Az orvul hatalomra törő kékszeműek és más genderek

Hihetetlenül megkönnyebbültem, amikor annak idején két oldal után letettem Durkheim A társadalmi tények magyarázatához című kötetét, és kimondtam: na jó, én ezt magyarul se értem. – Vendégszerzőnk, Hacsek Zsófia antropológus szubjektív eszmefuttatása bécsi diákságáról, Bonnie kutyájáról és az orvul hatalomra törő kékszeműekről. A végén pedig megválaszolja a kérdést: Hát tényleg, mi az a gender?

Elsőéves hallgató voltam a Bécsi Egyetemen, lelkesen jártam a társadalomtudományi bevezető órákra, olvastam az anyagot, és hárítottam az aggódó kérdéseket, hogy nem nehéz-e a német. Durkheim könyve megadta a választ, és úgy lendített át a kezdeti nehézségeken, hogy alig vettem észre őket. Hiszen ebből jöttem rá: nem az a kérdés, hogy milyen nyelven tanulok meg máshogy gondolkodni, hanem az, hogy egyáltalán megtanulok-e.

Ez a folyamat lassan, észrevétlenül zajlott, illetve zajlik a mai napig. Én is csak abból látom a változást, hogy sok év múltán újraolvasok szövegeket, tananyagokat, és ami egykor kaotikusnak tűnt, abban most megtalálom a rendet, ami egykor megerőltette a képzelőerőmet, most szépen belesimul a világomba, ami egykor bonyolultnak tűnt, az most érthető. De amikor éppen nem olvasok szakszöveget, hanem csak úgy magánemberként élem a magánéletemet, akkor is olyan evidens számomra, hogy minden társadalmi konstrukció, mint az, hogy az ég kék. Izé, várjunk csak… az ég pont nem kék, csak mi látjuk annak. Igazából minden színt csak a szemünk és a fényhullámhosszok kombinálnak össze. A világ nem olyan, amilyen, hanem olyan, amilyennek látom, látod. (Látjuk?) És minden ilyen benne. De tényleg MINDEN.

Volt is egy mélypontom a bachelorképzés vége felé, amikor jól arcon vert, hogy soha nem tudhatom meg, „valójában” milyen a világ – vagy esetleg igen, csak éppen meg kell halnom hozzá. Közel álltam ahhoz, hogy összeomoljak önnön szubjektív jelentéktelenségemnek és az „objektív valóság” megismerhetetlen misztériumának súlya alatt, és ebből pont a társadalomtudomány rángatott ki. A nagy egzisztenciális kérdéseket elengedtem, létünk és világunk misztériumát távolról tisztelem (és templomban énekelek neki), és inkább azt figyelem, vizsgálgatom, elemzem, hogyan lesz sok kicsi szubjektív konstrukciónkból „társadalmi valóság”, ez pedig hogyan formálja és termeli újra folyamatosan a szubjektív konstrukcióinkat. Véget nem érő feladat, véget nem érő életcél. Azóta nem is volt ilyen jellegű világnézeti krízisem.

De térjünk vissza megint a kezdetekhez! Átrágtam magam Durkheimen és a többieken, letettem az első féléves vizsgáimat, és következett a második félév egy furcsa nevű órával: Einführung in die Anthropologie der Genderforschung. [Magyarul: Bevezetés a genderkutatás antropológiájába, a szerk.] Hamarosan kiderült, hogy ez az óra azon társadalmi konstrukciókról fog szólni, amelyek az emberi nemekhez kapcsolódnak. A dolognak ez a része egyszerűnek tűnt, mint egy faék. Van a ‘sex’, ami az emberi kromoszómák, elsődleges és másodlagos nemi jellegek összessége, és van a ‘gender’, ami arra vonatkozik, hogy ezek a társadalmi életben hogyan jelennek meg: hogyan gondolunk általuk önmagunkra és másokra, illetve hogyan kommunikáljuk mindezt és hogyan kommunikálnak velünk.

Bár már maga az óra is kitért arra, hogy milyen elméleti-filozófiai kritikái, továbbfejlesztései, alternatívái vannak ennek, de ezek azért szakmai berkeken belül maradtak. A magánéleti beszélgetésekhez viszont igazi joker került a kezembe ezzel a ‘sex & gender’-rel. A nagymamám például valószínűleg nem olvasna Judith Butlert, mert nem neki való, de olvas például nőkről szóló regényeket, amelyek történelmi korokban vagy más földrajzi helyeken játszódnak, mint amikor és ahol ő él. Bár nem így nevezi, de tulajdonképpen genderkérdésekkel foglalkozik, amikor egy-egy ilyen regény olvasása közben rácsodálkozik, mennyire másképp él ő, mint a középkori trubadúr szíve hölgye, az oszmán szultán feleségei, vagy éppen egy kortárs gyűjtögető asszony a Kalahári-sivatagban. Na jó, kérdezhetné a nagymamám vagy bárki, de hogy jön ehhez egy ilyen randa idegen szó? Ami ráadásul valami hülyeséget jelent, társadalmi nemet vagy mifenét. Mi ez az egész?

