Ugyan nincs szebb egy tüntetésen, a tavaszi napsütésben lobogó The future is female zászlónál, most mégis arról írok, hogy miért fog ez az önmegerősítőnek szánt szlogen megbukni, és hogyan kellene felkészülnünk egy olyan jövőre, amit nem a feminizmus, hanem a toxikus maszkulinitás fog uralni.
A jobboldali populizmus és a szélsőjobboldal világszerte való erősödése nem tűnik átmeneti problémának. Ellenkezőleg: ez egy olyan trend, amelynek okaiból a jövőben csak még több lesz. Talán a legfontosabb oka szerintem a klímaválság, és annak súlyosbodása.
Mára a korábban csak fejlődő országokból ismert természeti katasztrófák a nyugati világ mindennapjainak is részei, az egész városokat és tucatnyi emberéletet elpusztító villámárvizek Európában is rendszeresek, ami az éghajlat összeomlásának többi jeléhez képest sokkal drámaibb és erősebb. Mégis, az európaiak érdeklődése a klímaválsággal szemben pont ezekben az években csökkent, és kezdtek annak nyílt tagadását egyre hangosabban vállaló jobboldali, populista pártokat hatalomba választani. A józan ész alapján kézenfekvő zöld pártok helyett.
Egész közeljövőnk megértéshez kulcsfontosságú meglátni ebben az elfojtás jelenségét.
Nagyon nehéz felfogni és elfogadni, hogy az elmúlt tíz-húsz évben kialakult, viszonylag jó életminőségünknek lassan vége, és néhány éven, egy-két évtizeden belül olyan rendszeres válsághelyzetek fogják az életünket megnehezíteni, amiket Európában generációk óta csak elvétve láttunk, és ez belátható ideig csak romlani fog. Mindezt ugye úgy, hogy a tudomány és a zöld szervezetek megmondták előre, pontosan, cuki jegesmedvékkel és vastag tanulmányokkal, elfoglalt szénerőművekkel és hegyekben álló infografikákkal, már réges rég.
Ezt, a hozzá tartozó személyes, generációs felelősséggel együtt tudomásul venni kevesen tudják - sokkal egyszerűbb a struccpolitikát, a tagadást választani. Amikor a jobboldali és a szélsőjobboldali pártok felvállalták a klímaválság súlyosságának tagadását, és azt ígérték, velük minden mehet tovább ahogy eddig, akkor egy olyan kaput nyitottak meg új potenciális szavazók felé, amelyiken a jövőben bizonyosan csak még többen csatlakoznak majd hozzájuk.
Ahogy romlani fog az éghajlat állapota, és nőnek tovább emiatt a társadalmi, gazdasági problémák, úgy lesz egyre több oka a delikvenseknek a helyzettel és az érte viselt felelősségükkel való szembenézés helyett az önbecsapást és annak fasizálódó politikai megfelelőjét választani. Hiszen amúgy is nő a káosz, és ezek a pártok amúgy is rendet ígérnek.
A trend eredményeképpen Európában a demokratikus pártok választásról választásra egyre szélesebb, és így persze nehezebben együtt dolgozni tudó, törékenyebb koalíciókkal tudják elkerülni szélsőjobboldal hatalomra kerülését. Ez nyilván nem a jó kormányzás receptje - a rossz kormányzás viszont a jobboldali, fasisztoid erők megerősödésének receptje.
A világ további részei csak még rémesebben néznek ki. A Gender Inequality Index (GII) alapján iszlám világ nagy részében a nők helyzetének korábbi javulása az elmúlt öt évben lényegében megállt, így a 2018-ig Európai Uniós tagjelölt, legnyugatibb muszlim országban, Törökországban is. Sokfelé radikálisan romlik: Iránban már külön elmegyógyintézeti osztályokat terveznek azoknak a nőknek, akik nem takarták le eléggé magukat, és nem vertek ezért agyon. Afganisztánban a nők 12 éves korukig tanulhatnak csak, az egészségügyi ellátás nagy részétől el vannak tiltva, és az épületeken, amikben dolgoznak, le kell takarni az ablakokat. Irakban pedig az egyik kormánypárt tavaly novemberi beterjesztésével kilenc évre akarja levinni a beleegyezési korhatárt. A nagyobb muszlim országokban az LMBT-csoportba tartozó emberek helyzete az elmúlt tíz évben jobb esetben stagnált, rosszabb esetben romlott.
