Juci egy huszonéves, életvidám nő. Budapesten él, lakást bérel. Színházba és koncertekre jár, bulizik a barátaival. Bevásárol, metrózik, informatika-tanfolyamot végez, közben munkát keres. Aktív tagja egy érdekvédelmi csoportnak, és annyi eseményen, programban vesz részt, amennyiben csak tud. Csakhogy mindezt egy kerekesszékben ülve. Milyen gyakorlati következményei vannak a hátrányos helyzetnek? Szó esik lakhatásról, közlekedésről, kellemes és kellemetlen tapasztalatokról. Az általános témák mellett arra is kíváncsi voltam, hogy mit jelent neki az érdekvédelmi tevékenység, a közösség. És milyen a viszonya a nőiséggel? Mi a véleménye a nemi szerepelvárásokról és ő ezt hogyan éli meg? Mi az ő története? Ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat Jucival.
Fotó: Lettner Kriszta - Photoletti (Forrás: Here We Are)
– Hol nőttél fel, és mióta élsz Budapesten?
– Szlovákiában születtem, majd az iskolai évek alatt kollégiumokban laktam. A tanulmányaim befejezése után két évre hazaköltöztem. A szülőfalumban csak a mi házunk akadálymentes, így nagyon nehéz bárhová eljutnom, szociális élet pedig kilőve. Egy idő után a bezártság érzése tört rám. Társaságra vágytam, függetlenedni szerettem volna. Így a fővárosba való költözést láttam legjobb megoldásnak.
– Hogy találtál lakást a városban?
– Egy ismerősnek köszönhetem. Amikor eljöttem Budapestre, három és fél évig rehabilitációs központban éltem. Az egyik ott dolgozó ápolónő értesített, hogy megüresedett ez a lakás, és összekötött az ingatlanossal. De az utat az ingatlanostól kezdve a szerződéskötésig én jártam végig. Sajnos kevesünknek sikerül megfelelően akadálymentesített saját lakhelyet találni, főleg családi háttér, támogatás nélkül. Nagyon kevés a szociális bérlakás is, főleg az akadálymentesített...
Fotó: Lettner Kriszta - Photoletti (Forrás: Here We Are)
– Mit mondanál, ha az intézeti életet kellene összehasonlítanod az önálló lakhatással?
– Húha, óriási a különbség. Pedig én szerencsésnek mondhatom magam, a Marczibányi téri központ, ahová kerültem, a többi intézethez képest lazább, ők próbáltak a tényleges önálló életre felkészíteni. Például nem volt korlátozva, hogy meddig maradhatunk a városban esténként. De még ehhez képest is sokkal nagyobb szabadságot ad a saját lakás, már maga a tudat is, hogy nem felügyelik minden lépésed, senkinek nem tartozol beszámolóval. Felnőtt nőként nagyobb magánszférára volt szükségem, mint ami ott volt. Jelenleg úgy szervezem az életem, hogy minden délelőttre találjak valakit, aki segít fürdeni, öltözni, fésülködni, kávét főzni. Ezen kívül, amit csak lehet, megoldom önerőből.
– És milyen a helyzet munkahely szempontjából ma Magyarországon? Ha jól tudom, a munkaadók figyelembe veszik a megváltozott munkaképességről szóló igazolást.
– Igen, nekem inkább a bürokráciával gyűlt meg a bajom, mivel külföldi állampolgár vagyok. Valahol jogos, hogy a munkaadók a magyarországiakat részesítik előnyben, de én is szeretnék dolgozni. Internetes állásbörzéket böngészek, ott lehet találni nekünk megfelelő munkahelyet is. Közben fejlesztem magam, tanulok angolul, és ECDL tanfolyamra járok, teljeskörű informatikai bizonyítványom lesz, miután elvégeztem. A megváltozott munkaképességről szóló igazolásról pedig el szeretném mondani, hogy sajnos megtörténik, hogy a vállalatok csak azért veszik fel az ezzel rendelkező embereket, mert így adókedvezményekhez jutnak. Én ilyen helyzetben úgy érezném, hogy a tudásom és a munkám nincs teljes mértékben megbecsülve.
– Érzékelsz bármiféle diszkriminációt? Tudnál mondani konkrét helyzetet, amikor megbántottak, amiatt, mert más vagy, mint az átlag?
