Visszatérő kérdéskezdés, ha a feminizmus témája felmerül. Számos változatát ismerem – talán túl jól. Lehetek-e feminista - kérdezik a nők -, ha:
- ha sminkelek? ha szőrtelenítek? ha miniszoknyában járok? ha szeretem a tűsarkút? ha lakkozom a körmöm? ha festem a hajam? ha plasztikai műtétet végeztettem/akarok végeztetni magamon? ha hidzsábot hordok?
- ha szeretek főzni? ha a hagyományos nemi szerepek szerint élek? ha háztartásbeli feleség, otthonmaradó családanya vagyok/akarok lenni?
- ha – hogy utaljunk a nemrég megjelent könyvre – kedvenc színem a rózsaszín? ha szeretem a Disney-meséket? ha bulvárlapokat, vagy szerelmes ponyvákat olvasok? ha tetszik a Blurred Lines?
- ha szeretek alul lenni? ha nézek pornót? ha szeretem a BDSM-et? ha a testemből élek/éltem?
Mindjárt az elején szögezzük is le: lehetsz. Nem létezik ugyanis feminista szabályzat vagy feminista bíróság, amely a „feminista” feliratú jelvényeket osztogatja illetve visszavonja.
Szóval akkor hurrá, minden belefér?
Ne dőljünk hátra, nem ilyen egyszerű. Azt szokás ilyenkor mondani, hogy „mindenki feminista, akinek fontos a nemek társadalmi, gazdasági és politikai egyenlősége” – én szeretem a kulturális és a magánéleti egyenlőséget is hozzátenni a definícióhoz. Ezzel együtt is túlzott leegyszerűsítés. A feminizmus nem elméleti vélemény, hanem gyakorlati életforma és közösségi cselekvés.
De hát akkor miért nem magyarázom most hosszú körmondatokban a fenti bűnökbe esőknek, hogy miként ássák alá a feminizmusuk hitelességét?
Azon túl, hogy persze biztosan magamat, meg az előszeretettel használt vörös rúzsomat akarom mentegetni, egyetértek Emma Watsonnal: „a feminizmus nem egy bot, amivel a többi nőt ütjük”. Valószínűleg sokak fejében él egy kép a Tökéletes Feministáról, a minden helyzetben önmagáért és az elnyomottakért kiálló, következetes, határozott, minden pillanatban önazonos, hatékony ön- és közérdekérvényesítő, példamutató, okos, belevaló csajról – aki ebben a formában nem létezik. Minden feministának vannak olyan pillanatai, olyan érzései, olyan döntései, amiket nem biztos, hogy ki akarna tenni a Facebookra. Ugyanakkor ez nem jogosít fel minket – leginkább önmagunk előtt – arra, hogy ne törekedjünk szüntelenül a fejlődésre és az integritásra: az a feminizmus, amibe „minden belefér”, egy idő után felszámolja önmagát.
Akkor, mint ahogy például a radikális feminista Julie Bindel írta a napokban az Independent hasábjain – ráadásul felszólító módban! –, itt az ideje, hogy a feministák kihajítsák a sminkneszesszerüket a kukába? Vagy – éljen a JanuHairy – mindenképpen intsünk búcsút a borotvának? Esetleg kötelező jelleggel vállaljuk fel, hogy őszülünk – és ha netán még egyetlen fehér hajszálunk sincs, akkor hintsünk egy kis hamut a fejünkre? Ha pedig minderre nem vagyunk hajlandók, adjuk vissza a feminista igazolványunkat? (Kinek? Julie Bindelnek?)
Nem mellesleg már az is sokat elárul, hogy a „lehetek-e feminista, ha…” jellegű kérdések többsége a külsőségek körül forog. Az összes általam (is) kezelt online felületen rendre azt látom, hogy a kinézettel (kövérség, testszőrzet stb.) foglalkozó posztok több száz kommentet, adott esetben dühödt vitát generálnak. Ennyire internalizálták a nők azt a patriarchális üzenetet, miszerint értékük forrása a külsejük? A népszerű feminista (?) hashtag-kampányok szinte mindegyike is a kinézetről, a testről szól. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nekem már – azzal együtt, hogy továbbra is vallom, hogy mindenki úgy nézzen ki, ahogy akar, és a természetes külsőn nincs semmi szégyellnivaló – a csakazértis szőrös hónaljak és a szülés utáni anyatestek (az NLCafé a napokban ezt a korábbi cikkét posztolta újra) most már a könyökömön jönnek ki.
Engem speciel jobban érdekel, hogy
- a lánygyermekek elhiszik-e, hogy ők is lehetnek természettudományos kutatók, mérnökök vagy informatikusok,
- a tizenéves lányok ragaszkodnak-e a saját határaikhoz és a saját élvezetükhöz a randizásban, szexben,
- méltóképpen megfizetik-e a nők munkáját,
- a saját otthonukban bántalmazott nők kapnak-e az államtól megfelelő védelmet,
mint az, hogy XY mennyire nyelte be a szépségkultuszt.
Nem mondom azt, hogy ne legyünk e téren is önreflexívek – ugyanakkor ha csak nem arról van szó, hogy aránytalan, irracionális mennyiségű időt és pénzt fektetünk a külsőségeinkbe, energiáinkat valószínűleg nem a puritán önfegyelmezésben hasznosítjuk a legjobban a feminizmus ügye érdekében.
Hát persze, hiszen a bűvös szó: választás? Megint rossz az irány, ha ennyivel zárjuk rövidre a nők döntési szabadságával kapcsolatos kétségeket.