Hát tényleg, mi az a gender?

Itt van például családi kutyánk, Bonnie. Női nemi szerve van, tehát lány. Az állatorvosi papírjaiban ez áll: “Ivar – szuka”. Na de miért nem az van odaírva, hogy “nem”? Hát azért, mert ez a kifürkészhetetlen objektív valóság úgy intézte, hogy ezen a bolygón az ember legyen az egyetlen olyan lény, amely társadalmi konstrukciókat alkot. Bonnie nem tudja, hogy ő „lány”, nincs női identitása, nem akar női szerepelvárásoknak megfelelni. Szeret velünk lenni, de nem nevezi meg a „család” fogalmát, nem tudja, hogy Leó kutyánk a „féltestvére”, és van valahol messze egy közös „anyjuk”. Nem is tudja, hogy mi az „anyaság”, bár ha lennének kicsinyei, ösztönösen gondozná őket – de esetleg ő maga falná fel azt, amelyiket életképtelennek ítéli. „Gyermekgyilkosság”? A kutyáknál ilyen sincs. És „szexualitásuk” sincs, hiszen Bonnie esetleges kicsinyei egy olyan aktus termékei lennének, amelynek csakis a szaporodás a célja. Nem élne „párkapcsolatban” a kan kutyával, nem lenne „esküvőjük”, nem húznának „óvszert” egy másik alkalommal, és nem alkotnának, mint már említettem, „családot”.

Bonnie kutyám. Itt például határozottan nem nyugtalanítják a nemi szerepelvárások.

Azt nem tudjuk, hogy az ember és az állatok közötti eme különbség pontosan miért alakult ki, mennyiségi vagy minőségi-e, de egyet azért kimondhatunk: ha valami tényleg „kiemeli” az emberiséget az állatvilágból, akkor az ez a konstrukciógyártás. Nemhogy nem kellene félnünk tőle, hanem büszkének kellene lennünk rá, hogy mi tudunk olyat, amit ezen a bolygón rajtunk kívül ebben a formában nem tud más élőlény. (Hogy nem ebben a formában mit tud mondjuk a kutya, ami elől mi pont a konstrukcióinkkal zártuk el magunkat örökké, az megint más kérdés.)

Márpedig nekem úgy tűnik, hogy sok embernek valami hihetetlen egzisztenciális rettegést okoz az a gondolat, ami az enyémet annak idején pont megszüntette. Nekik éppen a társadalmi konstrukciók gondolata az ijesztő. Talán azért, mert nem állandóak. Ők egy olyan világban nyugodnak meg, amelyben egyszerűen rámondhatjuk dolgokra, jelenségekre, hogy sosem változhatnak meg, mert valamiképpen kódolva vannak az emberben és a természetben. Te például nő vagy, mondanák nekem, és nőnek lenni mindig is ugyanazt jelentette és fogja jelenteni. Huszonnyolc éves és tíz hónapos vagy, ez is mindig ugyanazt jelentette és fogja jelenteni, amióta csak méri az ember az időt. Nincs „társadalmi” nem, nincs „társadalmi” kor, ezt magyarázta a tévében annak idején Semjén Zsolt.

Csakhogy ez nem igaz. Ha csak ezt a két attribútumot nézzük, hogy huszonnyolc éves és hogy nő, akkor is látszik, hogy ahány kor és földrajzi hely, annyiféle sorsra predesztinált volna ez engem. Árva Bethlen Kata korában éltes matróna lennék, MZ/X korában még száz évem lenne az érettségiig. Egy zsákfaluban talán már nagymama lennék. Értelmiségi közegemben még gyerekem sincs. Az életmódom a garzonlakással, az önálló egzisztenciával és a tudományos pályával viszont tök jól passzol mondjuk egy XVIII. századi huszonnyolc éves… férfiéhoz. Ha meg kutya lennék, akkor (amellett persze, hogy emberi léptékben meg sem érhetném a huszonnyolcat) tényleg nem lenne társadalmi nemem és korom, hiszen fogalmam sem lenne, hogy van nemem és van korom, ahogy a többi kutyának sem. Ennyi.

De akkor mi a bajom azzal, hogy társadalmi nemnek nevezzük a gendert? Hát pont ez. Hogy az ember számára nincs olyan konstrukció, ami nem társadalmi. Ilyen alapon a padlószőnyegemet is nevezhetném társadalmi padlószőnyegnek, mert az is konstrukció eredménye, hogy feltalálták, legyártották, idetették. Máshol meg társadalmi parketta van, vagy társadalmi döngölt föld. A nem maga egy társadalmi konstrukció. És nagyon hálás vagyok bécsi oktatóimnak, amiért a legnagyobb természetességgel használták az angolból átvett ‘Sex’-et és ‘Gender’-t, és nem nevezték át őket nyakatekert ‘biologisches Geschlecht’-re [magyarul: biológiai nem, a szerk.] meg ‘soziales Geschlecht’-re [magyarul: társadalmi nem, a szerk.]. Ahogy jelenlegi otthonomban, Angliában is örülök, hogy a saját papírjaimon a nememet (gender) kell megadnom, kivéve esetleg, ha valami orvosi ügy miatt konkrétan a női testem lenne a téma. Viszont ha lenne itt háziállatom, akit állatorvoshoz vinnék, akkor neki ott ivara lenne (sex).

