A november 18-19-i hétvégén abban a szerencsében volt részem, hogy eljuthattam a Stockholmi Transz Film Fesztiválra (Trans Film Fest Stockholm 2017). Az idei programban egy transznemű lelkipásztort, egy háborús veteránt és egy transznemű szopránt is megismerhetett a nagyérdemű, de szó volt a belső értékekről és a gondoskodás fontosságáról is. – sophiataylor beszámolója.
Kevesen tudják, hogy az első ilyen jellegű rendezvény Budapesten volt 2014-ben: TranszFeszt volt a neve, a TransVanilla szervezte. Sajnos Magyarországon nem volt akkora sikere, így nem lett folytatása. De az ötletet átvették Svédországban, így itt már harmadik éve, tavasszal és ősszel kerül rá sor.
Minden teljesen ingyenes volt, de lehetett támogatni a szervezést. 20 SEK-ért (kb. 640 HUF) támogató tag lehet valaki, 100-ért (3200 HUF) kap egy pólót is, amiből volt két fajta. Most már nekem is van két fajta…
A filmek nyelve angol volt, vagy angol feliratos, tekintettel arra, hogy sokan nem született svédek a résztvevők közül, és nem feltétlen beszélik elég jól a nyelvet. Az átvezető szövegeket meg mind angolul, mind svédül elmondták. Itt nem találták nyerőnek a “Same in English” megoldást...
A péntek esti nyitórendezvényt kihagytam, mert én akkor még dolgoztam (és 400 km megtétele sem történik pikk-pakk). A szombati és vasárnapi programokon viszont már részt tudtam venni. Beszámolómban mindig igyekszem majd a száraz ismertetés után a saját, szubjektív véleményemet is elmesélni a filmekről.
A szombati helyszín Stockholm egyik elővárosában egy kis lepukkant művészmozi volt. Én már előzetesen regisztráltam a neten, hogy biztos jusson hely. Ugyan nem veszélyeztetett volna, hogy nem jut, de 50-60 ember így is összegyűlt, ami egy ilyen rétegeseményen szerintem szép szám.
Operacsillag születik
A délutáni panel első kisfilmje Mezzo címre hallgatott. Breana Sinclairről, egy fekete amerikai transznőről szólt, aki gyermekkora óta imádta az operát, és érezte, hogy belőle operaénekesnő kell, hogy váljék. A zene iránti rajongása segítette át a nehéz időszakokon. A film párhuzamosan mutatta a gyermekkori emlékeket idéző jeleneteket és azt, ahogy konzervatóriumban, immár nőként tanulja a hangképzést. Lépésről lépésre javult és nőiesedett a hangja. Nagyon érdekes volt hallani, ahogy a végén tökéletes szopránban is képes volt énekelni, amire mindig is vágyott. Remélem, egyszer híres operaművész lesz belőle. A film egyetlen negatívuma, hogy a gyermekkori emlékeket idéző jelenetekben a kissrác hangján olyan belső monológokat vittek be, amire egy olyan idős gyerek tuti nem gondol, vagy legalábbis nem olyan emberijogi nyelvezettel, ahogy ott volt. Sokkal hitelesebb lett volna mindezt gyerekszáj módban előadni. Összességében nagyon inspiráló volt.
A mexikói harmadik nem
Eztán a Muxes című film került sorra. Ez a mexikói muxe-eket mutatta be, akiket harmadik nemként kezel a zapoték őslakosság. Az ország egy déli városában, Juchitánban és környékén élnek. A mi európai szemszögünkből leginkább transzvesztitának vagy drag queen-eknek nevezhetnénk őket. Férfi testtel született emberek, akik hagyományos vagy alkalmasint túlzó női ruhákban, női tevékenységeket végeznek – de külön identitással rendelkeznek, nem sorolják magukat sem a nők, sem a férfiak közé. Sőt! Ki is kérik maguknak, ha úgy gondolják róluk, hogy ők nők. A közösségük elfogadja őket, a hagyományaik szerint szerencsét hoz, ha van muxe a háztartásban. Bár én úgy éreztem, hogy ez inkább afféle megtűrt lét, egy “futottak még” kategória. Persze Mexikóban, egy olyan országban, ami a transznemű emberek ellen elkövetett erőszakos cselekmények számában éllovasnak számít, ez is nagy szó.
