A férfikielégülés női ára

A közgondolkodás számára gyakran magától értetődő, hogy a nők sírva fejeznek be szexuális együttléteket. Vélemény.

Nagyon sok nő nem érzi jól magát szex közben, mégis elviseli. Miért nem hagyja ott a partnerét, ha kellemetlenné válik a helyzet? – teszik fel a kérdést sokan.

A kérdés összetett, számos válaszlehetőséggel. Azonban most legyünk tényleg jóhiszeműek. Próbáljuk valóban megérteni, miért viselkedik valaki így.

Ehhez a legfontosabb azt belátni, hogy a nők a neveltetésük során megtanulják, hogy az életük jó részében kényelmetlenül fogják érezni magukat. És hogy ezt az állandó kényelmetlenségérzetet el kell fogadni.

Legtöbbször már meg is feledkeznek a kényelmetlenség érzéséről, annyira megszokott. Mint a hal, aki a vízben úszva nem veszi észre, hogy nedves a víz.

Csakogy a párkapcsolat két félből áll, ezért a férfi felelősségét is meg kell vizsgálni. Ilyenkor a legtöbben mentegetni próbálják a férfiakat: hát ők már csak ilyenek! A szex egyszerűen így működik, nincs mit tenni!

Van, aki kifejezetten azt állítja, hogy a #MeToo-kampány túl messzire ment. Hogy nem veszi figyelembe a férfiak biológiai valóságát. Eszerint az – egyébként riasztóan tudománytalan – véleménycikk szerint például a feminizmussal az a probléma, hogy a „természet” szerepét teljesen figyelmen kívül hagyja. Ha a nők nem fogadják el a biológiát – írja a cikk szerzője –, a férfiak ezt ki fogják kérni maguknak.

Ezek az állítások kongnak az ürességtől. Nem csak az velük a probléma, hogy a szerző nincs tisztában a természettel. De az is, hogy dühítően sablonos az érvelése. Azt állítja, hogy egy tesztoszteron-tartalmú oltás alkalmával megértette az abszolút különbséget a női és férfi lét között. Ez a kijelentés azt sugallja, hogy a teljes férfi létezés lényege egyetlen hormon jelenléte... Arra pedig egyáltalán nem is pazarol időt, hogy a női létezés kereteit elképzelje. Ha van tipikus  hozzáállás, amely szükségessé tette a #MeToo-t, akkor ez pontosan az. És meglehetősen gyakori ez a fajta érvelés.

Az igazi probléma ugyanis nem az, hogy a férfiak biológiai valóságát ne vennénk figyelembe. A probléma éppen az, hogy az egyetlen biológiai valóság, amellyel a kultúránk számol, az történetesen a férfiaké.

***

Beszéljünk most nyíltan a testi valóságról.

Ha változást akarunk elérni, komolyan kell vennünk a testtel és szexualitással kapcsolatos tényeket. Vissza kell engednünk a nőket az egyenletbe. Mert ha a férfiak öröméről ódákat zengedezünk, beszélnünk kell a titkos, kellemetlen, állandó velejárójáról is: a nők által elviselt fizikai fájdalomról.

A kutatások szerint a nők 30%-a számol be fájdalomról vaginális közösülés közben. (Anális közösülés közben 72%-ra nő ez az arány.) A nagy részük nem közli partnerével a fájdalomérzetet.

Tegyük tehát fel a kérdést: milyen a „rossz szex”? Ugyanazt érthetjük-e „rossz szex” alatt a nők és a férfiak esetében?

Erről sajnos kevés kutatás készült. A kötetlen beszélgetések a „rossz szex”-ről azt sugallják, hogy a férfiak a partnerük passzivitását, az unalmas együttlétet írják le ezzel a kifejezéssel. (Íme egy nem tudományos módszertannal készült Twitter-felmérés a témában).

