Hogyan működnek a társadalmi rendszerek? Úgy, mint egy társasjáték!

Biztosan belefutottatok már a következő helyzetbe: egy feminista patriarchátusról, nemierőszak-kultúráról vagy nők elleni férfierőszakról beszél, mire jön egy felháborodott férfi, és elkezdi verni az asztalt azzal, hogy "de nem minden férfi erőszakos". Állítását azzal támasztja alá, hogy ő sem bántott soha egyetlen nőt sem. Csak azt nem veszi észre, hogy őt mint személyt senki sem vádolta, mert nem egyénekről van szó, hanem rendszerszintű társadalmi jelenségekről, mint amilyen a szexizmus, a rasszizmus vagy az áldozathibáztatás. Allan G. Johnson amerikai szociológus alábbi szövege segít, hogy megértsük a különbséget.

A társadalmi előjogokról rendszerszintű jelenségekként szokás beszélni. De a rendszer tulajdonképpen nem az egyének összessége? Erre a kérdésre legjobban egy, Az erdő és a fák című könyvemből kölcsönzött szakasszal tudok válaszolni.

A szociológia legfontosabb, és társadalmi létezésünk értelmezésére leginkább kiható tanítása véleményem szerint a következő: mindnyájan szüntelenül olyan dologban veszünk részt, amely túlmutat önmagunkon. Ha meg akarjuk érteni a társadalmi létezést és azt, hogy mi történik benne az egyénekkel, akkor meg kell értenünk, hogy mi is az, amiben részt veszünk, és hogyan működünk benne. Más szavakkal, a társadalmi létezés megértésének kulcsa nem kizárólag a fákban és nem is kizárólag az erdőben rejlik, hanem a fákban és az erdőben együttvéve, valamint ezek egymással való viszonyában. A szociológia ennek mibenlétét és következményeit tanulmányozza.

Ezeket az önmagunkon túlmutató dolgokat, amelyeknek részesei vagyunk, társadalmi rendszereknek nevezzük, és nagyon sokfélék lehetnek. Általánosságban a rendszer mint kifejezés alatt részek vagy elemek összességét értjük, amelyek oly módon függnek össze, hogy az által valamilyen egységet alkotnak. Gondolhatunk például a kocsi motorjára, mint alkatrészek megfelelően elrendezett összességére, amely képes hajtani a járművet. A nyelv is rendszer: szavak és írásjelek összessége, amelyeket meghatározott szabályok szerint sorba állítva értelmes mondatokat kapunk. A családot is tekinthetjük rendszernek: egymáshoz kapcsolódó elemek összességének, amelyek egységet alkotnak. Ezek az elemek lehetnek a családtagok szerepei, mint az anya, az apa, a feleség, a férj, a szülő, a gyermek, a lány, a fiú, a nővér vagy a báty. De az elemek közé tartoznak olyan közös elképzelések is, amik kapcsolatokká kötik össze az előbb felsorolt szerepeket: például miként kell egy „jó anyának” viszonyulni a gyerekeikhez, vagy mi a család és mi teszi a tagokat rokonokká. Ha fogjuk ezeket a szerepeket, és közös elképzeléseket és további elemeket, akkor ezek együttesét tekinthetjük társadalmi rendszernek.

Hasonlóan tekinthetjük az egyetemeket vagy az egyesületeket is társadalmi rendszernek. Ezek különböznek egymástól és a családoktól is, méghozzá abban, hogy milyen elemeket tartalmaznak és ezek hogyan kapcsolódnak egymáshoz. A vállalati rendszerben például létezik az ügyvezető igazgató és a befektető szerepe, az anya szerepe azonban itt nem jelenik meg. A vállalatokban dolgozó emberek természetesen lehetnek anyák a családjukban, de nem ez a szerep kapcsolja őket a vállalathoz.