Külcsín és belső érték
A következő film a bosnyák Tudom ki vagy, de mi vagyok én? (I know You Are, But What Am I?) volt. A főszereplő, Chris egy nembináris transz srác, aki szobrászatot és grafikát tanult. Ez utóbbit alkalmazva próbálja kifejezni a benne zajló folyamatokat, illetve a világlátását. Az egyik jelenetben egy szarajevói utcai kiállításába tekinthetünk be, ahol különböző testi deformitásokat bemutató képeit tette ki. Az érdeklődőknek hangsúlyozta, hogy ahogy halad előre a sorozat, egyre komolyabb elváltozásokat mutat be ugyanazon az arcon és a testen, de belül az ember ettől ugyanolyan értékes (és ugyanolyan jogokkal rendelkező) marad. Párhuzamosan a saját tranzíciójának történetét is elmeséli.
Egy egészségügyi hős
Ezután az amerikai Libertad jött, ami a mexikói származású, Santa Cruz-ban élő hívő katolikus Alejandra történetét vitte vászonra. A történet egy sok mindenben sablonos transznői életutat mutat meg. De különlegessége, hogy Alejandra ápolóként dolgozik egy egészségügyi központban. Ráadásul egy olyanban, ami – a film ugyan nem említi, de némi utánajárással kiderítettem – a női test feletti önrendelkezés és családtervezés biztosítása miatt sokat támadott Planned Parenthood létesítménye. Főhősünk, Alejandra sok évvel ezelőtt meggyőzte a főnökét, az intézményt vezető orvost, Jennifer Hastings-et, hogy képezze magát tovább transznemű hormonterápia területén. Akkor még nem volt ott senki, aki ezzel foglalkozott volna. Mivel Alejandra nagyra becsült munkatárs volt empátiája és segítőkészsége miatt, a doktor egy pillanatig sem habozott. Később együtt képviselték a létesítményüket a helyi Pride-meneten, ahol az orvos az év szövetségese díjat is megkapta. Az egyetlen negatívum a filmmel kapcsolatban, hogy amikor Dr. Hastings azt magyarázza, kik is a transzneműek és miért van szükség a megfelelő szakértelemre, példaként Caitlyn Jennert hozza fel. Mert ugye Jenner maga A Transznő, rajta kívül nincs is más… Jenner ellentmondásos személyiségét ebből a cikkből ismerheti meg a magyar olvasó.
A bőrszín és a transzneműség metszetében
A panel utolsó műve, a Több, mint T (More than T) hosszabb lélegzetvételű volt, egy órát ölelt fel. Hét, az USA különböző területein, különböző gazdasági-társadalmi viszonyok között élő, nem-fehér transz ember mindennapi életét és küzdelmét mutatta be. Fontos észrevenni, hogy az egyszerre több elnyomott csoporthoz tartozó emberek helyzete sokszorozottan nehéz (vö. Metszetszemlélet). Erre mutatott hét, egészen konkrét példát ez a film.
1. Az ügyvéd
Az első interjúalany, Mia Yamamoto jó nevű ügyvéd, japán-amerikai családból. Kisgyerekként megélte a koncentrációs táborokat, ahova az USA-ban élő japánokat zárták a második világháború idején. Harcolt Vietnamban, majd ügyvéd lett, aki sokszor képviselt veteránokat. Bár egész életében érezte a testével nem egyező nemi identitását, élete delén túl döntött úgy, hogy lesz, ami lesz, felvállalja magát, mielőtt meghalna. Ahogy fogalmazott, minden ismerőst és barátot elveszített ezzel. Nem egyedi tapasztalat, sajnos, és ez még szakmájukban elismert emberekkel is előfordul. Szerencsére új missziót talált magának: LMBT, különösen transznemű jogi ügyeket képvisel sikeresen. Ahogy azelőtt, úgy most is az emberi méltóság elfogadtatásáért küzd. Az interjú betekintést enged a magánéletébe is: egy demonstráción ismerkedett össze élettársával. Hasonló nézeteket vallanak, nagy az összhang közöttük.