A nők esetében eközben a „rossz szex” általában kényszert, szorongást, de még gyakrabban fizikai fájdalmat jelent. Debby Herbenick, az Indiana Egyetem professzora és a Szexuális Jólét/Egészség és Viselkedés Nemzeti Felmérésének egyik kezdeményezője is megerősítette ezt az összefüggést. „Jó szex alatt a nők gyakran a fájdalommentességet értik – állítja a kutató. – A férfiak számára többnyire a kielégülés a mérce.”

Egy másik tudós, Sara McClelland, a Michigani Egyetem professzora egyike azon keveseknek, akik nagy következetességgel vizsgálják ezt a területet. Azt kutatta, hogy a fiatal férfiak és nők miként értékelik szexuális elégedettségüket. Arra az eredményre jutott, hogy „nagyon eltérő a férfiak és nők elképzelése a kielégülési skála legaljáról”.

Tehát ha megkérdezünk egy nőt, hogy hogyan képzeli el a lehető legrosszabb szexet, negatív érzeteket és fizikai fájdalmat fog említeni.

Ha megkérdezzük ugyezt egy férfitól, ő egy kevésbé kielégítő együttlét képét fogja felvázolni. Számára egyáltalán fel sem merül, hogy a szex fájdalommal, testi veszéllyel járhat...

Ez egy vérfagyasztó információ. Adjunk neki kis időt, hogy leülepedjen.

***

Ha kicsit megemésztettük az olvasottakat, gondolkodjunk tovább.

Vajon annak, hogy a férfiak és nők mennyire másként értékelik a „rossz szex”-et, mi köze van a szexuális zaklatás és erőszak számonkérhetőségéhez?

Egy férfi „rossz szex” skáláján számított 8-as egy nő skáláján 1-es. Az, hogy nők és férfiak ugyanazzal a kifejezéssel – rossz szex – írnak le egy külső megfigyelő számára egymástól radikálisan különböző tapasztalatot, egy ismert pszichológiai jelenségnek köszönhető, amit relatív deprivácónak hívnak. Ennek lényege, hogy a hátrányos helyzetű csoportok társadalmilag arra vannak nevelve, hogy beérjék kevesebbel – de közben mégis ugyanarról az elégedettségi szintről számoljanak be, mint a privilegizált csoportok.

Ezért veszélyes természetesnek beállítani a status quo-t.

Tehát ha egy nő azt mondja, „kellemetlenül érzem magam” és egy szexuális együttlétet sírva fejez be, talán mégsem arról van szó, hogy ő egy törékeny virágszál nulla tűrőképességgel. Talán sokkal több van a sírás mögött.

***

És akkor már arról is elgondolkodhatnánk, milyen biológiai realitásokkal áll szemben a nők egy része. Mert a fájdalmas szex nem egy keveseket érintő kivételes tapasztalat, ahogy sokan hinni szeretnék. Sajnos nagyon is gyakori.

Egyszerű gondolatkísérletként akár el is fogadhatjuk, hogy a biológia (vagy ha úgy tetszik, „természet”) együtt él a történelemmel és követi korának előítéleteit.

Az orvoslásra ez mindenképp igaz. A 17. században a nőkről alkotott elképzelés részét képezte például az, hogy féktelen, fegyelmezetlen szexuális étvággyal rendelkeznek. Attól, hogy ez az elképzelés azóta változott, még nem lett szükségszerűen jobb képünk a nőkről... Manapság egy férfi boldogan kisétál a körzeti orvostól egy Viagra-recepttel, míg egy nő számára átlagosan 9,28 év szenvedésbe kerül, mire endometriózissal diagnosztizálják. (Az endometriózist a méhen kívül növekvő és megvastagodó méhnyálkahártya okozza). Ez a betegség nemcsak a szexuális együttléteket teszi fájdalmassá, de a mindennapok során is nagy kihívást jelent a fájdalom. Ha valami, akkor ez tényleg a nyers biológiai valóság.

