A Prizma Közösséggel közös sorozatunkban ezúttal Erdélyi Félix történetét mutatjuk be, aki Ukrajnában nőtt fel, a családja még mindig ott van, és így produkált egy jól sikerült transz előbújást.
VB: Beszélnél a családodról, milyen közegből jössz?
Félix: Ukrajnában, Ungvár nevű városban születtem, ott is nőttem fel. Anyukámmal laktam, de nagyszüleimmel is napi szinten találkoztam. Apukám nem élt velünk, alkoholista volt, emiatt is halt meg nemrég. Sokszor bántotta anyukámat, én meg rettegve néztem és mindig meg akartam védeni anyukámat, de nem tudtam. Ez a későbbiekben függőségproblémákat, bizonytalan kötődéseket és önbizalomhiányt okozott, ezekkel a gondokkal jártam terápiába is egy darabig. Ugyanakkor apukám volt az, akivel önmagam tudtam lenni. Kb. tizennégy éves koromig rendszeresen láttam, átjött segíteni a ház körüli munkákban, de általában veszekedés és ivászat volt a vége. Tehát jó emlékeim inkább olyan négy-hét évesen voltak vele, utána csak rosszak. Szinte fiúnak nevelt, „fiús” dolgokkal játszottunk mindig, birkóztunk, autókáztunk stb. Látta, hogy nekem ez tetszik és nem próbált rámerőltetni mást. Ezért fájdalmas volt látni, hogy leépül és elvész a vele való kapcsolat. Anyukám és nagyszüleim mindig azzal a mondattal jöttek hogy „de hát te kislány vagy”, mikor bármi „nem lányosat” csináltam vagy nem úgy öltözködtem. Ettől függetlenül viszonylag elfogadták, hogy szeretem a rövid hajat és a focit, de reménykedtek abban, hogy majd lesz egy aranyos férjem, udvarlóm.
VB: Mikor, hogyan fogalmazódott meg benned, hogy transznemű vagy? Milyen kép élt rólad ekkor a transzneműségről?
Félix: A transzneműségről először akkor hallottam, mikor már Magyarországon éltem, kb 2018-ban. Elmentem Horváth Noé és Hidvégi Anna előadására, amelyen beszéltek a transzneműségről. Amikor Noé mesélt az életéről és abszolút magamra ismertem, rámnehezedett egy nagy félelem– és aggodalomfelhő, és gyorsan elhessegettem, mondván, hogy inkább hagyom, jól vagyok így is, nem szeretnék életem végéig ilyen nehézségekkel küzdeni. Éltem tovább leszbikus nőként, viszont egyre kevésbé éreztem jól magam a női testemben, zavartak a női vonásaim, az alakom, a hangom, a nemi szervem. A „fiús” ruhákat nézegettem mindig a boltokban, de csak távolról. A fordulópont akkor következett, mikor szerelmes lettem egy lányba, aki heterónak vallotta magát. Elkezdtem férfi ruhákat hordani, hogy tetsszek neki, és bár visszautasított, azt vettem észre magamon, hogy drasztikusan megugrott az önbizalmam, mikor férfi ingeket, nadrágokat hordtam. Ez 2019 márciusbaán kezdődött, és 2020 márciusában néztem meg Fajt Alex coming out videóját, amelyet végigbőgtem, mert tényleg minden mondatával tudtam azonosulni. Ott bevallottam magamnak, hogy transznemű vagyok, viszont megfogadtam, hogy először végigcsinálom a terápiát, hogy biztos legyek benne, hogy ez nemcsak egy felvett magatartás, vagy egy maszk, amit viselek, mert nem dolgoztam fel a gyerekkkori sérelmeimet. Három hónapon keresztül jártam terápiába, majd még jópár hónapig gyakoroltam az ott megtanult eszközöket, meditáltam, tanultam szeretni magam, írtam naplót, kitisztult a fejem. Viszont egyetlen dolgot nem sikerült megvalósítanom a terápia során: elfogadni a testem. Így már biztos voltam abban, hogy ezen változtatnom kell. És szeptemberben elkezdtem összegyűjteni a szakvéleményeket, október végén meg már felírták nekem a gélt.
VB: Mikor coming outoltál a szüleidnek? Mit tudtak ők ekkor a transzneműségről? Hogyan fogadták?
