi eredetű rákos megbetegedések kezelése, fogamzásgátlás stb. Ha a teljes „hormonfogyasztó” transznemű közösség eltűnne a Föld színéről, azt az ezeket a készítményeket előállító cégek meg sem éreznék. (...)
A sebészeti oldal is hasonló. A nem-transz embereket érintő szépészeti sebészet igencsak felülmúlja a transznemű embereket érintő, mind szépészeti, mind nem-szépészeti jellegű sebészet mértékét.”
Meglátásom szerint a „transzvitát” (ha muszáj) úgy lehetne konstruktív irányban folytatni, ha magának a transzneműségnek egy az egyben tévképzetté minősítése helyett („gender identity ideology”, ahogy fogalmaznak az angol „genderkritikusok”) – ami elkerülhetetlenül és jogosan fog tiltakozó reakciókat szülni – az egyes részterületekre, pl. a mindkét fél által elismerten létező alkalmi, specifikus jogütközésekre koncentrálunk, békén hagyva és nem megbántva az ezekért nem felelős (pl. élsportolói babérokra nem törő) hétköznapi transz embereket.
De ennél is előremutatóbb lenne konszenzusos célokért együtt küzdeni.
Antoni Rita
FACEBOOK-OLDALUNKON MEGTEHETED!