Vagy ha már a fő témánk a szexualitás. Mi a helyzet azzal, ahogy a tudomány a női diszpareuniát vizsgálja? Ez a szex közben tapasztalt súlyos fizikai fájdalom orvosi neve. Hasonlítsuk össze a diszpareunia megítélését a férfiak erekciós diszfunkcióinak megítélésével – ami, tegyük hozzá, kellemetlen, de nem fájdalmas. A PubMed keresőmotor 393 klinikai vizsgálatot jelenít meg diszpareuniával kapcsolatban. A női szexualitást érintő betegségek között szerepel még a vaginizmus 10 kutatással és a vulvodynia 43-mal.

Erekciós diszfunkció? A kutatások száma 1954.

Így igaz. A PubMed adatbázisa alapján majdnem ötször annyi klinikai kutatást szentelnek a férfiak szexuális örömeinek, mint a nők által tapasztalt fájdalomnak.

És vajon miért? Természetesen azért, mert a kultúránk a női fájdalmat normálisnak tartja, a férfiak kielégülését pedig jognak.

Hogyan is tudnánk tehát pártatlanok maradni, amikor a szexualitás kérdéseiről, a féri és női szemszögekről beszélünk?

De vegyünk egy másik példát. Szó szerint idézek egy tudományos cikkből: „Minden szakember, aki rendszeresen találkozik diszpareuniával, azaz a szexuális együttlét során fellépő fájdalmakról szóló panaszokkal, tudja, hogy a nők hajlandóak folytatni a szexet. Ha szükséges, összeszorított fogakkal.”

Ennyit arról a híresztelésről, miszerint a nők manapság túl sokat panaszkodnak, és kerülik a kényelmetlenségeket.

***

Nemcsak azt lehet tehát megkérdezni, hogy a nők vajon miért nem hagyják ott a kényelmetlen helyzetet. Hanem azt is, hogy miért nem hagyják abba a fájdalmas együttlétet.

Miért tűrnek el a nők akár fájdalmat is a férfiak kielégüléséért?

A válasz nem elválasztható a #Metoo többi témájától. A nőket érő munkahelyi zaklatásnak az oka, mondjuk ki, hogy a férfi kollégák erekciót akarnak. Méghogy nem vesszük eléggé figyelembe a férfiak biológiai valóságát? Hiszen a teljes társadalom elfogadja, hogy a szex a heteroszexuális férfivágyak kielégítése köré szerveződik (elég csak a pornóra vagy a prostitúcióra gondolni).

De egyébként a fent idézett cikk szerzőjének egy dologban igaza van.

Tényleg beszélnünk kell a biológiáról.

Méghozzá azokról a fizikai érzetekről, amelyektől a nők megtanulnak elvonatkoztatni a szexuális örömök keresése során.

A nőket folyamatosan és módszeresen arra tanítja a társadalom, hogy ne foglalkozzanak a testi kényelmetlenségekkel. Különösképp, ha szexinek akarnak tűnni. Figyeljük meg, milyen elvárásokat állít a társadalom a nők elé a megjelenésükkel kapcsolatban: a szexuális vonzóság eszközei a magassarkú cipők, a testet leszorító alakformálók, a szőr fájdalmas eltávolítása. Termékek, amelyek megnyomorítják a testet.

A férfiakat érdekes módon kényelmes öltözetben is vonzónak tekintjük. Olyan cipőket hordhatnak, amelyek nem rövidítik meg az Achilles-ínt. Nem támasztjuk feléjük azt az elvárást sem, hogy szőrtelenítsék a nemi szervüket, és tűkkel sem szúrkálják az arcukat a vonzóság érdekében. Kimaradhatnak ebből a játékból. Persze bizonyos mértékben a nők is, elvégre semmi nem kötelező. De az alapvető elvárások összemérhetetlenek a férfiak és a nők esetében, kár is lenne tagadnunk.

Van ez a nagyon régóta meglévő, hallgatólagos társadalmi megállapodás a nők és a férfiak között. Abból áll, hogy az egyik társadalmi csoport hatalmas mennyiségű fizikai fájdalmat és kényelmetlenséget tolerál a másik csoport öröméért. Úgy vagyunk nevelve, hogy ezt normálisnak („természetesnek”) fogadjuk el. „Ez a világ rendje.” Ezért is volt radikális Frances McDormand gesztusa, hogy smink nélkül vette át a Golden Globe-díjat, és ezért bír nagy jelentőséggel, hogy Jane Fonda kimerültségről árulkodó képet osztott meg magáról egy glamúros képpel párosítva.

