2022-ben szerkesztőtársam, Vay Blanka írt egy cikket Az alapjövedelem egy feminista cucc címmel. Azt állította, hogy az alapjövedelem összhangban van a feminizmus céljaival. A cikkben szóba került a ChatGPT-t is. Akkoriban még szenzációnak számított és Blanka azt írta, ahogy mind több ember munkáját váltja ki a mesterséges intelligencia, úgy lesz egyre nagyobb a nyomás/szükség az alapjövedelem bevezetésére.
Azzal, amit Blanka az alapjövedelemről, mint a feminizmussal kompatibilis politikai intézkedésről írt, teljesen egyetértek. De három év telt el azóta. Ma már érdemes feltenni egy másik kérdést is: vajon maga a mesterséges intelligencia (amelynek térnyerése Blanka érvelése alapján szükségszerűvé teheti az alapjövedelem bevezetését) szintén egyfajta „feminista cucc”?
A saját szekértáborom kánonja
Ahogy sok minden más, az MI is politikai kérdéssé vált. A legtöbb jobboldali gondolkodású ember lelkes a mesterséges intelligencia iránt. A baloldalon viszont több a szkepszis, és gyakran jogosan. Ha megnézzük, hogy milyen képeket generálnak ezek a rendszerek, a női test szinte mindig ugyanaz: fiatal, szexualizált, tökéletes, fehér. Olyan szépségideált tol az arcunkba, ami ellen a feminizmus évtizedek óta harcol. Ez nem véletlen. Az AI-modellek, különösen a képalkotó rendszerek, hatalmas mennyiségű online képadaton tanulnak, amelyek jelentős része pornográf, reklámipari vagy „influencer” jellegű tartalom. Ezekben a képekben a női test gyakran nem önmagáért, hanem a másik (gyakran férfi) tekintetéért van jelen: tökéletesre retusálva, pózba állítva, szexualizálva. A generált képek így a mainstream vizuális kultúra torz tükrei: visszhangozzák és felerősítik azokat a normákat, amelyeket a patriarhális esztétika és a kapitalista piac évtizedek alatt kodifikált. Ezért találkozunk újra meg újra ugyanazzal a testtel: világos bőrrel, nagy szemekkel, dús hajjal, darázsderékkal és hangsúlyos mellekkel. A különbségek elmosódnak, a sokféleség eltűnik. A fekete, barna, idősebb, kövér, fogyatékkal élő vagy transz testek ritkán jelennek meg. (Ha mégis, gyakran sztereotípiákon keresztül.) Ez nem kizárólag esztétikai kérdés. A vizuális reprezentációk hatással vannak arra, hogyan érzékeljük önmagunkat és egymást. Amikor az MI által gyártott képek újra és újra ugyanazt az idealizált testet jelenítik meg, az nemcsak kizáró, hanem káros is: megerősíti azokat az elvárásokat, amelyek pszichés nyomást, testképzavart, szorongást okoznak - különösen nőkben, lányokban, queer emberekben.
És nemcsak a testekkel van gond. A jelenlegi generatív MI-rendszerek működése nagyrészt azon alapul, hogy hatalmas mennyiségű emberi alkotást gyűjtenek össze, és ezeken tanulnak. Ezek az alkotások gyakran évtizedek (sőt, évszázadok) kulturális munkáját testesítik meg, és az nem derül ki, hogy kik készítették őket, vagy milyen kontextusban születtek. A rendszer nem kér engedélyt, nem fizet jogdíjat, nem hivatkozik. Ez különösen problémás azoknál az alkotóknál, akik már eleve marginalizált helyzetben vannak. Női, queer, nem fehér, szegénységben élő művészek gyakran nem részesültek eddig sem méltó elismerésben. Most pedig, hogy műveiket betanítják MI-modelleknek, még inkább kiszorulnak a kulturális értékteremtés látható és elismert tereiből. A „kreatív ipar” látszólag demokratizálódik, de közben újratermeli a kizsákmányolást. Itt érdemes párhuzamot vonni a láthatatlan női munkával is: a gondoskodással, amely évszázadokon keresztül az otthon falai között zajlott, fizetség és társadalmi megbecsülés nélkül. A mesterséges intelligencia hasonló módon bánik a kultúrával: a háttérbe száműzi a forrást, és végtelenül újratermelhető, „semleges” nyersanyagként használja fel. A kultúra így nem közösségi emlékezet vagy párbeszéd, hanem profitot termelő kódhalmaz lesz a tőke logikája szerint.