2. A sminkes
A következő interjúalany, Gizelle Messina egy színesbőrű sminkes lány Los Angelesben. Szaktudásával nemcsak az ügyfeleit segíti a szalonban, ahol dolgozik, hanem a sorstársait is. Emellett vizet és élelmet oszt az utcán lakó rászorulóknak. Szörnyű látvány volt a hollywoodi csillogástól nem messze látni a nyomort, ahogy tömegek sátraznak reménytelenül az utcán. És akkor jön ez a transznő, aki maga sem tudja, miként fogadják majd, de segíteni akar. Az emberek pedig nem nézik, kitől kapják a friss vizet meg az ételt, mindennek örülnek. Ugyanebben a jelenetben volt látható az amerikai prüdéria emblematikus megjelenése. Mivel valószínűleg a viselt topon keresztül halványan felfedezhető volt a mellbimbó domborodása, a film készítői lényegesnek tartották elhomályosítani azt a sávot…
3. Az elnyomott színész
Az ezutáni percekben egy fekete transz srácot, Charles Whitewolfot mutatták be valahonnan az Egyesült Államok közepéről. Szülei kitagadták a coming out-ja után. New Yorkban kötött ki, hajléktalanszállón. Onnan vett részt főszervezőként és szereplőként az “Elnyomottak Színházában”, ahol hajléktalanok és más hátrányos élethelyzettel küzdők lépnek fel, adnak elő darabokat vagy zenélnek. A stáb nyomon követte, ahogy az éjszakai New Yorkban deszkázik, közben mesélt az életéről, az őt érő diszkriminációról. Arról, hogy a nevét sem hajlandóak elfogadni és így állásra sincs esélye, mert mindenhonnan elküldik. Az egyetlen, ami maradt, a színház.
4. Az aktivista
A szintén New Yorkban élő Joanna Cifredo is elvesztette minden lehetőségét egy hagyományos munkahelyre, amikor nőként coming out-olt, amit latina mivoltja tovább súlyosbított. Mivel úgy gondolta, nincs veszteni valója, jelentkezett a National Center for Transgender Equality (A Transznemű Egyenlőség Nemzeti Központja, civil jogvédelmi szervezet) hat hetes, határozott idejű állására. Ott annyira elégedettek voltak vele, hogy tartósan is alkalmazták. Sok helyen már ő képviseli a szervezetet, illetve a más országokból – főleg Latin-Amerikából – menekült transzneműeknek tartanak jogtudatosság-növelő alkalmakat spanyolul ő és a barátnője. Küzd az ellen az igazságtalanság ellen, hogy a halálos diszkrimináció elől menekülő transznemű embereknek az Egyesült Államok bevándorlásügyi fogházaiban nem ismerik el a nemét, és ezzel ismét kiteszik őket a veszélyes mértékű transzfóbiának. Mostanra egy pici, de kényelmes lakása van, biztos életkörülményekkel. Azt szeretné, ha az ő esete nem kivétel, hanem a norma lenne a sorstársai körében. Addig nem akarja abbahagyni a küzdelmet, amíg ez meg nem valósul.
5-6. A segítő és a segített
Az utolsó előtti interjúban egy fekete transznő, Octavia Lewis egy ex-prostituáltat, a szintén fekete transznőt, Ti’aira Chanelt mentorálja. Segít neki a családi élet feltételeinek megteremtésében. Saját tapasztalatai alapján egy gyermek örökbefogadásához szükséges körülményeket is segít létrehozni. Útjuk küzdelmes volt, és a jövő is hasonló, mert transzneműségük első pillantásra is nyilvánvaló – ahogy afrikai-amerikai mivoltjuk is.