A pontosság kedvéért most nem is az abszurd szépségideálok ellen szólalok fel. Az egyetlen célom, hogy feltérképezzem, hogyan lehet jobban megérteni, hogy valaki a fájdalmat okozó szexre is hajlandó.

A nők szocializációja a fő oka ennek.

Nőként az életben rengetegszer kell a kényelmet és örömöt olyan körülmények között megtalálni, amelyek valójában ezt egyáltalán nem teszik lehetővé. Legközelebb, amikor egy komplikált és sokat sejtető ruhában pompázó nőt látunk, jusson eszünkbe, hogy:

    A.) egy tökéletes színjátékot látunk, amelybe a szereplő beleadja szívét-lelkét,

    B.) annyira megszoktuk már, hogy a nők ezt a – rendkívüli, Oscart érő – szereplést képesek nyújtani, hogy legtöbbször már fel sem tűnik.

***

Most pedig vessünk egy pillantást arra, hogy a női szocializáció mit tartogat szex esetére.

„Miért színlelne bárki is orgazmust? – teszik fel a kérdést a férfiak. – Hiszen ez önsorsrontás!”

Igaz, valóban annak tűnik. Viszont éppen ezért érdemes körültekintően átgondolnunk a kérdést. Miért színlel sok nő, ellentétben saját érdekükkel?

Tény, hogy a nők is azért mennek el randizni, mert libidóval rendelkeznek. Igen, ők is szeretnének szexuális örömökhöz jutni. Miért történik meg mégis, hogy mikor elérkezik a pillanat, feladják – és színlelnek?

A retrográd válasz – amely tagadja, hogy a nőknek is van libidója – szerint a nők a szexualitással kereskednek kedvező társadalmi pozíciókért, és nem a szexuális öröm érdekli őket.

De talán van más megoldás is erre a paradoxonra.

Szerintem az orgazmust színlelő nők eredetileg azt remélték, eljutnak a csúcsra. De amikor látszik, hogy ez nem fog megtörténni, bejön a képbe a szocializáció. Megtanulták életük során, hogy elviseljék a kényelmetlenség érzését. És azt is megtanulták, hogyan találjanak valamiféle megelégedésre a másik ember örömében.

Ez különösen igaz a szexre. Az orgazmus színlelése egyszerre teljesít több dolgot: a férfit is felbátorítja az orgazmusra, ami azt jelenti, hogy a – potenciálisan fájdalmas – aktus is véget ér. A férfit jóérzéssel tölti el és megkíméli a csalódástól. Ha a jó szerető annyit tesz, mint a másiknak örömet okozni, akkor ezt sikerül is ilyen módon kimaxolni. Győzelem! [szomorú irónia]

De nem csak a szexről van itt szó. A lányokat leginkább azért dicsérjük, hogy milyen kis szépek, csinosak. Ezzel azt tanulják meg, hogy a társadalmi értékük abból fakad, hogy másoknak jó érzés-e rájuk nézni. Hogy a látványuk a fő forrása az elfogadásuknak.

Ugyanígy tanítják a nőket arra, hogy jó házigazdák legyenek. Hogy saját vágyaikat mások alá rendeljék, és kerüljék a konfliktust. Hogy a külső megerősítés többet számítson, mint az, amit ők éreznek egy adott szituációban.

Mi lesz az eredménye, hogy az egyik nem kizárólag mások szemében keresi saját elfogadását?

Az, hogy az általa megélt helyzeteket nem saját szemszögből fogja mérlegelni. Saját érzéseit mellékesnek fogja tekinteni. Pont úgy, ahogy tanították neki.

***

Ha olyan világan élnénk, ahol a nők egyenrangú partnerek a szexuális örömökben, nyilván elvárhatnánk tőlük, hogy kinyilvánítsák nemtetszésüket, ha kényelmetlenül érzik magukat.