Az ilyen különbségek segítenek megérteni a rendszerek működését és előidézett hatásait. Előfordul, hogy egy vállalatra is családként hivatkoznak, de ha megnézzük a család, illetve a vállalat mint rendszer működését, könnyen belátjuk, hogy mennyire valóságtól elrugaszkodott ez a szófordulat. A családok többnyire nem „rúgják ki” a tagjaikat ínséges időkben vagy a profit növelése érdekében, és jó esetben a családi vacsoránál sem az a meghatározó, hogy ki a legerősebb és ki tudja a legnagyobb adagot magához ragadni. A vállalatok ezzel szemben a profitmaximalizálást és a részvények árfolyamát szem előtt tartva rendelkeznek alkalmazottjaikkal, és a felső vezetők rendszeresen nagyobb részt kaparintanak meg az éves profitból még akkor is, amikor a „család” más tagjait elbocsájtják.

A társadalmi lét végső soron egy dinamikus kapcsolat a társadalmi rendszerek és a bennük részt vevő emberek között. Fontos kiemelni, hogy az emberek részt vesznek ezekben a rendszerekben, de ők maguk nem részei a rendszereknek. Például az „apa” és a „nagypapa” létező szerepek a családomban, és én, Allan egy olyan személy vagyok, aki betölti ezeket a szerepeket. Ez egy nagyon fontos különbségtétel, amit nem szabad szem elől veszíteni. Könnyű megfeledkezni róla, mert annyira megszoktuk, hogy kizárólag egyénekben gondolkozzunk. Azért is jelentős, mert rávilágít arra, hogy az emberek nem rendszerek, a rendszerek pedig nem emberek. Ha ezt elfelejtjük, előfordulhat, hogy nem a megfelelő dolgokra összpontosítunk, miközben a problémáinkat próbáljuk megoldani.

Hogy megértsük a különbséget az emberek és a rendszerek között, vegyünk alapul egy társas helyzetet, például egy templomi esküvőt. Képzeljük el, hogy valaki, aki még sosem járt ilyen eseményen – teszem azt, lerobbant a kocsija és telefonálni szeretne, hogy segítséget kérjen –, belép az ajtón és körülnéz. Nagy valószínűséggel azonnal érzékeli, hogy milyen társas helyzetben van, és ami még fontosabb, világos elképzelése támad arról, hogy a teremben lévő emberek mit várnak tőle, még így is, hogy teljesen ismeretlenek számára. Így amennyiben pontosan fel tudja mérni a társadalmi rendszert, amibe belecsöppent és benne a saját pozícióját, tud úgy viselkedni, hogy ne sértse meg az adott helyzetben fellépő elvárásokat.

Ha valaki rámutat, hogy egy adott társadalom rasszista vagy szexista, az előjogokkal bíró csoportok tagjai sok esetben személyes sértésnek veszik, mégpedig azért, mert a rendszert pusztán az egyének összességeként képzelik el. „Az Egyesült Államok rasszista társadalom, ahol fehérek előjogokkal bírnak a színesbőrűekkel szemben” – ez a kijelentés az Egyesült Államokat mint társadalmi rendszert írja le. Nem rólam vagy rólad szól mint egyénről – ez esetben a hangsúly azon lenne, hogy miként veszek vagy veszel részt a társadalomban. Mint egyén, nem tudom elkerülni a részvételt és nem tehetek róla, hogy a rendszer engem, az egyént befolyásol és formál. Viszont az, hogy ez hogyan működik a gyakorlatban, több dolog függvénye, beleértve a részvétel módjáról hozott döntéseimet.

Vivian Malone Jones, az alabamai egyetem első afro-amerikai hallgatója beiratkozik az intézménybe (1965)

Személyes példával élve: 1946-ban születtem és úgy nőttem fel, hogy egész nap rádióműsorokat hallgattam, ideértve az Amos’n Andy című műsort [amerikai sitcom], amiben hemzsegtek a feketékkel szembeni rasszista sztereotípiák (és amit fehér színészek adtak elő). Mint bármely más gyermeket, engem is a környezetem befolyásolt abban, hogy mit tartok viccesnek. Mivel ez a műsor a fehérek szemszögéből viccesnek számított, és mivel én is fehér családba születtem, együtt nevettem a többiekkel a kocsiban, amikor ez a műsor szólt a rádióban. Megtanultam utánozni a fekete szereplők hangját, és a műsorból vett ismert idézetekkel szórakoztattam a családomat.