7. A pap
Az utolsó személy, akit a film bemutatott, az AIDS-túlélő, fekete transznemű férfi, Louis Mitchell tiszteletes. Hosszú, kanyargós életpályája során jutott oda, hogy a hitét hivatalosan is képviselje és pap legyen. Jelenleg egy kizárólag fehér, cisznemű, heteroszexuális, idős emberekből álló egyházközség papja. Sokszor maga is elcsodálkozik, hogy is került ő a lelki vezető szerepébe. “Hogy a pokolba bízott meg pont engem az Isten ilyen feladattal?” – teszi fel a kérdést ő maga. Célkitűzése, hogy a Biblia igéin keresztül mutassa meg a minden emberre kiterjedő elfogadást, befogadást és isteni szeretetet. Sikeresnek tűnik ebben, a közössége elfogadja és szereti őt. Szép családban él a feleségével és a kislányukkal.
E hét transznemű ember történetével, hét küzdelmes, ám előremutató élettel zárult a szombati nap első panele.
*
A szombati második panel előtt tartottak egy óra szünetet. Ekkor lehetett a helyszíni kávéházban uzsonnázni, a rendezvényt támogatni, beszélgetni.
A hazai játékos
A második blokk egy svéd kisfilmmel kezdődött, ami az Egy punci portréja (Portrait of a Pussy) címet viselte. Ez egy beszélgetés volt Caisa Lindgrennel az identitásról, a biológiai- és társadalmi nemekről, a nemi megerősítő műtétről, az emberi jogokról és az önmagukként élésről egy nosztalgiázó fényképnézegetés közben.
Példakép és elfogadás
A sor folytatódott a Melltelenül (Pieptiș, Abreast) román filmmel. Ennek során a két főszereplőt követhetjük nyomon egy kis hegyi faluban. A nagymama szülinapi ünnepségéről indul a háziorvos anya és a transznemű fia fel a hegyoldalba. Nagyon nehéz, sok hallgatással, súlyos csenddel megszakítva beszélgetnek, amíg baktatnak felfelé. Az anya azon háborog, hogy a gyereke miért akarja megcsonkítani a tökéletes testét, miért akarja eltávolíttatni a melleit. A gyereke próbálja megértetni, hogy számára miért nem tökéletes ez a test, hiszen ő férfi. Ahogy haladnak az úticéljuk felé, egyre inkább szóba kerül a nagyapa, hogy milyen ember is volt. Kiderül, hogy a transz fiú számára mindig is ő volt a példakép. Felérve egy kis temetőbe érnek, ahol mind a ketten mécsest gyújtanak a nagyapa sírjánál. Kilépve a temetőből a srác csak ennyit mond az anyjának: “Ha csak fele olyan jó ember lehetek, mint nagyapa, már megérte.” Ezzel megtörik a jég, az anyja megsimogatja az arcát és átöleli a fiát, akit immár annak fogad el, aki ő valójában.
A gondoskodás visszajár
Eztán jött a brit Anyu (Mum) című film. A kezdő jelenetben egy középkorú nő telefonál az öccsével, egy családi ügyet vitatnak meg. Kiderül, hogy nagyon beteg az idős anyjuk. Hamarabb is szólhattak volna neki, mondja a telefonba, mert így csak aznap tud elmenni hozzá. Készülődés közben bevillannak emlékképek a gyermekkorából, amikor lányosan mozgó kisfiúként cikizték, ahogy nézte az anyja magassarkú cipőjét takarítás közben. Ahogy együtt fürödtek, és miközben az édesanyja mosta a haját, együtt énekeltek. Az odafelé tartó úton, vezetés közben villan be egy emlékkép a tranzíciója elejéről, amikor logopédussal gyakorolta a nőies beszédet. Megérkezve a szülői házba az öccse és a barátságtalan nevelőapja fogadja. Vele össze is vesznek azonnal, aminek a beteg anya megjelenése vet véget. Az édesanyja láthatóan teljesen elfogadta a gyerekét, boldog, hogy milyen jól néz ki. A film során végigkövethetjük, ahogy a nap során ő fürdeti meg az anyját és mossa a haját, megfordítva a régi felállást, ám ugyanazt a dalt éneklik mindketten, boldogan. Teljesen rendbe rakja, kilakkozza a körmeit stb. Még egyszer kialakul egy konfliktushelyzet a nevelőapával, amit az immár kicsinosított felesége megjelenése állít le. Zárójelenet, ahogy az anya teljesen kimerülve elalszik a franciaágyon. A lánya pedig betakarja, majd nagykifliben, óvó módon mellé fekszik.