Az iszlám Európában is terjedőben van, és mivel ott még nem történt meg a keresztény egyházak reformációjához hasonló felvilágosodás, a mi, európai jövőnkről gondolkodva akkor sem spórolhatjuk meg a vele való számolást, ha nem tervezünk egy hodzsa családjába házasodni.
A muszlim és a fehér szélsőségesek fenyegetése sajnos nem oltja ki egymást; nincs arról szó, hogy a fehér széljobbosok, fasiszták a muszlim radikálisokkal addig irtják egymást, míg a végén a nők elnyomók nélkül maradnak. Jó és konkrét példa erre a Németországban második legnagyobb szélsőséges szervezet, a Szürke farkasok nevű török nacionalista csoport, akik ellenségüknek tekintik a kurdokat, az LMBT-embereket, a feministákat - és hallgatólagos, békés együttélésben vannak a náluk erősebb német nácikkal. Több tagjuk a keresztény konzervatív CDU színeiben dolgozik a kisebbségek integrációjának nehezítésén - mert a hatékony integráció értelemszerűen nem egy muszlim nacionalista mozgalomnak kedvez.
Ez a CDU most tavasszal fog kormányra kerülni, aminek vezetője és leendő kancellárja, Friedrich Merz, egykor a házasságon belüli nemi erőszak törvényi tilalma ellen szavazott.
Amit az iszlám szélsőséges Szürke Farkasoknál megfigyelhetünk, szélesebb perspektívában is folyik. Hasonlóan működik a jobboldali populizmus és a fasizálódó fehér európai, amerikai politika: nem konfrontálódik a valódi problémákkal, hanem a saját hátországának helyzetét rontja és a nála gyengébbek ellen harcol. Ezért nem érdeke Orbánnak a működő oktatási rendszer, a szociális háló, gyermekvédelem, a kistelepülések működőképessége.
Ezért építik le az államot a jobboldali pártok világszerte, és nem tesznek a klímakatasztrófa és a szegénység terjedése ellen, és gerjesztik az országok és csoportok közötti feszültségeket, mert az ilyen “bonyolult” összefüggéseket át nem látó tömegeknek minél rosszabb, annál inkább fogják a rend és biztonság ígéretével kampányoló jobboldalt támogatni.
A recept azért is működik, mert válság és veszély idején az evolúciós ösztönünk számára nem a baloldal által hangoztatott nyitottság, megértés, másokkal való szolidaritás lesz vonzó, hanem hogy az egy törzsből valóak összezárnak. Lehetőleg egy erős vezető alatt.
Most olyan időket élünk, amikor bizonytalanságból és fenyegető körülményből csak több lesz - és ez az egyik ok, amiért nincs okunk feltételezni, hogy az agresszív, macsó politika térhódítása meg fog állni, és amiért sok nő is támogatja az ilyen autoriter vezetőket. Trump és Harris, ugye, és az se véletlen, hogy az évek óta különféle vészhelyzetekben, végvári önvédelmi harcok pszichózisában nevelt magyar közvéleménynek még az ellenzéki része is nem a kompromisszumokban, egymás megértésében utazó, jazzrajongó Karácsony Gergelyt emelte pajzsra, hanem Magyar Pétert, aki, hagyjuk is.
Ha arról gondolkodunk, mennyire lesz female az a future, arra is gondolni kell, hogy a válságok, krízisek jellemzően egyértelműen a nők helyzetének radikális romlását is jelentik. A Covid-járvány következményeként az ENSZ szerint 30%-al nőtt meg a nők elleni erőszak, közel 20 millió lány esett ki végleg az oktatásból, a fizetési különbségek közti különbségek nőttek, és a nők sokkal nagyobb arányban szegényedtek el. Mindennek jelentős része nem múlt el teljesen a járvány visszaszorulásával - ami pedig jórészt az egészségügyben és a szociális szférában döntően női dolgozók munkájának eredménye. A klíma kibontakozó összeomlása már most is súlyosabban érinti a nőket, amikor pedig a válság összeomlásba fordul át, az még inkább sújtja őket.