Több mint ötven évvel később is élénken élnek bennem ezek a rasszista jelenetek – nem lehet őket meg nem történtté tenni. Ugyanakkor szerencsére utólag visszatekintve már észreveszem a fajgyűlölő tartalmukat és azt, hogy ez miként függ össze az égbekiáltó igazságtalansággal és szenvedéssel ebben a társadalomban, amelyben én is élek. Mint egyén nem tudom megváltoztatni a múltat és nem tudom megmásítani a gyermekkoromat sem. Azt viszont el tudom dönteni, hogy most hogyan közelítem meg a faj és a rasszizmus kérdéseit. Nem tudok egy csapásra véget vetni a rasszizmusnak a társadalomban, a lakhelyemen vagy a munkahelyemen, ugyanakkor azt el tudom dönteni, hogy miként éljek fehér emberként és hogyan viszonyuljak a bőrszínem miatt osztályrészemül jutott előjogomhoz. Eldönthetem, hogy nevessek vagy tiltakozzak, ha rasszista viccet hallok. Eldönthetem, hogyan viselkedjem a „fehér” kategórián kívül eső emberekkel. Eldönthetem, hogy mit kezdjek a rasszizmus következményeivel: a megoldás, vagy a probléma része legyek. Nem érzem bűnösnek magam azért, mert a hazám rasszista, hiszen ez a helyzet nem miattam állt elő. De mint fehér embernek, aki részét képezi e társadalomnak, felelősségem körültekintően viselkedni. Csakis úgy tudom elkerülni a bűntudat érzését és észrevenni, hogy mit tehetek a változásért, ha felismerem, a rendszer nem egyenlő velem, és én sem vagyok egy a rendszerrel.

Mindezek ellenére a rendszerek és az emberek szorosan összetartoznak, és látni, hogy ez hogyan működik, a szociológia gyakorlatának alapvető része. Egy lehetséges nézőpont, hogy egy olyan játékhoz hasonlítjuk a társadalmi rendszereket, mint például a Monopoly. A Monopolyra társadalmi rendszerként is tekinthetünk: vannak benne pozíciók (játékos, bankár), anyagi valóság (a játéktábla, a bábuk, a kocka, a játékpénz, a birtoklevelek, házak, hotelek), és vannak olyan elképzelések, amelyek mindezeket kapcsolatok összességévé kötik össze. A játék célját értékek határozzák meg – nyerni kell –, a játékszabályok pedig pontosan meghatározzák, hogy mit lehet tenni a győzelem érdekében, a csalásra is kitérve. Észrevehető, hogy anélkül tudunk leírást adni a játékról, hogy bármit mondanánk személyiségről, szándékról, attitűdről vagy a lehetséges játékosok valamely más jellemzőjéről. Másképp megfogalmazva: a játék lényege önmagában megragadható. Attól függetlenül létezik, hogy játszik-e most éppen vele valaki. Ugyanez igaz a társadalmi rendszerekre. Nem kell leírást adnunk a tulajdonképpeni kosarasokról ahhoz, hogy olyan rendszerként írhassuk le a kosárlabdát, amit a maga jellegzetességei megkülönböztetnek más rendszerektől.

Nem szoktam már Monopolyt játszani, főleg azért, mert nem szeretem, ahogyan viselkedem játék közben. Amikor még játszottam, mindig nyerni próbáltam, még a gyerekeimmel szemben is. Nem tudtam ellenállni a győzelem örömének (ami szintén egy elvárás), még akkor sem, ha egyidejűleg rossz érzést is keltett bennem. Miért viselkedtem és éreztem így? Nem azért, mert mohó és pénzsóvár lennék, hiszen amikor nem monopolyzom, nem viselkedem így. A magyarázat egyik, nyilvánvaló része, hogy emberi lényként képes vagyok ilyesféle viselkedésre. A többi viszont abból az egyszerű tényből ered, hogy azért viselkedtem így, mert a Monopoly a győzelemről szól.

Amikor részt veszek a Monopoly rendszerében, a mohóság a legkisebb ellenállás útjaként jelenik meg előttem: az embernek ilyenkor így kell viselkednie, ha érezni akarja, hogy a többi játékoshoz tartozik. Amikor játszom, kényszerítve érzem magam, hogy a játék szabályait és az általa képviselt értékeket kövessem. Úgy tekintek a játékra, mintha valamiféle hatalma lenne a játékosok fölött. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor belegondolok, hogy milyen ritkán javasolják az emberek a szabályok megváltoztatását („Bocs, kicsim”, mondom, miközben elveszem a gyerekemtől az utolsó dollárját, „de ez a játék már csak ilyen.”) Ha mi volnánk a játék, úgy éreznénk, szabadon játszhatunk akármilyen szabályokkal. De általában nem így tekintünk a játékokra (vagy rendszerekre). Hajlamosak vagyunk rajtunk kívül állónak látni őket és azt hinni, hogy nem alakíthatjuk őket kedvünk szerint.

Hogy mi történik, amikor az emberek részt vesznek egy társadalmi rendszerben, az két dologtól függ: a rendszertől és annak működésétől, valamint attól, hogy az emberek mit tesznek benne. Hogy az emberek mit tesznek, az részben a rendszerben elfoglalt pozíciójuktól és a rendszerben részt vevő többi szereplőtől függ (a Monopolyban mindenki ugyanazt a pozíciót foglalja el – játékos –, de egy osztályteremben vannak tanárok és diákok, egy vállalatnál pedig különböző pozíciók százai jelenhetnek meg). Az emberek működtetik a rendszert. A részvételük nélkül a rendszer csak egy gondolat némi hozzácsatolt fizikai valósággal. Ha senki sem játszik a Monopolyval, akkor az csak egy rakás cucc egy dobozban, a doboztetőre írt játékszabályokkal. Ha senki nem játszik „Ford Motor Company”-t, akkor az csak egy rakás gyár és iroda és fölszerelés és szabály és papírra írt és számítógépen tartott elszámolás. Hasonlóan, egy társadalom lehet „rasszista” vagy „szexista”, de ahhoz, hogy rasszizmusra vagy szexizmusra ténylegesen sor kerüljön (vagy ne), valakinek valamit meg kell tennie (illetve tartózkodnia kell valamitől) valaki mással kapcsolatban, egyik vagy másik társadalmi rendszer kontextusában.

A rendszer a maga részéről azt befolyásolja, hogy résztvevőként hogyan gondolkodunk, érzünk és viselkedünk. Ezt a szocializáció folyamatán keresztül teszi, de közben kijelöli a legkisebb ellenállás útját a társas helyzetekben. Bármely adott pillanatban szinte végtelen számú lehetőség áll előttünk, amit általában nem veszünk észre, és a lehetőségeknek csak egy szűk körét látjuk. Hogy ez a választék hogyan néz ki, az attól a társadalmi rendszertől függ, amiben vagyunk. Monopolyzás közben megtehetném, hogy odanyúlok és kimarkolok a bankból annyi pénzt, amennyit kedvem tartja, bár valószínűleg nem tetszene a többi játékos reakciója. Ha olyan játékostársam lép az általam birtokolt telekre, akit kedvelek, elengedhetném neki a bérleti díjat, miközben olyannal, akit nem kedvelek, eszem ágában sem lenne kivételezni.