Vaiana, csak másképp
A következő kisfilm az amerikai-tongai Lady Eva volt. A főszereplő egy csendes-óceáni szigeten élő őslakos nép gyermeke, akit az édesanyja és a nővérei lányosan neveltek, a népüknél hagyományos leiti szerepre. Ez a felfogás egészen hasonlatos a fentebb említett mexikói muxes csoporthoz. Apjuk halála után a mormonnak betért bátyjai felléptek ez ellen, és minden erővel próbálták férfi szerepbe kényszeríteni. A családi étteremben volt felszolgáló, és bár mindig próbált engedményt elérni idősebb testvéreinél, azok kijelentették: ha megtudják, hogy leitiként viselkedik, kitagadják a családból. Ő viszont nem tudott más lenni, mint önmaga, és jelentkezett a leitiknek tartott éves Miss Galaxy versenyre, így kitették a szűrét otthonról. A leiti önsegítő egyesület központjában kapott egy kis lyukat, ahol meghúzhatta magát, ott adta az interjút, finoman szólva is szerény körülmények között. A verseny maga egy zenés-táncos fellépés, drag queen szerű show. Viszont a leitik esetén a nemi önkifejezést és az identitást nem lehet élesen elválasztani. (Persze ugyanez igaz sok drag queen esetén, akik nemcsak a színpadon bújnak női szerepbe, hanem annak is érzik magukat és sokan belekezdenek idővel a testi tranzícióba is. Bár közel sem mindegyikük.) A versenyen a főszereplő Tina Turner bőrébe bújva a Simply the best c. számot adta elő. Mindezt úgy hogy a maga “aprócska” tongai testével, ami kb. 2 méteres és 140 kilós, cigánykerekezett és más komoly ügyességet igénylő mutatványokkal tarkította az előadását. Ezzel egyértelműen megnyerte a közönséget és az első helyet magának a 2016-os versenyen. Nagyon érdekes volt együtt látni a régi törzsi kultúra és a nyugati behatások küzdelmét, ahogy a mélységes nyomort és a csillogás utáni vágyat is.
A ´90-es évek kisértete
A szombati nap utolsó filmje az önéletrajzi ihletésű, 90-es évek elejét bemutató, kivágott rajzokkal, képkockázásos technikával készült, amerikai Torrey Pines volt. Ez amúgy egy San Diego melletti, óceánparti természeti rezervátum, aminek közelében él a történet főhőse, a pubertása elején lévő Petersen. A film stílusa olyan, mintha a South Park alkotóinak korai zsengéje lenne, bár mivel tavaly készült, az alkotók nyilván szándékosan akartak ilyen érzést kelteni. Érint queer témákat, bár csak nagyon röviden. Hősünk egy geek/kocka kistinédzser lány (?), akit a skizofrén, összeesküvés-elméletekben hívő anyja és a láncdohányos nagyanyja nevel felváltva. A szürreális közegben a valóság egybefolyik a képzeletével és a hallucinációival. A gyereket leginkább a Star Trek érdekli. Van egy haverja az iskolában, akit szintén, így elég sokat lógnak együtt. A srác megüzeni szerelmét egy lapon, amit Petersen látványosan elutasít, az orra előtt tép szét. Az egyik Star Trek részen elaludva azzal álmodik. Ebben ő a kapitány, és a történet végül egy női legénységi taggal való csókolózásban csúcsosodik ki. Egy idő után a környék és a szereplők mindennapi életének felfedezéséből road movie-ba csap át a történet: az anyja elviszi egy Whitney Houston koncertre, valamelyik keleti part közelében levő nagyvárosba. Közben a Grand Canyonnál éjszakázva jön a teljes film második (egyben utolsó) queer jelenete: az anyja beküldi Petersent a mosdóba, hogy borotválja le a lábait. Menet közben elmegy egy queer-punk trió előtt, majd bent a mosdóban elkezdi borotválni a lábait, miközben bedühödik és elképzeli, ahogy a borotvával levágja a coppfjait, az éppen serkenő melleit, miközben megizmosodik, a lábán és karján erős szőr, az arcán pedig szakáll nő. Reggel pedig folytatják útjukat a koncertre. Az esemény után továbbmennek New Yorkba, ahol közlekedési balesetet szenvednek. A jogosítvány ellenőrzésekor kiderül, hogy az anyját körözik, mert Petersent valójában elrabolta az apjától. A film azzal zárul, hogy a hippi apjával együtt visszarepül Kaliforniába.
Ez volt az egyetlen mű a fesztiválon, aminél azt éreztem, a vetítési idejét elégettem az életemből. A film lehetett volna kifejezetten érdekes is, de egyrészt a stílusa számomra elég ordenáré volt, másrészt nagyon vontatott volt a történetvezetése is. Ugyan több érdekes, queer/transznemű témát érintett, de sem azokba, sem a többibe nem ment egyáltalán bele. Még a felszínt sem kapargatta valójában, éppen csak megmutatta, hogy jé, ilyenek is vannak.
Party time!
A napi komoly filmek után éjjel némi lazítás és buli következett. Ide egyébként eljött egy csomó ember, akik a fesztivál többi eseményét kihagyták. Ez volt az a hely és alkalom, ahol én, a magyar közegben rendbontó lázadónak számító, nagyszájú transznő, hirtelen szánnivaló “normie”-vá, átlagossá avanzsáltam. Kaptam is a furcsa pillantásokat, hogy mit keresek én ott. Nyilván nem látszottam eléggé transzneműnek abban a társaságban… Érdekes érzés volt nagyon.
Az est fénypontja Jamie MacDonald stand-up előadása volt. Róla tudni kell, hogy egy Kanadában felnőtt, jelenleg Finnországban élő félig finn, félig skót, meleg transz férfi humorista. Itt “hazai” közegnek adott elő, ami elmondása szerint ebből a szempontból első alkalom volt. A fellépés során saját tranzíciós élményeit mesélte el hatalmas öniróniával és humorral. Olyan részleteket, amik nagyon sok sorstársunknak túlságosan is ismerős lehet, és rengeteg kellemetlen pillanatot okozhatnak. Azzal, hogy így közösen tudtunk ezeken nevetni, oldódott valamelyest ez a sok felgyűlt frusztráció.
Vicc témái lettek például azok a kérdések, amit a kötelező pszichiátriai alkalmakkor elhangoznak:
– Mi újság a nemi identitásával?
– Köszönöm, jól van.
Vagy:
– Hall hangokat?
– Csak amikor az emberek beszélnek hozzám. Eddig azt hittem, ez az általános kommunikáció az emberek között, de most a kérdésével elbizonytalanított.
Esetleg:
– Milyen volt a nemi identitása 7 évesen?
– Olyan dinoszaurusz-szerű? Ki a fene elemzi a nemi identitását hét évesen? Én biztos nem tettem, hanem inkább békákat hordtam haza meg a labdát rúgtam a környékbeli srácokkal.
Az előadás egy része megtalálható angol nyelven a YouTube-on.