A mesterséges intelligencia miatt várhatóan megszűnő foglalkozások nagy része alapvetően “női munkának” számít, és a remélt új munkahelyek elsöprő többsége programozói, ahol 75-90% közé tehető a férfiak többsége. Sokféle országban, sokféle válságban, sokféle munkakörben megismétlődő tapasztalat: leépítésnél először a nőket rúgják ki.
Az összkép megértéséhez nagyon fontos: a különféle kríziseket nem lehet nem összeadni. És még az a szerencsés helyzet, ha a valóságban csak összeadódnak, és nem összeszorzódnak. Az ökológiából ismert Koktél-hatás a társadalmi válságokra nézve is releváns példa: ha egy tóban, vagy egy élőlényben sokféle mérgező anyag gyűlik össze, de mind határérték alatt, együttesen mégis végzetesek lehetnek.
Kár abban reménykedni, hogy tömegek fognak eszükhöz térni. A helyzetünk megértését nagyban nehezíti az a közkeletű feltételezés, hogy az emberek legalább akkor képesek racionálisan viselkedni, ha a tetteik következményeivel közvetlenül, fájdalmas módon szembesülnek. De ez a modell teljességgel fals, - hogy mennyire, mutatja, hogy az emberek pont akkor döntöttek az elfojtás és a klímaváltozást tagadó jobboldal mellett, amikor a klímaváltozás itt is belehúzott.
Az emberek szempontunkból nem racionális cselekvők, hanem szégyenkező, bűntudatos, ijedt lelkek, és mint ilyenek, inkább az elfojtást választják, még ha ezzel csak rontják is a helyzetüket. Ha így tekintünk rájuk, sokkal több mindent lehet megérteni az elmúlt évek történéseiből, és sokkal kevésbé fogjuk azt gondolni, hogy a jövő feminista szempontból sok jót tartogatna a számunkra.
A szégyenből és félelemből táplálkozó elfojtás a feminizmusra adott válaszok mögött is jól megfigyelhető, erősebben és konkrétabban a #metoo mozgalomra adott reakciókban, kevert és elhúzódó változatban pedig az egész mai konzervatív, jobboldali politika mögött.
Az agresszív macsóság valakikkel nyilván keménykedni akar, hiszen épp ez a lényege - és mivel ezért választották meg, muszáj is lesz neki. De nem a nagy valós problémákkal és felelőseivel szemben lesz kemény, hanem az erre alkalmas gyengébb, jól hibáztatható csoportokkal. Ezek vagyunk mi. A buzik, a transzneműek, a migránsok, színesbőrűek, szegények, (nem az autók, hanem a biciklisek miatt van dugó!), a cigányok és persze: a nők, akik nem hajlandóak a nekik kirendelt engedelmes szerepeket betölteni.
Úgyhogy a Future is not female, hanem sokkal inkább egy macsó agresszor.
Mit jelent ez ránk nézve?
Az első és legfontosabb a realitások elfogadása. Ez nem pusztán egy “aha, értem”, hanem egy komoly gyászmunka, amiben nehezen megkerülhető a düh, kétségbeesés, a tanácstalanság. A nyomasztó realitások gondolatával eltöltött idő mindenképp szükséges ahhoz, hogy aztán a gondolkodásunk és a cselekedeteink már valóban a realitásokkal összhangban álljanak. Ezen érzelmi munka nélkül egyszerűen nem fogjuk tudni az információk információ értékét megérteni, és nem fogják a hatásukat kifejteni, gondolkodásunkba beépülni. Olyanok leszünk, mint a fideszes nagybácsi, aki egy pillanatra úgy tesz, mint aki elhiszi a Nyugat-Európában élő lányának, hogy nem erőszakolják meg hetente a mirgánsok, elismeri, hogy az oktatás és az egészségügy nincs rendben, majd perceken belül helyreáll az agy “normális működése”, és tolja ugyanúgy a fideszes baromságokat, mint korábban.
A realitások elfogadása azt is jelenti, hogy érdemes átgondolni, pontosan milyen célok elérésére fordítjuk nagyon is véges energiáinkat.