És itt kapcsolódik a mostani cikkem Blanka cikkéhez. Amíg nincs alapjövedelem, csak kapitalizmus van, addig a mesterséges intelligencia nem felszabadít, hanem elvesz. Elveszi a kreatív munkát. Nőktől, queer emberektől, dolgozóktól. Aki ma alkotómunkából él (legyen író, grafikus, fordító, zenész, költő, tanár vagy kutató), egyre gyakrabban szembesül azzal, hogy a munkáját algoritmusokkal helyettesítik. Nem azért, mert ezek az algoritmusok jobbak, emberibbek vagy kreatívabbak lennének, hanem mert olcsóbbak. Mert nem kell nekik fizetést adni, szünetet, jogokat, védelmet. A kapitalizmus logikája nem az emberi kibontakozást díjazza, hanem a profit maximalizálását. És mivel a gazdasági biztonság még mindig kiváltság (osztályhoz, nemhez, rasszhoz, szexuális orientációhoz kötött), ezért különösen sérülékenyek azok, akik eddig is a rendszer peremén éltek. Az MI nemcsak általánosságban „a dolgozóktól” veszi el a munkát, hanem különösen azoktól, akik már eleve alulfizetett, alulértékelt, gyakran láthatatlan munkát végeztek. Nőktől, queer emberektől, kisebbségi alkotóktól – azoktól, akiknek a kreativitása nemcsak önkifejezés, hanem túlélés is volt.
És nem lehet elmenni szó nélkül amellett sem, hogy a mesterséges intelligencia vizuális képességeinek fejlődésével egyre többen kezdték el „játékként” használni ezeket az eszközöket arra, hogy nőalakokat hozzanak létre. Olyan nőket alkotnak, akik fiatalok, vékonyak, fehérek, hibátlanok, és szinte mindig a férfitekintetnek alárendelten, szexualizáltan jelennek meg. Ez a gyakorlat iparággá is vált: fizetős szolgáltatások, erotikus AI-modellek, fétisprofilok születnek ezekből a képekből. Ez a jelenség nem választható el attól a hosszú történettől, amelyben a női testet a kultúra és a technológia is elsősorban fogyasztási cikknek tekinti. Ezek a képek normalizálják a női test fölötti rendelkezés jogát. Elmosódik a határ a fantázia és a valóság között, de a hatalmi viszony egyértelmű marad: a női test itt is más tulajdonaként jelenik meg. Az MI nem a szabadságot növeli, hanem a női test feletti kontroll új formáit kínálja: ráadásul "bűntelen” módon. A nők számára tehát ez egy újabb frontvonal egy olyan háborúban, amelyben a testükhöz való jogért küzdenek.
Kis magyar Kiborg Kiáltvány
De bármilyen nyomasztó is mindez, nem tudunk (és nem is kell) hátat fordítanunk a technológiának. A mesterséges intelligencia nem egy múló divat, amitől el lehet fordulni, mint egy rossz ízlésű trendtől. Nem fog eltűnni - ahogy nem tűnt el a nyomdagép, az internet, vagy a digitális fotózás sem. A kérdés tehát nem az, hogy tudunk-e élni nélküle, hanem az: hogyan akarunk élni vele?
Donna Haraway már 1985-ben megírta a Kiborg kiáltványt, amely mára klasszikussá vált a feminista filozófiában. Haraway szerint a kiborg (az ember és gép határán mozgó lény) nem feltétlenül egy technológiai rémálom, hanem lehetőség is: egy radikálisan újfajta identitásmodell, amely átlépi és megkérdőjelezi az olyan hagyományos határokat, mint a természet/technológia, az ember/gép, vagy a férfi/nő ellentétpárjai. Ebben a gondolatban van valami felszabadító, különösen azok számára, akiket a hagyományos társadalmi szerepek és testnormák mindig is kizártak. Ha tehát elutasítjuk a mesterséges intelligencia kritikátlan, patriarchális felhasználását, az nem azt jelenti, hogy magát a technológiát is el kell utasítanunk. Inkább azt jelenti, hogy vissza kell követelnünk a jogot arra, hogy beleszóljunk, milyen jövőt írnak ezek az algoritmusok.
