A magyar kultúra napja kapcsán idén is kitört az internetes pánik, miszerint Kölcsey szerelmes levelet írt férfiakhoz – tehát meleg volt! Nos, mi itt a SzabadNem szerkesztőségében támogatjuk a nem-heteró szexuális orientációkat (elvégre gender-magazin volnánk)... De amit még jobban támogatunk, az az igazság. Éppen ezért megkértünk egy szakértőt, mondja már el, mi a helyzet Kölcseyvel. Tényleg buzi-e volt a Himnusz szerzője? A válasz még minket is meglepett: lényegében nem! Olvassátok el a szakértő, Hacsek Zsófia indoklását ti is.

A mai napig nagy örömmel emlékszem vissza arra, amikor 2013-ban megjelent a Csokonai Vitéz Mihályról szóló regényem – igaz, nagy médiafigyelmet nem kapott, ezért a mai napig kevesen ismerik. Kezdő voltam, na. Ha jól emlékszem, ekkortájt történt viszont, hogy a Corvina kiadó elkezdte adagolni a maga nagyon is jól kigondolt marketingjét Nyáry Krisztián Így szerettek ők 2. című kötetéhez. Amit nagyjából arra a költői kérdésre fűztek fel, hogy „meleg volt Kölcsey Ferenc”?

Ahogy várható volt, erre persze ugrott az internet népe. Voltak, akik kikérték maguknak, hogy a buzilobbi az egyik legnagyobb magyar költőt is kisajátítsa. Voltak, akik szerint nem is kell a kérdőjel, tetszik, nem tetszik, a Himnusz írója igenis meleg volt, és a melegeket láthatóvá kell tenni így visszamenőleg is. Még ennél is többen mondták, hogy teljesen mindegy, meleg volt-e Kölcsey vagy nem, kit szeretett vagy kit nem, akkor is óriási költő és zseni volt, és ezt kell nézni. (Azért a köz számára nem mindegy, ami abból is látható, hogy Nyáry Krisztián könyvei az írók magánéletéről a mai napig nagyon népszerűek…) És ez a „buzi-e volt” téma azóta mindig fellángol a magyar kultúra napja környékén.

Írói körökben, amikor pár pohár után eljutok a Szegény Mellőzött Író Panaszai című szórakoztató melodrámához, sosem mulasztom el megjegyezni, hogy de hülye voltam, hát nekem meg a meleg Csokonaira kellett volna felfűznöm a marketinget! Merthogy fogalmam sem lehetett Nyáry Krisztián Kölcsey-elméletéről 2012-ben, amikor már olyanokat írtam le, hogy Csokonai és Budai Ézsaiás között úgy izzik a levegő, hogy az még másoknak is feltűnik, és minden alkalommal, amikor ki kellene mondaniuk a valós érzéseiket egymás iránt, nem találják a szavakat… És ehhez még azt is hozzáteszem, hogy amikor még csak vázlatosan terveztem a regényt, fogalmam sem volt arról, hogy ennek a két szereplőnek ilyen lesz a dinamikája. Ez csak úgy jött.

Eme bevezető ellenére ezt a cikket nem azért írom, hogy még egy magyar költőről elkezdjünk vitatkozni, meleg volt-e. Hanem azért, hogy megvizsgáljuk egy kicsit azt a történelmi és társadalmi kontextust, amelyben irodalmunk nagyjai, például Kölcsey, Csokonai (és Jókai, aki később fog előkerülni) éltek és működtek. Utóbbi kettőnek az én szubjektív világomban van fontos szerepe, ezért pont ők, de örömmel veszem, ha más alkotók is belekerülnek ebbe a szerintem érdekes diskurzusba.

Időben Csokonai áll legelöl, ezért fussunk át vele kapcsolatban pár érdekességet. Tény, hogy Csokonai az élete jelentős részét férfiak között töltötte, ők voltak számára a szellemi és lelki partnerek. Nőkkel nem tudott literatúráról, históriáról „úgy” beszélgetni (egyetlen kivétellel: Vályi Klára költőnő). Mindenki tudni véli, hogy a nagy szerelme Vajda Julianna volt, aki a Lilla-verseket ihlette, de amikor utánajártam, arra jutottam, hogy ez nem volt nagy, és talán szerelem sem, a Lilla-versek pedig sokkal hosszabb idő alatt keletkeztek, mint ameddig ez a rövid és érdektelenségbe fulladó eljegyzés fennállt. Konkrétan nem tudjuk, hogy Csokonai egyébként kivel romantikázott, kivel szexelt, vagy hogy egyáltalán szexelt-e (egyik életrajzírója, Domby szerint nem).