*
Álom feminista kivitelben
Vasárnap 11-kor reggelivel folytatódott a program egy Femtopia nevű vegán-vagány, leszbikus-feminista kávézóban. A TERF legendáriummal ellentétben nem látszott, hogy hatalmas megfélemlítés hatására biztosították volna a helyszínt a transz emberek számára. Még azzal is kedveskedtek, hogy a nagy, csapos üveg citromos víz, ami egyébként “férfikönnyek” néven megy náluk, megkapta a cisz-kiegészítést. Bizonyára ezt is az agresszív transznemű hordáktól való rettegésükben csinálták…
Az önvédelem ára
A vasárnap délutáni program egy másik városrész kultúrházában volt. Itt témaindítóként a Free CeCe című filmet néztük meg, ami CeCe McDonaldról szólt, aki egy fekete transznemű nő. 2011-ben egy bár előtt elhaladva, társaival együtt egy szóváltás után megtámadta őket egy neonáci társaság. Őt súlyosan megsebesítették az arcán, mire egy nála levő ollóval önvédelemből megszúrta az egyik, utána lépő és őt hátulról, a vállánál megragadó támadóját. Hozzá ugyan ők, a megtámadottak mentőt hívtak, ám belehalt a sérülésébe. Ez után CeCe több, mint 4 évet töltött férfiak számára fenntartott szövetségi börtönben, az idő nagy részében magánzárkában, a “védelme érdekében”. Összehasonlításul, egy másik támadóját, aki egy törött üveggel hadonászva ugrott rá, és emberölési szándékkal vágta meg az arcán, fél évre büntették csupán. Az ügyet felkarolta több transznemű- és LMBT-jogvédő szervezet. Még Laverne Cox is kiállt mellette, aki az Orange is the New Black sorozat transznemű színésznő sztárja. Ő volt a producere ennek a támogató filmnek, illetve aktívan részt vett szereplőként és az érdekképviseletben is. Nyomon követhettük az eseményeket, a kihallgatási felvételektől kezdve a demonstrációkon át a szabadulásig, majd tovább. Láthattuk, ahogy a rendszer áldozatából komoly aktivistává növi ki magát CeCe, miközben a fiúja végig kitartott mellette a nehézségekben és utána is. Ez egy igazi metszetszemléletű történet, amiben látható, mennyit nehezített a sorsán mind fekete, mind a transznemű mivolta. Az egyetlen nagy hiányosság talán az volt a filmben, hogy nem mutatott be ellenpéldaként hasonló önvédelmi esetet, ahol a szereplők mind a társadalom többségi csoportjából valók voltak, hogy látható legyen a jogi- és büntetésvégrehajtási rendszer valódi előítéletessége.
Saját bőrön tapasztalva
A film után néhány Stockholmban élő, sötétebb bőrű transz- és nemileg nonkonform személy vezetett beszélgetést arról, hogy még az emberi jogokban élenjáró Svédországban is milyen előítéleteknek esnek áldozatul. Nagyon gyakran saját etnikumuk tagjaitól. A beszélgetés fő témája az volt, hogy a többszörös diszkriminációból eredő frusztrációt és haragot miként lehet átvezetni az aktivizmusba és a dühöt erőforrásként felhasználni. Ez egy nagyon építő beszélgetés volt, és sok metszetszemléleti szempont feljött témaként.
Este volt még egy program a november 20-i Transznemű Emlékezés Napja kapcsán. Mivel rám még várt 400 km-nyi hazavezetés észak felé, az első leeső svéd hóban, ezen sajnos nem tudtam már ott maradni.
Összességében nagyon jó élmény volt, sok új nézőponttal bővült az ember látóköre, régi és új ismerősökkel lehetett találkozni, és jópofa emléktárgyakat lehetett beszerezni, mint például ezt a 2018-as transz-naptárat.
A szerző a molekuláris biológia doktora, transz- és feminista aktivista. További írásait a személyes blogján találod: Trans* – Power – Fist
Olvass tovább a témáról itt a blogon!
Milyen a magyar transznemű nők élete?
Feministák, szexuális lelkesedők és az ember lelki neme
Metszetszemlélet: Mi kell egy igazi rendszerváltáshoz?
A transzfeminizmus talányának megfejtése
Egy kis történelem: A nemi identitási zavar kezelése és megelőzése a 20. században
Transznemű lét konzervatív világnézettel
A transzneműek és az LMBTQ közösség viszonyáról
„Politika”-e a transzneműség? És nőellenes-e? Hogyan viszonyul a feminizmus(ok)hoz?
A gendersemlegesen nevelt gyermekek
Import TERF-invázió Magyarországon
Egy transznemű a transz- és hódlobbiról
Moderálási alapelvek: fenntartjuk a jogot, hogy a gyűlöletkeltő, rasszista, -fób, tutimegmondó/kioktató & a témába nem illő kommenteket kimoderáljuk. Továbbá felhívjuk a figyelmet, hogy mivel a blogot önkéntesek szerkesztik szabadidejükben, nincs mód a beérkező kommentek azonnali elbírálására. Így előfordulhat, hogy néhány nap is eltelik, mielőtt megjelenik egy új komment. A türelmet és megértést köszönjük.