Félix: Anyukámnak akkor bújtam elő, mikor már két hónapja voltam tesztón. Sírva elmagyaráztam, hogy borzasztóan érzem magam, amikor lánynak látnak és folyton feszülten és gyomorgörccsel járok, és nem tudok így tovább élni. Mondta, hogy hát így is elég férfias vagyok, de mondtam neki, hogy nem, ez más. És próbálta megérteni. Aggódott, hogy egészségügyi bajom ne legyen belőle. Azóta támogat mindenben, férfiruhákat is vásároltunk már együtt, és mikor átálltam szurira, akkor ő adta be az elsőt nekem.
Azt hiszem, nem nagyon tudott a transzneműségről eddig semmit. Nagyszüleim sem. Nekik a napokban mondtam el, annyit mondtak, hogy elfogadják és ha én így jól érzem magam, akkor jó. Biztattak, hogy így is szeretnek és elfogadnak. Mást nem nagyon mondtak, nagyapám kifejezte az aggódását, hogy egyedül leszek egész életemben, de biztattam őt, hogy majd lesz egy megfelelő ember, aki szeretni fog így is. Ők most több mint hetven évesek már, abszolút más közegben nőttek fel. Nagyapám kiskorú volt a második világháború alatt, éhezett a családja. Őt arra tanították, hogy a nő főz és takarít, a férfi meg dolgozik. Így gondolkozik ma is, nagymamám is abszolút szótlanul végzi a feladatait, mert ezt szokta meg.
VB: És a közeli barátaid? A tágabb környezeted? Iskolatársak, szomszédok?
Félix: A közeli barátaim nagyon jól fogadták, bár fel voltam készülve, hogy el fogok veszíteni barátokat, eddig mindenki megértő volt és elfogadó. A nevemet még néha nem úgy mondták, főleg akikkel ritkábban tartom a kapcsolatot, de tényleg igyekeznek. Még az ukrán volt osztálytársaim is nagyon jól fogadták, azt mondták, hogy nagyon büszkék rám és hogy eddig is úgy érzékelték, hogy valami nem teljes, valami hiányzik belőlem és hát ez volt az. És hogy most már igazán kivirágoztam, és örülnek, hogy megtaláltam az utam. Nekik egy fokkal nehezebb is a feladat, mert az ukrán nyelvben az igeragozásra is figyelni kell, hogy hímnemben legyen, ha rám hivatkoznak. Ugyanez vonatkozik az ukrán dolgozókra is, akiket menedzselek a munkahelyemen. Nagy meglepetésemre ők is nagyon jól fogadták, csak néhánynak mondtam el személyesen és azt mondták, hogy éljek úgy, ahogy én azt jónak látom, és nekik ebbe nincs beleszólásuk. A többiek meg csak vették a lapot, meg hallották a pletykákat, gondolom, és már mindenki Félixnek hív.
VB: Milyen az LMBT-emberek helyzete Ukrajnában? Kárpátaljai magyarként te már amúgy is kisebbségi voltál, gondolod, hogy az elfogadásoddal kapcsolatban jelentett ez bármilyen irányba plusz hatást?
Félix: Van egy Facebookhoz hasonló orosz oldal, és ott találtam rá ukrán/orosz lmbt-csoportokra és kezdtem ismerkedni. Nagy élmény volt ráeszmélni arra, hogy vannak hozzám hasonló emberek. De azok más városokból voltak, távol tőlem. Így sosem találkoztam velük élőben. Tehát csak virtuális volt az első barátnőm :) Őt be is mutattam anyukámnak, azt mondta, hogy elfogadja, de utána még sokáig azt hitte, hogy ez csak egy fázis az életemben, ami persze sértő volt számomra. De utána, mikor Budapesten már több párkapcsolatom is volt nőkkel, ott elfogadta, vagy legalábbis elengedte a dolgot.
Még talán fontos elmondani, hogy középsuliban, az érettségi előtti utolsó két évet egy magyar református gimiben töltöttem, ahol az igazgató szerint a homoszexualitás bűn, emiatt jópár évig bűnösnek és betegnek gondoltam magam. Itt szintén a budapesti lmbt keresztény közegek segítettek kiszabadulni ebből a rettentes állapotból, amelyben hibáztattam magam. Kárpátaljai magyarként nem éreztem különösebb kirekesztést, mivel beszélem az ukrán és az orosz nyelvet és megvan mindkét állampolgárságom, így nagyon kevesen tudták, hogy magyar is vagyok.
VB: A határellenőrzésnél mi van? Vagy te át tudtad írni a papírjaidat?
Félix: A határellenőrzés egy ciki helyzet, pont a napokban voltam otthon, és nagyon kínos, mikor hangosan felolvassák a nevem és mondani kell, hogy igen, én vagyok. De nem volt belőle konfliktus, a negyedik hónapom tesztoszteron után még viszonylag felismerhető vagyok és a hangom sem annyira mély még.
VB: Milyen tapasztalataid vannak a randizással?
Félix:
A legutóbbi barátnőm pánszexuális volt, neki már Félixként mutatkoztam be, de még csak akkor terveztem elkezdeni a szakvélemények gyűjtését. Ő rögtön elfogadott olyannak, amilyen vagyok, és szerette a testem is, aminek köszönhetően nekem is sikerült egy kicsit megszeretnem magam. Nemrég lett vége ennek a kapcsolatnak, így azóta nem nagyon randizgattam emberekkel és nem is tervezek egy darabig. Úgy érzem, még fejlődnöm kell egyedül, és időt fordítani magamra, kicsit befordulni. Sokat kell még dolgoznom az önbizalmamon és az önszereteten, az önelfogadáson, hiszen csak akkor lesz jó kisugárzásom, és akkor látnak majd az emberek szerethetőnek, ha én elhiszem magamról, hogy az vagyok. És ezzel jár az is, hogy több esélyem lesz megtetszeni bárkinek is. Mert sokszor megfordult már a fejembenez a félelmetes gondolat, hogy transzként kinek kellek én egyáltalán. De bízom abban, hogy majd jönni fog a megfelelő ember a megfelelő időben. Addig meg fejlesztem magam és dolgozok magamon.
VB: Mit gondolsz a passingról / blendingről, mennyire fontos neked?
Félix:
Nekem eléggé fontos, mert kibírhatatlan, mikor nőként kezelnek. Különösen utálom, amikor előre engednek az ajtóban, vagy amikor azt mondják, hogy „kezét csókolom”. Ezektől falra mászok. Mostanában egyre kevésbé fordul elő, és azt figyeltem meg, hogy a férfiak is másképp viszonyulnak hozzám, kicsit nyitottabban és bátrabban beszélnek velem, a wc-ben pedig hangosan köszönnek és nincs az az összezavarodottság az arcukon.
Ez nagyon, nagyon jó érzés.
VB: Mit gondolsz, min múlik a környezed jó fogadtatása?
Félix: Azon, hogy a környezet nyitott emberekből álljon, akik be tudják fogadni az új nézeteket, tapasztalatokat, véleményeket. Akiknek nem számítanak a sztereotípiák és el tudják fogadni, hogy vannak az átlagtól eltérő emberek. Persze az is nagy plusz, hogy ha olyan valaki olyannak coming outol az ember, akit szereti őt és közel áll hozzá. Akkor nagy eséllyel el fogja fogadni.
Én azzal könnyítettem meg a dolgukat, hogy elmondtam, hogy miért döntöttem így. Visszanyúltam a gyerekkoromba, elmagyaráztam hogy ott sokszor mennyire nem önazonosnak éreztem magam, és kifejeztem, hogy még felnőttként is mennyire fájt, hogy nem olyannak látnak, mint amilyennek én látom magam.
VB: Tudjuk, hogy bőven, bőven vannak olyan transz tapasztalatok, amik sokkal rosszabbak a tiédnél. Nekem is többen mondták, hogy emiatt nem kéne beszélni a jó esetekről. Te miért beszélsz a magad történetéről mégis szívesen?
Félix: Szeretnék reményt adni azoknak, akik nem mernek előbújni. Persze, lehet hogy rosszul reagálnak, de nagy esély van arra is, hogy jól reagáljanak a szerettei. Az előbújás egy akkora felszabadítást ad az embernek, végre tud önmaga lenni és nem fél többé mutatni az igazi Énjét. Ezáltal a környezetével is nyitottabb, őszintébb, kedvesebb lesz. A történetemmel arra is szerettem volna rámutatni, hogy általában a családtagjaink reakcióitól félünk nagyon, de mivel könnyen lehet, hogy ők szeretnek minket a legjobban, ezért bár más közegben nevelkedtek, sokszor el tudják fogadni az előbújt embert olyannak, amilyen.