A regényemben amúgy szerepelnek a „magyar jakobinusok” is, akikről azt az infót találtam, hogy a két titkos mozgalom tagjai különböző mennyiségű szájcsókokkal köszöntek egymásnak. Mi a fene, akkor ők is mind melegek voltak? Vagy hogy is van ez? Másik érdekes adat, hogy a fiatal tanár Csokonait azért marasztalta el az iskolai fegyelmi bizottság, mert olyan közel engedte magához a diákjait (csak fiúk, lány nem tanulhatott), hogy többször együtt is aludtak. A források ennyit mondanak, innentől a mi értelmezésünkre van bízva, hogy csak a tanári tekintélyen esett csorba, vagy valami (vélt vagy valós) mástól kaptak frászt a professzorok, amit értelemszerűen nem kötöttek az utókor orrára. És még egy utolsó érdekesség: amikor Csokonai meghalt, Kazinczy kikérte magának, hogy Csokonai anyja milyen alapon akar beleszólni abba, mi lesz a fia költeményeivel. Mert hát ő csak egy nő, mit pattog.

Kölcseyről kevesebbet tudok, de egyébként ő is ugyanebbe a Debreceni Református Kollégiumba járt, ahol egy rakás fiú és fiatal férfi volt 0-24-ben összezárva. Jókait, a pápai kollégistát idézve: a diákok „télen ott alusznak a kályhalyukban, nyáron meg a kapu alatt sorban egymás mellett hatvanan, ki-ki ráfekszik az egyik fülére, s a másikkal meg betakaródzik” (A kiskirályok). Vagyis két dolgot figyelhetünk meg. Az egyik, hogy a férfiak lelkileg és szellemileg jobban rá tudtak hangolódni más férfiakra. (Ezzel nem azt mondom, hogy Magyarországon nem írtak nők, vagy nem létezhetett intellektuális nő – de tény, hogy ők nem voltak ennek a domináns férfivilágnak a részei, maximum egy-két szerencsés.) A másik, hogy ez a ráhangolódás a testi érintkezés szintjén is jelentkezett.

Na jó, de ha két férfi annyira szereti egymást, hogy puszilkodik, ölelkezik, kézen fogva járkál meg együtt alszik, meg ilyenekről írogat egymásnak, akkor ők HOMOSZEXUÁLISAK, nem? Háááát… nézzük meg ezt is!

Azt nyilván senkinek sem kell bemutatni, hogy a mai, XXI. századi nyugati világban mi a megszokott és kulturálisan elvárt érintkezés két férfi között. Általában rövid, kemény kézfogással köszönnek egymásnak (és akinek nem elég kemény a kézfogása, arról más férfiak esetleg tudni vélik, hogy „buzi”). Ha jó ismerősök, barátok, akkor nagyon röviden, alig összeérve ölelik meg egymást. Ennél is ritkább a puszi, amit leginkább rokonoknak vagy nagyon közeli barátoknak tartogatnak. A verbális kommunikációjukban próbálják kerülni az érzelmes fordulatokat – máig emlékszem például a saját tizenéves koromból, hogy minél jobb haverságban volt két fiú, annál valószínűbb volt, hogy ilyen „hé, te faszfej”-szinten szólnak egymáshoz. Természetesen itt is vannak kivételek, árnyalatok, hiszen egyik emberi kapcsolat sem pont olyan, mint a másik. Pláne, ha még a nyugati világból is kitekintünk, hogy még tovább bonyolítsuk ezt a képet.

Roger E. Axtell Gesztusok című, 1991-ben megjelent könyvében elmesél egy történetet. Az első közel-keleti hivatalos útján egy tradicionális ruhát viselő arab üzleti partnerrel sétált az utcán. Egyszer csak az arab férfi megfogta Axtell kezét, aki annyira meglepődött, hogy nem húzta el, tehát kézen fogva sétáltak tovább. Az író utólag megtudta: nagyon is jól tette, hogy nem rántotta el a kezét, ugyanis ez az adott (egyébként meg nem nevezett) ország és település kontextusában a barátság és a tisztelet jele. Ez a kis közjáték jó alkalmat teremtett Axtellnek, hogy összeszedjen „érintés oké”, „érintés nem oké” és „a kettő között” országokat, és érdekes dolgot vett észre: aközött, hogy a férfiak közötti kézfogás, hosszú ölelés, pusziadás mennyiben része a hétköznapoknak, és hogy az adott társadalom mennyire fogadja el a meleg kapcsolatokat/homoszexualitást, fordított arányosság áll fenn. Azért itt gyorsan jegyezzük meg: Axtell könyve nem társadalomtudományi szakmunka, ő maga sem állítja, hogy ez a megfigyelése valami gondosan alátámasztott és megfigyelt tudományos teória lenne (mint ahogy nem is az), illetve 1991 óta ezen a téren is sok minden változhatott.