– Mivel szívesen ismerkedem emberekkel, ezért az eddigi közösségekben, ahol megfordultam, mindenütt elfogadtak. De tudok mondani példát: pár éve jártam egy sima felnőttképzésre. A társaim nagyon rendesek voltak, segítettek ajtót nyitni, kabátot feladni stb. Viszont egyikük, jószándékból ugyan, de nekem esett azzal, hogy csak mások energiáit fogyasztom, és állandó segítőt kellene igényelnem, nem a többieket lehúznom. Ez az eset volt meghatározó számomra, mivel nekem az a sikerélmény, ha egyedül eljutok valahova, a saját erőmből. Nem úgy, hogy valaki a nap 24 órájában lesi minden kívánságom. Ő pedig ezt az én kudarcomként élte meg.
És persze a buszsofőr néha „ott felejt” a megállóban, mert időveszteség neki felvennie engem.
Összességében mégis több pozitív diszkrimináció ér mint negatív, szerencsésnek mondhatom magam.
– Tényleg, a közlekedést hogyan oldod meg? Milyen járművek akadálymentesek?
– Tömegközlekedem. Szerencsére a 4-es metró vonalán lakom, aminek minden megállója akadálymentesített. A hármas metró legtöbb állomása is az lesz a munkálatok után. A villamosok szóba jöhetnek még. A buszok nagyrésze is akadálymentes.
Budapesten belül, ha kerülőkkel is, de megoldható hogy eljuss, ahová szeretnél.
A probléma akkor kezdődik, ha vidékre, vagy hosszabb utazásra indulnál. Óriási szervezést igényel, de a legtöbb települést lehetetlen megközelíteni tömegközlekedéssel.
Ha javulna az ország infrastruktúrája ilyen szempontból, az számunkra nagyon nagy segítség lenne.
– Tudsz még mondani konkrétumokat, mi változhatna még az érdeketekben?
– A felsorolt problémákon túl hangsúlyoznám a társadalmi szolidaritás fontosságát. Meg azt, hogy a segítség kérése és nyújtása normalizálódjon. Nekem az az álmom, hogy segítséget segítséggel háláljunk meg, ne folyton pénzzel. Úgy tűnik, erre a társadalom még nem elég nyitott.
Az érzékenyítés is sokat javítana a hátrányos helyzetűeken. Hogy ne menjen csodaszámba, ha valaki külön lakásba él a szüleitől, ne az legyen az első kérdés, hogy hol a kísérőm.
Úgy érzem, én többség szemében elsősorban csak egy mozgássérült vagyok. Ha időt szán rám, és megismerkedünk, akkor látja meg az embert. Esetleg ezek után veszi észre bennem a nőt.
Fotó: Vörös Anna (Forrás: Önállóan Lakni blog)
– Tagja vagy az Önállóan lakni, közösségben élni nevű érdekvédelmi szervezetnek. Hogyan működtök, mivel foglalkoztok?
– Igen, és mellette egy főképp figyelemfelhívó céllal működő csoportnak is. Az Önállóan lakni egy részvételi akciókutatással indult, ami érintettek (mozgássérültek) bevonásával történt. Ők arra a kérdésre keresték a választ, hogy mi kell ahhoz, hogy egy mozgássérült önálló életet élhessen ma Magyarországon. A résztvevőkből alakult ki utólag a csoport. Én ezután csatlakoztam, kb. másfél éve. A célunk, hogy társadalmi szintű változást érjünk el a mozgáskorlátozottak ügyében. De partneri viszonyt ápolunk más szervezetekkel, akik hátrányos helyzetűeket (pl. lakhatási szegénységben élőket) képviselnek, és kiállunk egymásért, ha erre szükség van. Találkozóinkat heti rendszerességgel tartjuk, a döntéseket demokratikus módon hozzuk meg, törekszünk arra, hogy mindegyikünk érvényesüljön. Szervezünk konferenciákat, kerekasztal-beszélgetéseket, kulturális eseményeket.
– Hogyan találtál rá a csoportra, és mit jelent neked a tagság?
– Amikor egy barátomtól hallottam az Önállóan lakniról, akkor én éppen egy helyet kerestem, ahol önállóan lakhatok. Ő vitt el az első csoporttalálkozóra, és csak később alakult ki a belső motivációm, hogy részt is vegyek a tevékenységekben. Egyébként a tagság most elsősorban lelki támogatást nyújt, az érzést, hogy tartozunk valahová. Miután elköltöztem a családomtól és eljöttem az intézetből, nagy szükségem volt egy közösségre. És persze a sikereink tartják bennünk a lelket, hogy elérhető változás a társadalomban, a közéletben, a törvényhozásban.
