...hogy legyen gyereke, és hogy ne legyen gyereke. Idegesítő közhely. Mintha a nők céljai, ebből vagy abból az irányból, de csakis a termékenység körül forognának, és mintha elszántságuk, tettrekészségük, kitartásuk ki is merülne ennyiben. Most mégis két gondolatébresztő könyvben is belefutottam ebbe a mondásba. Abortusz és mesterséges megtermékenyítés: az érem két oldala.
Az Erdődi-Juhász Ágnes és Mérő Vera által szerkesztett Abortusztörténetek a Felhő Café Könyvek Kft. gondozásában jelent meg 2022-ben, és ötvenöt nő mesél benne, névvel, vagy anélkül, a saját tapasztalatairól.
A 318 oldal nyomasztó volt, nem is tudtam egyhuzamban végigolvasni, heteken keresztül ki-kinyitottam a könyvet egy-egy történet erejéig. Találkozhatunk benne bántalmazáson, illetve nemi erőszakon átesett nőkkel, valamint olyanokkal, akik a kívánt magzat súlyos betegségének tragédiáját élik át. Több esetből viszont a férfiak nemtörődömsége, illetve a fogamzásgátlási kultúra, valamint az iskolai szexedukáció hiánya derül ki. Feltűnően kevés az olyan történet, ahol a pár valóban közösen dönt, és a férfi, a felelősséget vállalva, végig ki is tart a nő mellett.
Mindenképpen tanulságos betekinteni az abortuszhoz vezető élethelyzetekbe, de megterhelő is egyben. Mérő Vera és Péterfy-Novák Éva felhívására ugyanis nyilván nem azok a nők küldték be a történetüket, akiknek könnyű volt, és egyöntetű megkönnyebbülést okozott az eljárás. A készülő kötet híre elsősorban azokat szólította meg, akik a terhességmegszakítást minimum komplex, de sokszor kifejezetten traumatizáló tapasztalatként élték meg, amin sok esetben az egészségügyi személyzet lekezelő, hibáztató bánásmódja, illetve a szülők ítélkezése, basáskodása még tovább rontott.
A történetek némelyikében felbukkannak az egykori abortuszbizottságok – melyeknél a mai védőnői „tanácsadás” nem sokkal jobb. (Találkozunk olyanokkal, akik végül meggondolják magukat, de ezt belső indíttatásból teszik.) Két szöveg erejéig betekintést nyerünk Ceaușescu Romániájába, az illegális abortuszok világába. Megerősödünk abban a meggyőződésünkben, hogy nem kívánt terhesség esetén mindig annak kell történnie, amit a nő akar. Szembesülünk az olyan esetek következményeivel, amikor a nő szerette volna kihordani a terhességet, és a partner vagy a szülők ebben megakadályozták. Az egyik történet főszereplője nem képes többé lefeküdni a férjével, aki abortuszra küldte, a „Kezét se fogtam meg” c. történettől pedig (melyben a szülő a lányát második trimeszteri abortuszra kényszeríti) szerintem még hónapokig rosszakat fogok álmodni. Pedig én csak olvastam, nem átéltem...
A döntés mindig azé kell legyen, akinek a testében a terhesség jelen van - akkor is, ha a környezete szerint nem az a helyes döntés.A szülői támogatás hiánya akkor is fájó, ha „csak" ítélkezésben nyilvánul meg. Pl. lehülyézni a tizenéves lányt, aki engedte óvszer nélkül, nem célravezető - többek közt mert nem egyedül volt „hülye”. A nemek egyenlőségének kultúrájára és átfogó iskolai szexedukációra van szükség, melynek segítségével a lányok megtanulják, hogy nem kell engedniük az efféle nyomásnak, joguk van nemet mondani, és a fiúk is megértik, hogy helytelen dolog a partnerükre ilyen nyomást gyakorolni és az egészségét kockára tenni. (És, bónuszként, mindenkinek leesik, hogy a szex jó esetben nem olyasvalami, amit a vonakodó, netán az elhagyástól félő lány „megenged” a nyomuló fiúnak, hanem amit a párok együtt, mindkét fél örömére csinálnak.)