És akkor ugorjunk vissza a XIX. századi Magyarországra, és nézzük meg ezt a jelenetet, ami Kölcsey halála után pár évvel játszódik és harminc évvel később íródott:

„– No, hát akkor szeretlek!
Leonin megölelte az idegen ifjút, s megcsókolta az arcát, aztán vonta magával kifelé az ismerős mellékajtókon és lépcsőkön, ki a márványpalotából.
(...)
– De téged szeretlek, jobban mint testvéremet, jobban mint menyasszonyomat. Vedd nőül a menyasszonyomat, és maradj nálunk!
(...)
– Akkor Isten engem úgy segéljen, együtt utazom veled. Egyedül nem bocsátalak.
Ödön átölelte barátját, és az is őt, és hosszasan tarták egymást szíveikhez szorítva. Valóban szerették egymást nagyon.
(…)
Leonin odahajolt Ödönhöz, s megcsókolta barátja szemét.”

Ha ez a beszélgetés a XXI. században hangzik el, akkor mindenki azonnal arra asszociál, hogy ez egy meleg pár. De hát ez A kőszívű ember fiai, ezek a férfiak pedig barátok. A bálban táncolnak a nemeskisasszonyokkal, de Leonint nem különösebben érinti meg, hogy a kor logikája szerint majd el kell vennie egyet, aki fenntartja majd a családja vérvonalát (kor által elfogadott szex). Ezután elmennek egy kuplerájba, ahol fizetnek azért, hogy nőhöz jussanak (kor által hallgatólagosan megtűrt szex). De ezek a nők kevés kivétellel nem szellemi partnerként és lelki társként vannak jelen – ezt a két férfi egymásban találja meg. És vajon akkor egymással is szexelnek? Biztosan voltak olyan „ödönök és leoninok” a korban, akik ezt megtették. Mások meg nem. Ezt ma már nem tudhatjuk, és valójában ez tényleg a legkevésbé érdekes része a témának.

Az én személyes véleményem egyébként, hogy többen lehettek azok, akik nem. Érdemes felidézni, hogy a magas gyermekhalandóság miatt az egész szexualitás a szaporodásra fűződött fel; még ha nem is mindig a háziúr felesége szült neki, hanem esetleg a cselédje, kitartott barátnője, stb., ez mégis része volt a férfiasságkultúrának. (Azért „férfiasság”, mert az viszont a legnagyobb szégyen és bűntett volt, ha a háziúr feleségéről derült ki, hogy az inaslegénytől vagy a szomszéd nemesúrtól terhes. Nemi szerepek, ugye.)

Az viszont jóval kevésbé fért bele ebbe a konstellációba, hogy férfiak (vagy nők) egymással szexeljenek. Persze a peremen mindig is jelen volt, de ha észlelték is, nem beszéltek, írtak róla. Visszatérve Kölcseyre, aki miatt az egész téma elindult: egyébként honnan tudhatnánk, hogy BÁRKIVEL szexelt-e, akart-e szexelni, érzett-e egyáltalán szexuális késztetést vagy vonzalmat? Az, hogy egy barátjának érzelmes leveleket írt, szó szerint bármit jelenthet. Lehetett például homoromantikus aszexuális is (aki érzelmi szinten férfiakhoz kapcsolódik, de szexuális vonzalmat nem érez irántuk és nők iránt sem), vagy bármi más. Bár, amint látjuk, ebben a korban vagy mindenki homoromantikus volt, vagy senki… Lehet, hogy ő maga sokakhoz vonzódott, de senkinél sem volt szerencséje, ezért egyedül maradt. És akkor mi van?

A „homoszexuális” kifejezéssel az a gond (amellett, hogy egy bizonyos kor terméke, tehát más korban értelmezhetetlen), hogy azt sugallja: két egymást szerető férfi feltétlenül vonzódik is egymáshoz szexuálisan, illetve konkrétan szexel is egymással. Mindenesetre egy afféle homoerotikus korban, amelyben Kölcsey és kortársai éltek, a férfiak közötti érintkezésnek más szabályai voltak. Elég felületes tehát azt a következtetést levonni, hogy aki ilyen levelet írt, az biztosan szerelmes volt férfiakba, illetve szexuálisan vonzódott hozzájuk.

Hogy mi az igazság? Szerintem maradjunk annyiban, hogy nem tudjuk. A forrásokat mindenki értelmezze úgy, ahogy akarja. De mielőtt visszavetítjük a mai „homoszexuális” kifejezést egy korábbi korba (és igen, ez alól a sokat emlegetett ógörögök, rómaiak, de a Biblia meg a Korán korszakai sem kivételek!), legelőször is az adott kor történelmi-társadalmi kontextusát érdemes megvizsgálni. Én erre tettem itt egy apró kísérletet néhány kiragadott példán keresztül, de ez is csak csepp a végtelen óceánban. Minél többet tudunk, annál jobban látjuk, hogy mennyi mindent nem tudunk – és ez így van jól.

Hacsek Zsófia

A szerző háromfejű: egyik feje író, a másik szociokulturális antropológus, a harmadik műkedvelő történelemrajongó.

Köszönet a Genderfészek csoport tagjainak értékes meglátásaikért!