De nem ilyen világban élünk.

Ebben a mi világunkban a legtöbb lányt arra tanítjuk, hogy a szüzesség elvesztése egy elviselendő rossz, amin túl kell esni. A szex az, hogy a pénisz behatol a vaginába, ez fájdalmas, de el kell viselni összeszorított fogakkal – tanítják a magazinok, tinifilmek, baránők és nagynénik bizalmasan.

Csodálkozunk, hogy ha valakinek az első szex automatikusan egy negatív élmény, ez kihat a későbbi szexuális életre?

Hol kéne meghúznia a határt a nőnek, ha a „kezdeti” kényelmetlenség nem marad abba a sokadik alkalomnál sem?

Hiszen neki élveznie kéne! Hogy ne gondolná azt a túlnyomó többség, hogy ha nem élvezi, akkor VELE van a probléma?

Hol jön el a csoda, ahol már nem csak elviseled, hanem – ahogy mindenki elvárja tőled – élvezed is?

Erről a bonyolult folyamatról azért nem beszélünk, mert a szexre mint biológiai aktusra nem a nő szemszögéből tekintünk. Évszázadok óta úgy él a nő, hogy saját kényelmetlenségét – különböző okokból – feláldozza a férfiak élvezeteinek oltárán. Ha a szerelem és a szexualitás ára a fájdalom és a vérzés (amik a „rossz szex” velejárói), akkor még ezt is bevállalják.

Ha munkahelyen normális a tárgyiasítás és a zaklatás, miért lenne hát más az orvosi rendelőben? Megszokták már, hogy nem veszik komolyan a panaszaikat.

Mindeközben a másik nemnél a „rossz szex” kimerül az élvezés valamelyest unalmas körülményeiben. Az ő szexuális igényeit (vagy hiányait!) készséggel kiszolgálja az orvostudomány. A kultúra az ő vizuális élményeire lett szabva.

Ez a másik nem, mikor kiderül számára, hogy a nők nem mindig éreznek kielégülést, azzal vág vissza, hogy a nők túlérzékenyek? Hogy a férfiak biológiai működései vannak alulreprezentálva? Tiszta vicc.

Szeretnék olyan világban élni, amiben a nő figyel saját testének üzeneteire, és nem csak elvisel mindent. Jó lenne a női fájdalmat abnormálisnak tekinteni és megakadályozni.

De leginkább azt szeretném, hogy a nő által megélt fájdalom elég fontos legyen ahhoz, hogy a férfi kielégülését félbeszakíthassa.

De nem ebben a világban élünk, ugye? Nem, még a triplán felvilágosult generáció sem. Sajnos a szex – intim mivoltából fakadóan – mindig legalább egy lépéssel hátrébb tart, mint a társadalmi haladás többi formája.

Részletekről beszélni sosem könnyű, és jó, hogy végre elkezdtük. De talán legközelebb, amikor azon tanakodunk, miért nem lépett ki egy nő a számára kényelmetlen helyzetből, eszünkbe jut majd, hogyan tanítottuk arra egy életen át, hogy mellőzze a jeleket, melyeknek mellőzését most számon kérjük rajta.

Lili Loofbourow

Fordították:

Sümegi Katalin és Zilahi Anna

OLVASS TOVÁBB!

Blogunkon korábban is foglalkoztunk már a biológia és a kultúra kölcsönhatásának kérdésével. A következő cikksorozatban tételesen megcáfoltuk azt a vádat, hogy a feminizmus csak a szocializációt venné számításba a férfi-nő viszonyok kérdésében. Megmutattuk, hogy igenis egyszerre érdemes figyelembe venni a biológiát és a neveltetést is:

1. rész: Nem Trump az első, aki származás alapján tilt ki embereket az USA-ból

2. rész: Nemi alapú megkülönböztetés a 19. században

3. rész: A nőiesség és férfiasság felmérése a pszichológia hajnalán

4. rész: Az esszencialista gondolkodás alternatívái