Több történet világossá teszi, hogy sokszor az abortusz nem maga a trauma, hanem egy traumasorozatnak a végpontja - amire ha nem kerülhet sor, adott esetekben beláthatatlan következményekkel jár, pl. bántalmazókhoz láncol nőket. Az sem jobb, ha az adott férfi „csak” felelőtlen, és nem akarja a(z újabb) gyereket: a nő nincs mindig abban a helyzetben, hogy egyedül is vállalja, illetve a már meglevő családját, a gyerekek kárára is, felrúgja. Ők azok a nők, akik sírva mennek abortuszra - de rajtuk sem a tiltás/szigorítás segítene. (A zsarnokoskodó férjeket, partnereket ugyanis ez nem szokta visszatartani, legális abortusz híján illegálisra küldik a nőket.)
Ha valamiért érdemes volt összeállítani ezt a kötetet, az az, hogy általa még egy abortuszellenes is beláthatja: azok a problémák, amik adott esetekben abortuszhoz vezetnek, az abortusz tiltásától vagy szigorításától nem szűnnek meg.
Az érem másik oldaláról Durica Katarina Mennyit adtál érte? c. regénye mesél, mely szintén 2022-ben jelent meg, a szerző álta alapított Piros Hó kiadónál.
Ha az Instán beírjuk a keresőbe, hogy #surrogacy, a találatokat nézve majdhogynem elhisszük, hogy a béranyaság a világ legproblémamentesebb dolga. Boldogok a szülők, hogy végre a kezükben tarthatják a gyereküket, boldog a béranya, hogy segíthetett, rózsaszín felhők úsznak az égen, függöny le. Sajnos sokszor az LMBTQ-oldalak is sárosak, amikor örömködve számolnak be a hírről, hogy egy meleg párnak béranyával gyereke született. Illetve még a She the People indiai feminista oldalon is találtam olyan posztot, mely Prijanka Csopra színésznő esete kapcsán azt sugallta, hogy a „mother by birth” és a „mother by surrogacy” egyformán rendjénvaló opciók.(Csopra a közelmúltban azzal védekezett, hogy egészségügyi problémái voltak. Ez sajnálatos, de nem ad jogalapot egy másik nő testének igénybe vételére.)
Durica Katarina mindkét oldal érintettjeivel, és termékenységi klinikák dolgozóival beszélgetve, a megismert történeteket négy főszereplőjének életébe gyúrva feltárja, hogy a valóság messze nem ilyen cukormázas. Talán már sejthetitek: ez sem egy könnyű olvasmány.
Az egyetemista Vanda, barátnője unszolására, petesejtdonor lesz. A kapott pénzből végre telik egy kis utazásra, és még a családtagjait is elviszi egy fürdőbe - ugyan ki ne tudna együttérezni egy fiatal kelet-európai lánnyal, akinek elege van az állandó csóróságból? Kiderül azonban, hogy
nem olyan egyszerű azzal a tudattal együtt élni, hogy valahol létezik egy vagy több vérszerinti gyerekem - és Vanda még ennél is nagyobb árat fizet.
A huszonnyolc éves, hirtelen megözvegyült Rebeka nem javítani szeretne az életszínvonalán, hanem megtartani, amit elhunyt férjével együtt felépített. Nem jó érzésekkel megy bele az alkuba, noha más gyerekét kihordani állítólag „jobb, mint a prostitúció”. Mint kiderül, sajnos nem jobb, csak más. Sőt, még csak annyira nem is más, mert a férfiak itt is meglátják női partnereikben az aranytojást tojó tyúkot, és gyakorlatilag olyan haszonállati sorra ítélik, amit semmilyen agyonfilterezett instafotók nem tudnak vonzóvá tenni. Nemcsak a férfiak sárosak, itt is akadnak nők, akik elszegődnek a patriarchátus gyalogkatonáinak: a madámnak, illetve kápónak is megvan a béranyaság világában is a megfelelője.
A szöveg nem ítélkezik, megértően viszonyul a petesejtdonort, illetve béranyát igénybe vevő nőkhöz is. A jómódú, ám egyedülálló, az éretlen férfiakat megelégelő, és az időből lassan kifutó Nórának meggyőződése, hogy neki joga van egy gyerekhez. A több vetélésen és sikertelen beültetésen átesett Krisztina is úgy érzi, megteheti, hogy ha ő nem tudja kihordani a férjével közös gyerekét, akkor kihordatja mással.
