Hannah Arendt írja: a régi görögöknél annak érdekében, hogy az ember politizáljon „szabaddá kellett lennie vagy fel kellett szabadítania magát a szabadságra”. A politikum értelme pedig „hogy az emberek szabadságban, erőszak és kényszer nélkül érintkezzenek egymással (…) minden ügyet egymással megbeszélés és kölcsönös meggyőzés révén” intézve. (A sivatag és az oázisok, 55-56.) Így a politikum görög értelmében a szabadság egyenlő a nem-elnyomottsággal, a nem-uralkodással.
Egy hasonló, „meggyőzéskultúrát” pártfogó vitának lehettem fültanúja. Ez a testvéri beszélgetés visszaadta az emberiségbe és a baloldalba vetett hitemet.
A panelbeszélgetés két, mostanában gyakran hivatkozott fogalmat vett górcső alá: az identitáspolitikát és a kultúrharcot. Simon Critchley filozófus kérdezett, Glenn Greenwald oknyomozó újságíró Brazíliából kapcsolódott be, míg Judith Butler és Cornel West filozófusok a kérdezővel egy térben beszélgettek. Butler higgadt éleslátása és West prédikátori szenvedélyessége nagyon jó dinamikát eredményezett. Az alábbiakban erről a beszélgetésről egy részrehajló és részleges beszámolót közlök.
Butler ezzel indította a beszélgetést: nézzük meg közelebbről – miről beszélgetünk? Mi az az identitáspolitika? Sokszor ugyanis kiderül, hogy az, amit identitáspolitikának nevezünk, valójában nem identitásalapon érvel, hanem emberi jogokért és az igazságosságért küzd. Azért, hogy ezek kevésbé legyenek absztrakt és másokat kizáró fogalmak, azért, hogy egy igazságosabb rendszerben élhessünk. Ezeket a mozgalmakat és törekvéseket nem jó identitáspolitikának bélyegezni. Viszont sok identitáspolitika nagyon káros ‑ ezek gyakran fehér identitáspolitikák, amelyek nem szólnak másról, mint a keresztény fehér férfi felsőbbrendűség védelméről.
West egy Henry James idézettel reagált: nincs olyan elmélet, ami kedves lehet nekünk, ha látásunkat elhomályosítja. Mi az, amit eltakar előlünk az identitáspolitika? Azt az emberi jogi mozgalmat és harcot, ami az identitások variációi mögött megbújik, aminek etikai és morális a lényege. Ami elkötelezett a rendszer megváltoztatása iránt. Bárhol és bármikor, amikor a tisztesség leszereli a sértést, fel kell figyelnünk rá, és pártolnunk kell. Mindent egy morális és spirituális lencsén át kell néznünk. Nem tehetjük meg, hogy a gonosszal szemben érzéketlenek és semlegesek maradjunk. Minden helyzetben alkalmazunk kell az őszinteség, a tisztesség és a bátorság tesztjét. Csak a szeretet, a szerelem és a szenvedély akaszthatja meg a semlegesség és érzéketlenség, vagy az erőszak spirálját. Az ember csodálatos lény, ugyanakkor két lábon járó katasztrófa – idézte James Baldwint West. Magunkon kell a munkát elkezdeni – megérteni, hogy honnan jöttünk, hogy be tudjunk lépni a politikai arénába. Az intellektuális őszinteség, és az intellektuális hivatás fontos.
Az identitáspolitika – folytatta az érvelést West – gyakran a megtévesztés trójai falova: miközben a felszínen diverzitást ígér, valójában csak illúziót kínál. Annak az illúzióját, hogy a rendszerben bármi is változott volna azzal, hogy a megfelelő kvótaszámokat használtuk. Nagyon gyakran ezek a kvóták logókká válnak, és betévedünk a címkék ingoványos területére.
Ha az identitáscímke csupán a diverzitás fetisizálása, és csak formális, vagy látszólagos befogadás, akkor nem működik, akkor csak reklám és kirakat. A befogadás önmagában nem lehet cél: a cél a rendszer átalakítása. Butler egyetértett Westtel, ugyanakkor – ezzel reflektálva az aktuális beszélgetőhelyzetükre is –, fontosnak tartja, hogy feltegyük a kérdést: kinek a perspektíváját nem vesszük figyelembe? (Pl. ahogy Butler kiemelte, a beszélgetésen nem volt jelen színesbőrű nő.)
A mostani helyzetben az a kérdés: hogyan lehetne a világon uralkodó kétségbeeséssel megküzdeni? Az emberség közös nevezőjével. Kiveszett a világból az állampolgári erény (civic virtue), a fronézis – az „erkölcsi okosság és jártasság”. A filozófus feladata az igazmondás, és minden ember hajlamos a hatalmi visszaélésre, ezért is kell folyamatos erkölcsi kritikát gyakorolnunk.