Nem kell ahhoz különösebben szemfülesnek lenni, hogy észrevegyük: az állítólagos választási szabadság közepette bizonyos opciókat könnyebb választani.
A szőrtelenítést, a hajfestést, a férjhez menést, a hagyományos családi munkamegosztást, a mindennapos főzés szeretetét, a gyermekvállalást, a Blurred Lines iránti lelkesedést, a szexben a pornó diktálta „bevállalósságot”. Az ellentétes döntésekkel szemben túl nagy a környezet és a társadalom ellenállása. Ugyanez igaz a muszlim országokban és a bevándorló közösségekben a hidzsábviselésre. Akár arra is, amit a liberális feminizmus egy vadhajtása (és néha sajnos a külföldi interszekcionális feminizmus is) „szexmunkának” szeret nevezni: igen, előfordul, hogy egy nő olyan helyzetbe kerül, hogy csak ehhez tud folyamodni, és nem, ez nem indok arra, hogy elítéljük és a feminizmusból kirekesszük.
Választásaink nem szabadok, hanem a körülmények formálják őket. Nem légüres térben születnek, hanem az adott társadalmi rendszerben, amiben élünk. Ez még persze nem ok minden esetben a hiteltelenítésükre – én nem szeretnék lemondani arról, hogy ha az egyénnek abszolút „csak rajtad múlik” hatalma valóban nincs is, valamennyi mozgástere azért mégiscsak van.
A probléma ott merül fel, ha a ló másik oldalára átesve kifejezetten a feminizmus forrásává akarjuk tenni ezeket az egyrészben semleges, másrészben, szigorú második hullámos mércével mérve, antifeminista döntéseket, és erővel felruházó (empowering) jelleget tulajdonítunk nekik.
Itt van erről egy jó kis paródia: „A nők most már erőt merítenek mindenből, amit csinálnak” – abszurd, ugye? Néhány példa. „A Feminist's Argument On How Sex Work Can Benefit Women” – az ájulás környékezett, amikor rátaláltam erre a cikkre. Az egy dolog, hogy (a svéd modell híveként sem tagadom) vannak olyan, magukat szexmunkásnak nevező nők, akik ezt a bevételszerzési módot saját magukra nézve nem érzik megalázónak – de a feminizmusba építeni, és jótékonynak nevezni általában a nőkre nézve? Na álljon meg a menet! Ugyanez pornóval: láttam, hogy Erika Lust filmjei a mainstream pornóval ellentétben különösebben nem megalázóak a nőkre nézve, és elhiszem, hogy forgatásuk etikusabb keretek közt zajlik – de feministának nevezni őket, WTF? Nézzünk valamivel lightosabb példákat is: elhiszem, hogy szereted a tűsarkú cipőket, Jessica Valenti (a Feministing szerkesztője) is bevallottan szereti őket.
De nem ettől vagy feminista, hanem ettől függetlenül – esetleg, ízlés szerint, ennek ellenére.
Aztán: hidzsáb. Látjuk, hogy vannak kiváló feminista nők, akik muszlim fejkendőt hordanak. Azt elhiszem, hogy számukra ez az identitásuk, a vallási szabadságuk része, és nem az elnyomás szimbóluma. Azt viszont kétkedéssel fogadom, hogy egy olyan ruhadarab, ami a női hajat hivatott tabusítani és a férfitekintet elől elrejteni, egyenesen az erő forrása és azt hordani kifejezett feminista tett.
Valami attól, hogy nem antifeminista, még nem lesz rögtön feminista.
És fordítva. Valami attól, hogy nem feminista, még nem lesz rögtön antifeminista. Transzneműként tranzicionálni („nemet váltani”) nem különösebben feminista tett – de, ellentétben például az ebben a cikkben írottakkal, nem is antifeminista. Téves a (balodalon sajnos unásig ismételgetett) nézet, miszerint a tranzíció a nemi szerepelvárások elleni, túl nehéznek tűnő küzdelmet helyettesíti – ennyi erővel a melegekre is rá lehetne fogni, hogy az ellenkező neműekkel való kapcsolatot nehéznek találva keresik azonos neműek társaságát. A tranzícióval orvosolni igyekezett gender diszfória nem azonos a gender nonkonformitással („fiús” lány, „lányos” fiú). Az adott egyénen múlik, hogy hogyan viszonyul a társadalmi nemiszerep-elvárásokhoz, a nemi sztereotípiákhoz, a nemi egyenlőség ügyéhez, és milyen tartalommal tölti meg a tranzíciónak a feminizmus szempontjából önmagában semleges választását. Eredménye a nemi sztereotípiák kiszolgálásától a transzfeminizmusig bármi lehet.
Mindezek alapján a fontos kérdés nem az, hogy „Lehetek-e feminista, ha…”. Mert lehetsz, csak nem biztos, hogy emiatt. Fennáll az esély, hogy ettől függetlenül, esetleg ennek ellenére vagy feminista. Az önreflexió: „ártok-e ezzel a többi nőnek?” „ártok-e ezzel önmagamnak?” a te dolgod, ne add át másnak. Lényegesebb kérdések, hogy „hogyan viszonyul ez a feminizmushoz?”, „mik számomra a feminizmus legfontosabb céljai?”, „mit tudok tenni ezekért én magam”?
És miután az utolsót is megválaszoltad magadnak, cselekedj. Azok, akik arra várnak, hogy feddhetetlenné váljanak, netán azzal múlatják az idejüket, hogy másokat, akik hasonló célokért küzdenek, ennek mentén bíráljanak, nem sok mindent visznek előre.
Antoni Rita