Szembetűnő, hogy az örökbefogadás opcióját mindketten milyen gyorsan elvetik. Brüsszelben, ahol Nóra él, hála a kiterjedt felvilágosító programoknak, kevés a nem kívánt, így az örökbe adható gyerek. Krisztináék pedig nem elégedettek a „választékkal”: elriasztják őket az arra vonatkozó kérdések, hogy milyen testi vagy mentális betegség „fér bele” (rasszról pedig már végképp hallani sem akarnak). Úgy gondolják, a béranyaság jobb opció, mert így jóval nagyobb eséllyel jutnak fehér bőrű és egészséges újszülötthöz.
Csakhogy a terhesség és a szülés folyamata nemcsak a ráció mentén megy végbe:
a béranyaságot problémamentesnek feltüntető érvelések diszkréten elhallgatják a dolog lelki, illetve hormonális oldalát. A nő nem edény, a magzathoz való kötődés kialakulása ellentétes igyekezet esetén is elkerülhetetlen, és az átélt testi és pszichés megpróbáltatásokat nem biztos, hogy lehet pénzzel kompenzálni.Persze erre nem az a válasz, hogy akkor meg se próbáljuk: Ausztráliában és Kanadában pl. a béranyaság csak ingyen vállalható (csak a terhességgel kapcsolatos költségeket fedezik a béranya számára), ami szerintem a nőktől elvárt altruizmussal való visszaélés. Ha már ilyesmire vesznek rá egy nőt, akkor igenis fizessék meg.
Lehet, hogy sok béranya maga is ellenezné a tiltást: Rebekának sem volt más lehetősége arra, hogy a házát megmentse. De ez nem azt jelenti, hogy a béranyaság jó, hanem azt, hogy a társadalmi berendezkedésünk - amely nem ad kellő segítséget egy egyedülálló anyának, és amely ilyen nagy szakadékot enged meg gazdagok és szegények közt - rossz.
A könyvben olvasottak továbbgondolása ráébresztett arra, hogy hosszútávon az sem megoldás, hogy az örökbefogadás felé tereljük a béranyaságot fontolóra vevő embereket. Egy egyenlőségen és magas újraelosztáson alapuló társadalomban ugyanis az örökbe fogadható gyerek is kevesebb lenne. Mindig örülök a megható örökbefogadás-történeteknek (nyilván ez sokkal jobb, mint a biológiailag saját gyerek „legyártatása” egy több sebből vérző rendszeren keresztül), de soha nem hagy nyugodni a rossz érzés, hogy nincs rendjén, ha a szülőanya az anyagi helyzete miatt mondott le a gyerekéről. (Ha azért, mert nem akart gyereket, és nem akart, vagy már nem tudott abortuszra menni, akkor OK.) Ott és akkor azt a nőt nem abban kellene segíteni, hogy odaadja egy nála szerencsésebb, jómódú párnak a gyerekét, hanem abban, hogy neki is legyenek emberhez méltó, gyereknevelésre alkalmas körülményei. Ezért arra jutottam, hogy
előbb-utóbb, ahogy haladunk egy igazságosabb társadalom felé, bele kell majd nyugodnunk, hogy a gyerek nem jog.
A két könyvet összevetve: igen, igazságtalan, hogy a termékenység mértéke nem a szülői vágyak mentén alakul, és teherbe esnek olyanok, akik nem akarnak, miközben nem esnek teherbe olyanok, akik akarnak. Az ezt kiegyensúlyozni igyekvő visszaélések megakadályozása érdekében fontos lenne a gyermektelenség normalizálása és a társadalmi nemiszerep-elvárások újragondolása. Ne kelljen kétségbeesett nőknek más, anyagilag náluk szerencsétlenebb nőkön átgázolni ahhoz, hogy társadalmilag elfogadottnak érezhessék magukat, vagy értelmesnek érezzék az életüket.
FACEBOOK-OLDALUNKON MEGTEHETED!
A témában ajánljuk még a Szabadnem blogról:
További könyvismertetőink a Szabadnem blogon: