Biztosan belefutottatok már a következő helyzetbe: valaki nők elleni férfierőszakról beszél, mire jön egy felháborodott férfi, és azzal vág vissza, hogy „de nem minden férfi erőszakos”. Állítását azzal támasztja alá, hogy ő sem bántott soha egyetlen nőt sem... Kinek van igaza?
A női perspektíva hiánya gyakran akaratlanul is férfiaknak kedvező torzításokhoz vezet, melyek aztán (nemritkán valódi jó szándékkal) igyekeznek »nemsemlegesnek« beállítani magukat”
Kováts Eszter "A kívánt gyermekek és a választás szabadsága" című írása nagyon sok fontos és jó gondolatot tartalmaz a demográfiai kérdésekkel kapcsolatban (bár, megjegyzem, eléggé belesimul a rendszerbe azáltal, hogy a gyerekszülést tényleg bátorítandó dolognak tekinti és nem kérdőjelezi meg azt a nacionalista diskurzust, amelyre a vonatkozó állami retorika alapul). Van viszont egy része, amely jogos felháborodást keltett queer és transz(-barát) körökben. Idézem egy kicsit hosszabban:„A transz- és a queerpolitika nem a szűken körbehatárolt nemi szerepek ellen küzd, ami nők és férfiak életére egyaránt korlátozó hatással van, hanem azt sugallja, hogy aki nem felel meg a társadalom által elvárt férfi- vagy nőképnek, az valójában nem is abba a nembe tartozik. Tehát nem a rendszer megváltoztatására törekszik, hanem a kategóriák közti ugrást és új kategóriák létrehozását javasolja.Miközben szenvedek ebben a testben a nememmel kapcsolatos sokféle elvárással szemben, de beláthatatlannak tűnik, hogy befolyást gyakoroljak arra, hogy a nemi szerepek és elvárások megváltozzanak, ebben a helyzetben könnyen lehet, hogy attól várom, hogy jobban vagy szabadabbnak érezzem magam, ha azt mondom: „ja, én akkor nem is vagyok nő” vagy „ilyen is vagyok, meg olyan is.” Nagyon szűk az elvárásrendszer azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell nőnek vagy férfinak lenni. És ha e sztereotip képnek valaki nem tud vagy nem akar megfelelni, akkor arra juthat, hogy ő nem is nő, hanem mondjuk férfi – vagy egyik se. Tehát e narratíva rendszerkonform keretet ad e kérdések kezelésére.”
Biztosan belefutottatok már a következő helyzetbe: egy feminista patriarchátusról, nemierőszak-kultúráról vagy nők elleni férfierőszakról beszél, mire jön egy felháborodott férfi, és elkezdi verni az asztalt azzal, hogy "de nem minden férfi erőszakos". Állítását azzal támasztja alá, hogy ő sem bántott soha egyetlen nőt sem. Csak azt nem veszi észre, hogy őt mint személyt senki sem vádolta, mert nem egyénekről van szó, hanem rendszerszintű társadalmi jelenségekről, mint amilyen a szexizmus, a rasszizmus vagy az áldozathibáztatás. Allan G. Johnson amerikai szociológus alábbi szövege segít, hogy megértsük a különbséget.
A kormányellenes tüntetéssorozat immár nemcsak a fővárosban, de vidéken is szárnyat bontott. Ma Szeged is megmutatta, hogy kiáll a pesti tüntetők mellett! Dr. Barát Erzsébet, a Szegedi Tudományegyetem és a CEU oktatója december 16-án elhangzott beszédét adjuk közre, mely a „Nem dolgozok Orbánnak heti 6 napot” tüntetésen hangzott el. Jó napot kívánok, szervusztok! Boldog karácsonyt, Miniszterelnök Úr! (Taps.)Itt vagyunk, hogy megüzenjük: Elegünk van a hírnek nevezett, a nap 24 órájában cunamiként ránk zúduló propagandából, az MTVA felügyelete alatt folyó központosított hírgyártásból. A december 16-ai beszédItt vagyunk, mert kikérjük magunknak, hogy önkényesen, rendre több tízmillió forintot herdáljanak el a központi költségvetésből minden egyes országos óriásplakát kampányra, ami csak a legalantasabb gyűlölködést, a megosztottásunkat szolgálja az összefogás és szolidaritás helyett. Elég volt az életünket mérgező, szüntelenül pártpolitikai hűségnyilatkozatokat elváró hatalomból!
Gloria Steinem immár fél évszázada áll az amerikai feminizmus élén, de még sosem látott olyan mozgalmat, mint amilyen napjaink #MeToo kampánya. Leah Fessler interjújában a Ms. Magazine alapítója számbaveszi a #MeToo hiányosságait, a metszetszemléletű feminizmus fontosságát, és hogy hogyan kéne folytatni a szexuális zaklatás leépítését a következő hónapokban, években. Szpojler: úgy, hogy a lányokat macskákká neveljük!
Mi az az átfektetés? Mit csinálnak az angol átfektetés-aktivisták? És mi köze van mindennek Trumphoz meg az olajszörnyekhez? Londoni tudósítónk jelentkezik.