Így azonban az emberek valószínűleg kifogásolnák, hogy nem játszom tisztességesen, mert nem tartom be a szabályokat. Mivel nem akarom, hogy bárki megharagudjon rám, netán kipenderítsenek a játékból, sokkal egyszerűbb betartani a szabályokat akkor is, amikor nem szeretném. Ezért általában betartom őket, követve a legkisebb ellenállás elvét, ami az adott társadalmi rendszerben a velem azonos pozíciót betöltő emberek számára előállt. Ezért nevethetnek az emberek a rasszista vagy szexista vicceken még akkor is, ha ettől kényelmetlenül érzik magukat – mert abban a helyzetben nem nevetni és megkockáztatni a kiközösítést lehet, hogy még kényelmetlenebb érzést okozna. A legkönnyebb – bár nem föltétlenül könnyű – választás a bekapcsolódás. Ez nem azt jelenti, hogy muszáj bekapcsolódni, vagy hogy elkerülhetetlenül ezt fogjuk tenni; csak annyit jelent, hogy ha megtesszük, kevesebb ellenállásba ütközünk, mint akkor, ha nem.

Más helyzetekben a legkisebb ellenállás egészen másképp nézhet ki, és egy időre megszakítani a kapcsolatot egy barátunkkal, vagy ellenállni a szexista humornak akár kívánatos cselekvésnek is minősülhet. Például ami a gyerekeimmel való kapcsolatomat illeti, segítenem kell őket, ahogy csak tőlem telik – ez a legkisebb ellenállás útja, ami szülő és gyerek kapcsolatára érvényes a családi rendszerben (kivéve talán, ha éppen Monopolyt játszunk). Éppen ezért sosem akarnám, hogy a gyerekeim az óráimra járjanak: akkor a legkisebb ellenállás két ellentétes útja között kellene választanom, amelyek két külön rendszerhez tartoznak. Tanárként egyformán kell bánnom a diákjaimmal, de apaként „kedvencekként” kell viselkednem a gyerekeimmel, jobban kell velük bánnom, mint mások gyerekeivel. Az egyik rendszer legkisebb ellenállása egy jóval nagyobb ellenállást jelent a másik rendszerben, létrehozva ezzel a szociológusok által szerepkonfliktusként emlegetett jelenséget.

Tehát a társadalmi rendszereket és az embereket dinamikus kapcsolat köti össze. Az emberek működtetik a rendszereket, a rendszerek pedig meghatározzák a legkisebb ellenállás útját, ami formálja az emberek részvételi módját. Egyik sem létezik a másik nélkül, és mégsem lehet egyiket sem a másikra leegyszerűsíteni. Az életem komplexitása nem egy olyan rendszernek az előre látható eredménye, amiben részt veszek, ahogyan egy társadalmi rendszer sem egyszerűen az én és mások életének az összeadódása.

Mindennek eredményei a társas élet mintázatai, és ezek következményei az emberek, maguk a rendszerek és a világ számára – röviden, szinten minden, amit az ember fontosnak tart. Amikor meg tudjuk határozni, hogyan szerveződik a rendszer, akkor azt is látjuk, hogy milyen eredményre fog jó eséllyel vezetni, ha az emberek a legkisebb ellenállás felé mozdulnak. Tudjuk például, hogy hova vezet egy játék a Monopolyban, csak mert olvastuk a szabályokat. Semmit nem kell tudnunk magukról a játékosokról, kivéve azt, hogy mekkora eséllyel fogja a többségük a legtöbb esetben követni a legkisebb ellenállás útját.

A felszínen elég egyszerűnek tűnhet az a gondolat, hogy folyamatosan valami önmagunkon túlmutató dologban veszünk részt. De mint sok más gondolat, ami elsőre egyszerűnek tűnik, ez is oda vezethet, hogy másképp kezdjük szemlélni a világot és a benne elfoglalt helyünket.

Eredeti megjelenés helye: https://www.agjohnson.us/glad/arent-systems-just-people/

Fordította: Gruik Zsuzsa, Hollerbach Emil és Lőrincz Csaba