Butler egyik könyvében, a The Force of Nonviolence: An Ethico-Political Bindban többek közt a sérülékenységről ír. A más könyveiben előkerülő alapfogalmakat, a bizonytalanságot, és a gyászolhatóságot érintve – ha sérülékenységünket, bizonytalanságunkat, gyászunkat bevisszük társadalmi kapcsolatainkba, egy őszintébb és igazabb életet élhetnénk. A radikális átalakulás kulcsa lehet, ha figyelembe vesszük a körülöttünk zajló szenvedéstörténeteket. West és Butler egyetértettek abban, hogy a szolidaritás kiterjesztése a transznacionális baloldal jövője.Nincs elsődleges, másodlagos és harmadlagos elnyomás. Mindig meg kell halljuk valaki dühös hangjában a jogos követelést. Nem tanácsos az elit diskurzust szétválasztani a hétköznapitól, mert annak az eredménye az lesz, hogy az elit magában társalog.
A beszélgetésnek fontos pontja volt a szembenézés: a neofasizmus előretörésében az elitnek, és kényelmes hátradőlésü(n)knek nagy felelőssége van. Elemezve az erősödő anti-mozgalmakat (anti-gender, anti-LMBTQ, antifeminista) láthatjuk, hogy mögöttük a félelem, és az ebből következő védelem húzódik meg. A genderellenes mozgalom a család és az egyház szétesésétől fél. A baloldal felelőssége és bűne, hogy korábban nem adott víziót, és hogy inkább belharcokban fragmentálódott.
Az egyik (előre beküldött) közönségkérdés a járványra vonatkozott, így a beszélgetés vége felé erről az aktuális helyzetről esett szó. Oltásellenesség és a szabadság kapcsán West megjegyezte, hogy nincsen szabadság kényszer nélkül, a szabadságnak ez a súlya. Arendt is kiemeli írásában két dolog összeütközését: „nagy különbség, hogy a szabadságot vagy pedig az életet tesszük meg a legfőbb jónak – a mércének, amelyhez minden politikai cselekvésnek igazodnia kell, s amely szerint e cselekvés megítéltetik.” (A sivatag és az oázisok, 90.)
Butler szerint a személyi jogok védelme elkezdte az önzést jelenteni. Nagyon veszélyes tud lenni, ha egy destruktív erő, a halálösztön a személyi szabadság álcájában jelenik meg. Példája: a maszkot nem csak saját magam miatt veszem fel, hanem mások életének védelme miatt is.
Az egymásról gondoskodás ethoszát kell újból felélesztenünk. Nem kényszerekkel és büntető eljárásokkal, hanem meggyőzés útján.Fontos a hit és a bizalom visszaállítása – pl. az emberek nem bíznak az egészségügyben. A görög drámák kapcsán arról esett szó, hogy a szereplők nemcsak cselekvők, vagyis ágensek, de tetteikben a múltjuk is mindig benne van – ahogy a mieinkében is. A szereplők tudták, hogy ágenciájuk részleges. Nekünk is tudnunk kell, hogy gyakorlataink végesek és esendőek. Ezért kell újra megtalálnunk a gyönyör keresőútján az örömöt, nem elfeledve, hogy a lázadó feladata, ahogy Walter Benjamin írja, szálirány ellen fésülni a történelmet.
Ez a feladat, ez a felhívás az egész emberiséghez. Mindezek kapcsán ismét Arendthez kell visszatérnem, aki azt írja: „a véleménynyilvánítás szabadsága (...) igen korán kiszorította (..).[a] teljesen más természetű szabadságot, amely a cselekvésnek és a beszédnek (amennyiben az ti. cselekvés) a sajátja (…) amit mi spontaneitásnak nevezünk (...) hogy minden egyes ember képes önmagából kiindulva megkezdeni jelenségek valamely sorát (…) a cselekvés szabadsága egyet jelent azzal, hogy egy-kezdetet-tételezni-és-valamibe-belefogni. A görög politikai szférában az arkhein szó egyaránt jelent elkezdenit, illetve uralkodnit is (…) eredetileg azt nevezték vezetőnek, aki egy dolgot elkezdett, s hogy véghezvihesse, társakat keresett”. (66-7.)
Írta: Gyárfás Judit
Hivatkozott irodalom:
Arendt, Hannah. A sivatag és az oázisok. Ford. Mesés Péter és Pató Attila. Gond-Palatinus, Bp., 2002.
Olvasd el ezeket is!
FACEBOOK-OLDALUNKON MEGTEHETED!