Egy példa: húsz évvel ezelőtt egy zöld szervezet részéről helyes stratégia volt a CO2 kibocsátás csökkentését legfőbb prioritásként kezelni. Ma már nem. Ugyan még mindig nem mindegy, hogy a következő évtizedekben Afrika fele vagy kétharmada próbál meg Európában túlélni, de most már a klíma összeomlására való felkészülés, alkalmazkodás fontosabb feladat.
Hogy ezt a példát hogyan lehet pontosan átültetni a feminista gyakorlatban, az nehéz és messzire vezető kérdés. Én abban például biztos vagyok, hogy hagyni kell a fenébe a reprezentáción való kardoskodást és a nagy részét annak, amit identitáspolitika alatt értünk. Akit ilyesmi bővebben érdekel, annak ajánlom az Új Egyenlőségen megjelent sorozatomat: Queer és feminista téglák a baloldal újjáépítéséhez.
Biztos, hogy nagyon fontos a közösségépítés. Tudatos, egymással szolidaritást vállaló nők együttesen hatalmas megtartó erőt jelentenek. Mediációt, konfliktus menedzsmentet és erőszakmentes kommunikációt tanulni. Önvédelmet. Én például egy telefonos lelkisegély képzést szeretnék elvégezni - ha nem is fogok hetente egy estét egy szervezetnél ezzel tölteni, a hétköznapokban ez nagyon hasznos tudás lesz.
A legfontosabb: meg kell tanulnunk önmagunkat is megtartani, sokkal torokszorítóbb körülmények között. Megteremteni a magunk reményét, a realitások tagadása nélkül.
Lehet remény nélkül élni, de a legtöbb ember inkább hazudik magának valamit, sem mint hogy erre hajlandó legyen. Sokan azzal oldják meg a helyzetet, hogy azt mondják: én remélek, mert muszáj. Remélem, hogy csak össze fog állni az emberek között egy demokratikus, zöld jövő iránti akarat és ez érvényre fog jutni. Vagy valami hasonlót.
Számomra a remény a csendes öröm és megerősítés: azt tenni, amit helyesnek tartok. Amitől valami, valahol biztos, hogy jobb lesz - akkor is, ha minden más, még fontosabb dolog sajnos nem lesz jobb. Tudom reménynek nevezni, hogy bizonyos dolgok bekövetkeztével nem számolok, de gondolok rájuk, és ha mégis megtörténnek, nagyon fogok örülni.
Nyilván ez is egy kényszer szülte kompromisszum. Húsz éve a remény számomra azt jelentette, hogy reálisan el tudtam képzelni: Magyarország egy unalmas polgári demokrácia, ahol a környezetvédelem és a baloldali értékek prioritást kapnak. De az ember alkalmazkodóképes, és a boldogság, a remény kritériumai is azok. Nekem is fontos, hogy valamilyen formában éljen bennem a remény. Aki kutyát fogad örökbe, nem reméli hogy az ötven évig fog élni, csak azt, hogy nem üti el az autó és éjszaka nem ugatja le a fejét, ha valaki elmegy az ajtó előtt. Ha pedig elüti az autó, azt reméljük, hogy tanult belőle és szépen felépül.
Szép és fontos dolog a remény, hogy ott tudunk lenni egymásnak, hogy ki tudunk alakítani és valameddig fenn tudunk tartani védett, intim tereket, ahol nők közösségei gyógyulni tudnak. Hogy egy előbújás jól sikerül. Hogy egy roma lánynak segítünk tovább tanulni.
Mindez akkor is lehetséges, ha a jövő nem feminista, hanem egy öntelt, hatalmát fitogtató macsó hím képében vár ránk.
Aki szívesen olvasna még ebbe az irányba, annak ajánlom
Csapó Krisztina gyászkísérővel a három részes beszélgetésünket itt a Szabadnemen, a klímagyászról, a mélyalkalmazkodásról, arról, hogy miként lehet egy olyan eszkalálódó, hosszú válságra készülni, amit nem tudunk előre kiszámítani:
Felkészülni az összeomlásra
És Jem Bendell magyarul is megjelent könyvéről a Könyves Magazinba írt cikkemet, ahol például arról van szó, miként lehet stabil alapokon egy új optimizmust felépíteni:
Összekapaszkodva zuhanni