Lehet-e ma Magyarországon pszichés és mentális betegséggel nyíltan élni? Miken megy keresztül az az ember, akit a környezete szó szerint „hülyének” és „elmebetegnek” tart? Milyen nehézségeket gördít az ilyen emberek elé a társadalom és a magyar állam? Barabás Andrea vallomása... és javaslatai a változásra! Nem véletlen a témám. Saját tapasztalataimat fogom veletek megosztani.
A héten elindult egy meglepően nagy mértéket öltő online kampány. Számos, szexuális zaklatást túlélt ismerősöm, köztük feministák és üggyel szimpatizáló aktivisták is csatlakoztak hozzá. Sok támogató is kifejezte a szolidaritását. Facebook tagok írták ki egymás után posztjukban: #metoo (Magyarul: „én is” áldozat, túlélő vagyok.) Érintettként nem hagyhatom szó nélkül. Figyelem, felkavaró tartalom!
Nemrég úgy álltam volna itt, mint egy jóképű, életének legjobb éveiben járó férfi, aki sokak számára példa értékű házasságban él. Az LMP kezdeményezője és ismert arca voltam, majd a Greenpeace szóvivője, néhány izgalmas és megnyert zöldpolitikai üggyel a hátam mögött nem volt okom a panaszra. Unokákat vártak tőlem.Közben bennem folyamatos életundor hullámzott, és kamaszkorom óta etikai megfontolásokkal tartottam sakkban a halálvágyamat. Minderről a környezetem a lehető legkevesebbet tudta: úgyse tudtak segíteni, megszomorítani pedig nem akartam őket. A halálvágyat és az életundort úgy kezeltem, mint az élet természetes velejáróját. Nem panaszkodtam.Vay Blanka beszéde a Pride megnyitójáról.
Eredetileg ezzel a mondattal terveztem kezdeni ezt a beszámolót: „Noha nem zökkenőmentesen, de a vártnál gördülékenyebben és, mondhatni, eredményesebben zajlott le vasárnap délután a Budapest Pride keretében megrendezett „LMBTQIA a T-vel” c. workshop, amely a transzinkluzivitás illetve a „terf”-vita kérdéseit járta körül.” Csakhogy már néhány további vélemény megismerése is (és még csak a transzinkluzív oldalról beszélek!) az értelmezések drasztikus sokféleségét igazolta. Látok mindent az épülő hidakat vizionáló kirobbanó lelkesedéstől a „nem jutottunk sehova” elkeseredett pesszimizmusáig, így kiderült, hogy viszonylagos – és, mivel én sem katasztrófára, sem egymás nyakába borulós csodára nem számítottam, szenvtelen – elégedettségem meglehetősen szubjektív.Az biztos, hogy a közel másfél éve húzódó vita offline térbe való áthozatalára nagy igény volt, így a terem zsúfolásig megtelt. Nem képviselte magát azonban sajnos a Transvanilla egyesület, és nem jött el a transzkritikus oldal több online hangadója. Különösen feltűnő volt a „transzzsidó” koncepcióhoz illetve "A világ legelnyomottabb embere" c. videóhoz köthető művész, valamint a tavaly álnéven megjelent, transzkritikus gúnyiratoknak (pl. a Transzzsidó kiáltványnak) felületet adó Reflektor.hu szerkesztőjének távol maradása. A radikális transzkritikus oldal egyetlen megjelent képviselője így végül annyira kisebbségbe szorult a közegben népszerűtlen véleményével (a hallgatólagos egyetértés lehetősége persze fennáll, de a támogatás jelzésével nem sokan fáradoztak nyíltan, a csoport előtt), hogy az a rendezvény végére a vele ellentétes állásponton levők egy részéből is empátiát váltott ki – és annak értékelését, hogy ő legalább eljött és vállalta a személyes vitát. A részvétel valószínűleg mindenkitől jelentős lelki felkészülést kívánt, hiszen a témát tekintve bőven lehetett a workshopon ellentétes, illetve akár traumatizáló véleményekre számítani.A szervezők négy témacsoport mentén vezették, korrekt moderációval, a közel négy órán át húzódó beszélgetést: 1. identitás, 2. közös térhasználat, 3. az események története, helyzet a vita előtt/után, 4. közös pontok, kommunikáció módja a továbbiakban. Az alábbiakban inkább ragaszkodom a tematikus csoportosításhoz, mint az elhangzottak időrendjéhez (főleg mivel a témák végül gyakran összefolytak). Mivel nem tudtam erről egyeztetni, a felszólalók neveit nem írom ki. Azokat a részeket, amelyek nem hangzottak el a workshopon, csak a saját kommentárjaim, dőlt betűvel szedem.Jelen beszámoló részrehajlástól mentesnek, objektívnek tekintésére, valamint kizárólagosságára nem tartok igényt. A helyszínen is egyértelműen vállaltam a transzinkluzív, metszetszemléletű (interszekcionális) feminista álláspontomat, és e szöveg megírásakor sem igyekeztem úgy feltüntetni magam, mintha a vitának független szemlélője lennék.
Elégedetlenek vagyunk a rendszerrel. De milyen is pontosan a rendszer? És milyen lehetőségeink vannak ellene? Létezik-e olyan eszme, ami mögé egyszerre tud beállni – párttól és politikai oldaltól függetlenül – az összes elégedetlenkedő? Kiáltvány arról, mi a metszetszemlélet. És hogy miért nem lesz igazi rendszerváltás nélküle.