Ha úgy tekintünk a mesterséges intelligenciára, mint egy kiborgra (hiszen emberek, gépek és adatok hibridjeként működik), akkor fel kell tennünk a kérdést: mi milyen szerepet játszunk ebben a hibrid testben? Passzív szemlélők vagyunk, akik rémülten figyelik, mi lesz ebből? Vagy aktív alakítói? Azok, akik képesek újraértelmezni, újraírni, befolyásolni a működését?
Ezért mondom: ideje újrakeretezni, hogyan gondolkodunk a mesterséges intelligenciáról. Ne csak elutasítók legyünk, hanem alkotók is. Ne csak féljünk tőle, használjuk is. Ne engedjük, hogy kizárólag nagyvállalatok és patriarchális struktúrák formálják, hogyan és mire használjuk ezt az eszközt. Vegyük a kezünkbe mi is.
A mesterséges intelligencia lehetőség. Főként azoknak, akiket eddig a kulturális és anyagi tőke hiánya kizárt az alkotásból. Egy kisgyermekes szülő, aki naponta csak pár percet tud szánni a kreativitásra. Egy mozgáskorlátozott ember, akinek fizikai korlátai miatt nem volt hozzáférése vizuális alkotóeszközökhöz. Egy neurodiverz személy, akinek gondolkodása nem fér bele a konvencionális művészi keretekbe. Egy dolgozó nő, aki este 10 után, fáradtan képet akar alkotni a fejében élő világról. Számukra az MI nem luxus, hanem esély. Kapu egy olyan vizuális és kreatív térhez, ahová korábban nem volt kulcsuk.
Igen, igaz, hogy ha hagyjuk, az MI hajlamos újratermelni a sztereotípiákat. De mi történik, ha nem hagyjuk? Ha egy feminista alkotó írja a promptokat? Ha egy transz nő a saját arcát látja viszont - nem mások szemüvegén keresztül, hanem a saját víziójában? Ha a női test nem mint tárgy jelenik meg a képen, hanem mint történet, sors, vízió, ellenállás?
A mesterséges intelligencia párbeszédre hív. Megkérdezi tőlünk: mit lássak, mit alkossak, mit meséljek el? Nem a magányos zseni kultuszát erősíti, hanem a kollektív gondolkodás és alkotás új tereit nyitja meg. Ez nem a kreativitás halála, hanem a kreativitás újradefiniálása.
A feminizmus mindig is jövőbe néző volt. Az MI pedig lehetőséget ad arra, hogy ezeket a jövőket vizuálisan is megalkossuk. Gondoskodó utópiák testeit, városait, kapcsolatait, nem a normák, hanem az álmaink szerint. A sci-fi mindig is a marginalizáltak műfaja volt: azoké, akik máshogy képzelték el a világot. Most itt az esély, hogy ezeket a világokat ne csak leírjuk, hanem megmutassuk is.
Ezen felül a mesterséges intelligencia használható a családon belüli, illetve a nemi erőszak elleni küzdelemben is. Ott van például a Darb Alaman nevű chatbot, amely segítséget nyújt az ilyen problémákkal küzdő nőknek Jordániában. Az AI diszkréten, személyes adatok bekérése nélkül biztosít információt és elérhetőségeket jogi, egészségügyi és pszichológiai támogatáshoz. A chatbot kialakítása során figyelembe vették a technológiailag kevésbé jártas, sokszor alacsony iskolázottságú vagy analfabéta felhasználók igényeit is.
A mesterséges intelligencia nem jó és nem rossz. Nem barát és nem ellenség. Eszköz. És mint minden eszköz: attól válik felszabadítóvá vagy elnyomóvá, hogy ki, hogyan, mire használja. Nem elég elemezni. Formálni is kell. Mert így nemcsak megvédhetjük, amit eddig elértünk, hanem meg is teremthetjük, amit eddig csak elképzeltünk.
A cikkhez hozzászólni itt lehetséges.