Mindemellett pedig a gender mint kifejezés amúgy is annyi mindent jelent. Angliában például simán az ember nemét. De ezt tovább lehet bontani nemi identitásra (milyen neműnek érzem magam), nemi önkifejezésre (pl. milyen ruhát veszek fel, hogy hordom a hajamat), nemiszerep-elvárásokra (hogyan éljek a nemem alapján), nemi szocializációra (ezt hogyan tudatosítja bennem a környezetem), nemi sztereotípiákra (mit feltételeznek rólam pusztán a nemem alapján), és így tovább. Az angol eredetű gender szóban ez valahol mind benne van, és mindegyik esetben már maga a szó is jelzi, hogy ezek a társadalmi közegünk keretein belül értelmezendő, leírandó jelenségek. Ami, hangsúlyozom, nem a biológiai nem létezésének tagadása.

De így lehet például egy transzneműnek a testétől eltérő nemi identitása, így lehet valakinek női testtel nembináris nemi önkifejezése, vagy így felelhet meg egy androgün inszenzitivitás szindrómás, XY kromoszómás interszex ember az összes, nőket övezői sztereotípiának, miután nőként szocializálódott.

Igen, ezek kisebbségek. Az még lehet is vita tárgya, hogy mennyiben orvosilag kezeledő eset az, ha valakinek eltér a nemi identitása a biológiai nemétől, vagy mondjuk nem meghatározható maga a biológiai neme – de pont azért lehet vitatkozni ezen, mert nem a biológia mondja, hogy valami orvosi eset, hanem a társadalmi konszenzus mondja ki vagy veti el (akár ebben a sorrendben). Én viszont még nem találkoztam olyannal, aki azért küzdött volna eme kisebbségek jogaiért, hogy többséggé váljon, „divattá” legyen valami, ami nagy valószínűséggel mégiscsak gének és hormonok játéka. Azért már inkább, hogy hagyjuk őket élni, ha már ilyennek születtek, függetlenül attól, hogy szerény véleményünk szerint „normálisak”-e.

Amúgy lehetne az is norma, hogy a szintén kisebbség kékszeműeket vagy vörös hajúakat tekintjük orvosi esetnek.

Netán üldözzük.

Hiszen ha nem üldözzük a kékszeműeket, akkor egyszer csak divatot csinálnak a kékszeműségből! és már a barnaszeműség lesz ritka! és akkor elnyomnak majd minden barnaszeműt! és gyermekeinket mind kékszeműsítő műtétekre fogják kötelezni! Vagy mi.

Bonyolítja a helyzetet, hogy egyes feminista csoportok tagjai, szexuális kisebbségek képviselői (pl. leszbikus nők egyes csoportjai), vagy önmagukat nembinárisnak valló emberek is gyakran vitatják, hogy a nemi identitás velünkszületett dolog lehet. Pont ők azok egyébként, akik tagadják, vagy legalábbis kisebbítik a biológiai nem jelentőségét, de paradox módon ez oda vezet, hogy ők maguk is kirekesztik és támadják a “genderideológiával” leginkább kapcsolatba hozott transzneműeket, hiszen saját ügyükre, ügyeikre érzik őket veszélyesnek. (Erről a témáról Antoni Rita írt bővebben, közérthetően a 24.hu-n.)

A lényeg mégiscsak az, hogy néhány radikális hang ellenére a gender mégsem azt jelenti, hogy nem érvényes, nem létezik a biológiai nemed. Nem propagál általános nemváltoztatást, sem a nemek eltörlését. Bár vannak radikális hangok, de ők nem képviselnek mindenkit, pláne nem olyan társadalomtudósokat, akik csak leírnak, megfigyelnek jelenségeket mindenféle aktivizmus vagy politikai szerepvállalás nélkül.

Ők vannak, mi vagyunk, de egységes, gonosz, világuralomra törő genderlobbi nincs.

Azt, hogy van „gender”-ed, csupán annyit jelent, hogy megszülettél erre a bolygóra, és ember vagy.

Hacsek Zsófia
(A szerző szociokulturális antropológus)

 

Kommetelés itt!

 

Kapcsolódó cikkek a SzabadNem-en:

„Levelet írtál, buzi-e vagy?”  

  A társadalom tulajdonképpen az egyének összessége, nem?

Az exem öt éve megölte a hathónapos fiamat - ne legyen több áldozat!