– És ez a motivációd mikor alakult ki? Volt egy pont, amikor érezted, hogy már belülről jön a lelkesedés?
– Azt hiszem akkor, amikor az Ezrelékek lázadása nevű megmozdulást szerveztük a Dózsa György úti aluljáróban a hármas metró akadálymentesítéséért. Ekkor éreztem azt, hogy valaminek a részese lettem, és én is tettem valamit a közös cél megvalósulásáért.
Az is meghatározó volt, amikor az egyik lakhatási kerekasztalon vettem részt. Bár a saját történetemen keresztül, de én képviseltem a csoportunkat. Jó érzés volt a nyilvánosság előtt elmondani a problémáinkat.
– Hogyan alakult a véleményed az aktuálpolitikával, a társadalmi rendszerrel kapcsolatban, amióta érdekvédelmi szervezet tagja vagy?
– Igyekszem magamat megóvni az aktuálpolitika szennyétől, a hírek pesszimista vagy gyűlöletkeltő hangulatától, amennyire csak lehetséges ma Magyarországon. A csoport által persze részese vagyok olyan eseményeknek, amelyeknek esetleg politikai vonzata is van, így kapcsolatba kerülök az országban/Budapesten történő dolgokkal. Sokkal inkább, mint taggá válásom előtt. De én szeretném megőrizni a hitemet a jóságban, a szolidaritásban, a társadalomban. Szeretek élni!
– Az előbb említettél egy másik csoportot is az Önállóan laknin kívül. Beszélnél arról is?
– Persze, a nevünk Here we are. A számomra legemlékezetesebb az ún. alternatív divatbemutatónk volt 2018 júliusában. Ennek keretében a segédeszközeinket használtuk fel a divat eszközeként. Nekem például mozgássérült piktogramot ábrázoló fülbevalóm volt. Megpróbáltunk a hátrányos helyzetünket elfogadottá, menővé tenni. Hiszen a sérültség ellenére is nők és férfiak vagyunk!
Segített minket abban is, hogy megmutassuk, elfogadjuk magunkat ilyen szempontból. A tervező pedig figyelembe vette a stílusunkat, semmi nem volt ránk erőltetve. Ugyanis minden nő és férfi egyéniség, ha mozgássérült, ha nem. Még a Bánkitó fesztiválra is eljutottunk ezzel a projekttel. Nagyon élveztük! Annak ellenére, hogy nekem a modellkedés teljesen komfortzónámon kívül esik. De úgy vagyok ezzel, hogy szeretek minél több új, szokatlan dolgot kipróbálni, akkor is, ha eleinte kényelmetlennek tűnik
– És hogyan viszonyulsz a nőiségedhez? Voltak/vannak ezzel kapcsolatos problémáid?
– Úgy tizenhat éves korom környékén volt egy időszak, amikor nagyon zavart, hogy rajtam kívül mindenkinek van párja. Így éreztem akkor, legalábbis. Aztán összejöttem valakivel, akivel nem kellett volna. Én szeretetre és törődésre vágytam, ő (mint utólag rájöttem) csak a testemre. Ebből a kapcsolatból nagyon hamar, három hónap után kiléptem. Úgy éreztem, hogy semmibe nem veszi a nőt mint érző embert, mintha csak egy tárgy lennék. Nagy hibaként tekintek vissza erre a kapcsolatra, és a rossz tapasztalat után háromszor olyan óvatos lettem ilyen téren. Rájöttem arra is, hogy teljes és boldog tudok lenni férfi nélkül.
A nőiességemet pedig nem az határozza meg, hogy van-e valakim.
Történnek egészen furcsa dolgok is, ha már itt tartunk. Volt olyan, hogy észrevettem egy fiún, hogy néz-néz, és igazából tetszem neki, de nem tudja hova tenni magában, hogy mozgássérült nő is tetszhet neki, idegen neki az érzés, nem döntötte el, hogy pozitív vagy negatív, csak valami más. Nem mondja ki senki, de látszik a szemükön. Egyébként minden olyan, mint az átlagos embereknél. Van, akinek bejövök, van, aki észre sem vesz. Sikerült ezen túllépnem.
– Történt olyan, hogy megpróbálták kihasználni a védtelenséged?
– Volt egy kellemetlen eset nemrég, egy ismeretlen férfival.
Mivel mozgássérültként gyakran segítségre szorulok, nagyon örülök, ha bárki tőlem igényel segítséget.
Az történt, hogy az aluljárónál megállított egy BKV-ellenőrnek kinéző férfi, és azt kérte tőlem, hogy figyeljem a jegyeket, mert el kell szaladnia pisilni. Már itt gyanakodnom kellett volna, de örültem, hogy segíthetek végre én is valakinek. Aztán szólt, hogy kész van, én pedig odanéztem. De még nem rakta el a nemi szervét. Gyorsan elfordultam. Utána kérdezősködni kezdett, hogy láttam-e már ilyet, tetszett-e, ilyesmiket. Szerencsére le tudtam koptatni azzal, hogy vár a barátnőm, és elsiettem. Akkor már leesett, hogy másfajta segítségnyújtásra is számított… Az is sértő számomra, hogy esetleg feltételezte, belemegyek valamibe.
Egyébként sokan gondolják, hogy a mozgássérültek nehezebben élik meg a szexualitásukat, nem tudom, mennyire van ennek valós alapja. Könnyen kaphatóaknak gondolnak minket, holott én személy szerint háromszor olyan óvatos vagyok. Tudom, hogy annyira sem tudnám megvédeni magam fizikailag, mint egy átlag nő.
– Szerinted milyen társadalmi elvárásokkal találkozik egy nő? Te milyen elvárásokkal találkoztál?
– Az biztos, hogy külsőre a topon kell lennünk. Olyan apróságokra kell figyelnünk, mint a szemöldök. És szőrtelenítsünk, mint az állat. És sminkeljünk, mert az szép. Volt egy párom, aki sokat bókolt, de valahogy éreztette, hogy akkor tetszem neki igazán, ha ki vagyok sminkelve. Csak azért nem várta el tőlem ezt minden nap, mert mozgássérült vagyok, és tudta, hogy nekem baromi nehéz. Persze, okosnak is kell lennünk, ha nem szeretnénk azt kapni, hogy „buta libák” vagyunk. Takarítsunk, főzzünk, neveljünk gyereket. Nem is tudom, milyen területen nem kell tökéletesen teljesítenünk. Mert az is imponáló, ha egy nő ért az autóvezetéshez és tud villanykörtét cserélni. Maradt még valami? Az biztos, hogy egy nőnek ma „univerzálisnak” kell lennie. Vagyis nem muszáj, ezek csak íratlan szabályok. De ha szeretnél beilleszkedni, elfogadva érezni magad, akkor mindent meg kell tenned.
– És mit javasolnál erre megoldásként?
– Azt, hogy a társadalom vegye figyelembe a nő igényeit és ne frusztráljon minket fölöslegesen. Vannak például, akik karrieristák. Ne nézze le őket a környezetük, ha nem szülnek minimum három porontyot. Akik gyereknevelésre, családi légkörre vágynak, ne dolgozzák halálra magukat. Így gondolom. A legfontosabb lenne a szerepkörökhöz társított sztereotípiákat lebontani. Ne legyen „női” vagy „férfi” munka, hanem közös megegyezés, érdeklődés és képességek alapján osszuk el a mindennapi feladatokat. Én nem tudok főzni. Soha nem is fogok tudni. Sőt, semmilyen apró fizikai munkát elvégezni. Mégis szeretném, ha elfogadnának nőként.
– A gyerekvállalásról mit gondolsz?
– Őszintén: nem zárom ki teljesen. Inkább valószínűtlennek tartom. Általánosságban az emberekben kevés a kitartás, az elköteleződés valami iránt. Nekem veszélyes lenne bevállalni egy gyereket, mivel nem tudnám egyedül felnevelni, ha történik valami. Ennyi elvárás mellett egyébként is jól meggondolnám, de sérültként ez még nehezebb, összetettebb.
– És végül: az utcán, vagy bárhol máshol kaptál beszólásokat? Mik a reakciók a férfiak részéről?
– Pont most hallottam egy történetet, egy ismerősömet kibeszélték a buszon, hogy „nézd már, ennek a nőnek tök rövid a lába!”. De már 28 vagyok, az efféle beszólás lepereg rólam. Viszont történt olyan, hogy a pasi, akivel színházba mentem, azt mondta, hogy jó a mellem, de nyugodjak meg, mert az emberek 90%-a úgyis csak a széket látja. Az ilyeneket nem tudom, hová tenni: dicséret vagy sértés? Például a volt párom folyton úgy bókolt, hogy „jó nő vagy, mozgássérülthöz képest”...
A Legyen szabad a nem! pályázatunk további díjazott munkái: