Az alábbi írás a „Genderpánik Magyarországon és a világban” c. cikksorozat része. Lásd a korábbi fejezeteket: 1., 2., 3., 4.
Az alábbi cikkben - #tldr – a következőkről olvashatsz:
Hogyan jelent meg az abortusz témája a (mainstream) feminista küzdelmekben?
Hogyan illeszkedik az abortusz a genderellenes diskurzusba? (Az abortusz mint a „halál kultúrájának” megnyilvánulása);
Hogyan alakult az elmúlt években világszinten az abortusz szabályozása?
Milyen érvek hozhatók fel a szabad döntés mellett élet-és egészségvédelmi, emberi jogi, nemi egyenlőségi és gazdasági szempontból?
Hogyan csökkenthető hatékonyan az abortuszok száma?
Előzetes megjegyzések a nyelvhasználatról:
Orvosi szempontból abortusznak számít a spontán vetélés is. Az alábbi írásban azonban – ahogy általában a közbeszéd is – „abortusz” alatt művi vetélést, indukált (mesterségesen megindított) abortuszt értek.
Az abortuszról szóló diskurzusban fontos hangsúlyozni, hogy az abortusz tiltása, korlátozása a nemi alapú hatalmi viszonyok egyik megnyilvánulása. Az abortuszjog megvonása kifejezetten a női biológiához, és az arra ráépülő társadalmi szerepelvárásokhoz kapcsolódik, melyek a nőket alárendelt pozícióban tartják. Szintén fontos ugyanakkor elismerni, hogy abortuszra női reproduktív szervekkel rendelkező, de magukat nem nőként azonosító, megjelenítő embereknek is szükségük lehet (pl. transznemű férfiak, vagy nem bináris emberek), akik nemi identitását az ellátás során tiszteletben kell tartani. (A nyelvhasználat dilemmáiról lásd még ezt a cikküket - a szerk.)
1. Hogyan jelent meg az abortusz a feminista diskurzusban?
A feminizmus első hulláma (19. század vége, 20. század eleje az első világháborúig) a nők állampolgári jogait helyezte előtérbe, élen a szavazati joggal. A századforduló New Womanje (leggyakrabban független szellemű nőírók személyében) még a „szabad szerelmet” hirdette, a kollektív politikai harc azonban fegyelmet és megfontolt stratégiát kívánt.
Egyrészt a feminista mozgalom különböző világnézetű nőket egyesített, akik a „nemi kérdésről” különbözőképpen vélekedtek. Másrészt a progresszívebbek többsége is visszafogta magát a témában, miután szembesültek azzal, hogy mekkora társadalmi ellenállást szül akárcsak azt kimondani, hogy „nem a gólya hozza a gyereket”. (Az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma a naplójában leírja, hogy tényszerű egészségtan-órái után több felháborodott szülő kivette a lányát Veres Pálné iskolájából, ahol tanított.) Úgy gondolták, hogy ha az emberek a tabutémák szorgalmazása miatt tömegesen elfordulnak a feminizmustól, akkor a konszenzuális célokat (nők felsőfokú oktatása, értelmiségi hivatásokhoz való hozzáférése, magántulajdonhoz, örökléshez való joga, aktív és passzív választójoga) sem fogják tudni elérni (Kereszty 216. – A felhasznált források listáját lásd a cikk alján! A szerk.) Még a fogamzásgátlás korabeli módszereiről való tájékoztatás is botrányt váltott ki (pl. Nelly Roussel előadása Budapesten 1908-ban), abortuszról szót ejteni ilyen körülmények közt végképp nem lehetett.
Ezért a mainstream mozgalom elengedte a reprodukciós jogokat, melyekért csak olyan szakadárok szálltak síkra, mint az „egyedüljáró, disszidens feminista” Helene Stöcker, vagy a szexuális jogok radikális szószólója, 1936-ban a brit Egyesület az Abortusztörvény Megreformálásért (Abortion Law Reform Association) egyik alapítója, Stella Browne.
Ők előre látták, hogy a kivívott állampolgári jogokkal a nők nem fognak tudni maradéktalanul élni, ha nem rendelkezhetnek a testük, a termékenységük felett, nem határozhatják meg, hogy mikor és mennyi gyereket vállalnak.
Az USA-ban és Nyugat-Európában kirobbant második hullám (1960-as, ‘70-es évek) ismerte fel, hogy az írott jog értelmében vett egyenlőség kevés, és a feminizmusnak a privát szférával is foglalkoznia kell: a személyes ügy politikai kérdés (the personal is political). A korabeli szerzők feltárták a patriarchátus működését, a szexizmus különböző formáit, küzdöttek a nemi alapú diszkrimináció és a nemi alapú erőszak ellen, valamint – „az én testem, az én választásom” szlogennel – a reprodukciós (termékenységgel összefüggő) jogokért. Utóbbiakat tekintve e korszak eredménye például a brit abortusztörvény 1967-es reformja, valamint 1973-ban az USA-ban az első trimeszteri abortusz jogát szövetségi szinten garantáló Roe kontra Wade ítélet. A francia és a nyugat-német nők 1971-ben folytattak nagyszabású kampányt a döntés jogáért (mely 1975-ben, illetve ‘72-ben vezetett eredményre). Magyarországon 1973-ban egy aktivista csoport aláírásokat gyűjtött a tervezett népesedéspolitikai reform (abortuszszigorítás) ellen, és alternatív szakmai javaslatokkal is előállt (erről az egyik egykori aktivista, Körösi Zsuzsa írt 2019-ben a TNTeF-ben).
A mozgalom azonban túlságosan a fehér, heteroszexuális, középosztálybeli nők helyzetére koncentrált – ezt igyekezett többek közt korrigálni a kilencvenes évektől a harmadik hullám. Itt már a reprodukciós igazságosság került előtérbe. Egyrészt ugyanis az írott jogok nem jelentenek automatikus hozzáférést (a fogamzásgátláshoz, abortuszhoz, a szexedukációhoz, vagy az emberi méltóságot tiszteletben tartó szülészeti ellátáshoz). Az USA-ban még az alkotmányos szinten garantált abortuszjog idején is sok nőnek többszáz mérföldet kellett utaznia egy olyan intézményig, ahol lehetőség volt a beavatkozás elvégzésére. Másrészt, a színesbőrű és/vagy mélyszegény, bevándorló, fogyatékossággal élő stb. nők gyakran válnak kényszerített abortusz vagy kényszersterilizáció áldozatává; azaz, ők a másik oldalról tapasztalnak jogfosztást, ami ellen a feminizmusnak szintén küzdenie kell.
A negyedik hullámot a #metoo mozgalomtól szokás eredeztetni, azonban, mivel a fundamentalista jobboldal folyamatos ellencsapásokat mér a nők reprodukciós jogaira, ezek váltak most ismét a központi kérdésekké. Eközben a világ egyes országaiban a nők – szintén vallási fundamentalizmusra alapozott visszacsapás eredményeképp! – újra olyan első hullámos célokért kénytelenek küzdeni, mint pl. az oktatás vagy a munkavállalás joga.
2. Hogyan illeszkedik az abortusz a genderellenes diskurzusba?
A genderellenes mozgalom, rövidebben: genderpánik egy globális jelenség, mely a „genderideológia” fogalma segítségével igyekszik érvényteleníteni minden, a hagyományos-hierarchikus nemiszerep-szemlélettől elszakadó véleményt, célkitűzést, politikai irányelvet illetve sok esetben akár tényt is. A „genderideológia” (ezért az idézőjel) egy fiktív fogalom: az ellenoldal alkotta meg, gendertudósok, feministák és LMBTQ-aktivisták általában nem használják.
A „gender” („társadalmi nem”) kifejezést a feminizmus második hulláma kezdte el használni a biológiai nemünkre (sex) ráépülő társadalmi nemiszerep-elvárások és nemi sztereotípiák vonatkozásában. Ettől megkülönböztetendő a „gender identity” (nemi identitás, „pszichológiai nem”), a belsőként megélt nemünk, amellyel azonosulunk, amilyen neműnek tartjuk, „érezzük” magunkat. Mindenkinek van biológiai neme, „társadalmi neme” (nemi szocializációja) és „pszichológiai neme” (nemi identitása). Ezek nem egymást lecserélni igyekvő, versengő fogalmak, hanem a nemiségünk egyaránt létező rétegei.
A genderellenes mozgalom (angolul: anti-gender movement, németül: Antigenderismus) hívei szerint (akik jobb- vagy szélsőjobboldali konzervatívok) kizárólag biológiai nemünk vagy „teremtett nemünk” van, mely minden esetben meg kell, hogy alapozza a nemi identitásunkat és „természetesnek” vélt nemi szerepeinket (vö. „a princípium betöltése”). Szerintük nemcsak a biológiai nemtől eltérő nemi identitás deviancia, hanem az elvárt nemi szerepektől való eltérés (így a feminizmus) is. Szerintük az egyetlen helyes út a hagyományos, komplementer, hierarchikus nemi szerepeknek való megfelelés.
A radikális feminizmus „genderkritikus” (pontosabban: nemiidentitás-kritikus) kisebbsége szerint kizárólag biológiai nemünk és társadalmi nemünk van, és (ez a rész igaz is) ezek alapozzák meg a nők másodlagos helyzetét a társadalomban. Ezen irányzat képviselői szerint a nemi identitás nem létezik, kizárólag a nemi normák internalizálásával egyenlő, és az ő szóhasználatukban a transzneműség elfogadása a „genderideológia”. Ők nem összekeverendők a konzervatív genderellenes tábor tagjaival, noha időnként a transzellenesség mentén hajlandók velük szövetkezni.
A konzervatív genderellenes mozgalom, vagy „genderideológia”-ellenes diskurzus” eredete a IV. Női Világkonferencia (1995 Peking) vitáiban keresendő. A Vatikán, együtt egyes afrikai, valamint muszlim országokkal, igyekezett elejét venni annak, hogy a reprodukciós jogok, valamint a leszbikus nők jogai bekerüljenek a konferencia nőjogi záródokumentumába, a Pekingi Cselekvési Programba. Részleges eredményt értek el: a leszbikus nők jogai teljesen, a reprodukciós jogok pedig részben kimaradtak. A Vatikán ahelyett, hogy a konszenzusos célokért tett volna többet, olyan vehemenciával folytatta a „genderideológia” elleni hadjáratát, hogy mára ez a fogalom jóval ismertebb, mint a nők és lánygyermekek jogaiért életre hívott Pekingi Nyilatkozat és Cselekvési Program. (Aminek magyar fordítása nem is található meg az interneten, és könyvtárakban is csak ritkán.)
Az akkori pápától, II. János Páltól (1978–2005) származik a „halál kultúrájának” fogalma, mely definíciója szerint „az élettel szembeforduló tudatos döntések rendszere” az abortusztól az eutanáziáig (ez utóbbi jelen cikksorozatnak nem tárgya). A gyakorlatban magában foglal minden olyan, a szexualitással és a termékenységgel összefüggő jelenséget, amely eltér a (fogamzásgátlást nem alkalmazó) heteroszexuális házasság eszméjétől. A fogalmat, és magát a „genderideológia” ellenes harcot, a szociológusból botcsinálta morálteológussá vedlett Gabriele Kuby tette népszerűvé (lásd Perintfalvi). Ő külön hangsúlyt fektet arra, hogy terméketlen aktusaikkal az azonos nemű párok is a „halál kultúrájának” képviselői (sőt a védekező heteroszexuális párok is – de érdekes módon a papok, szerzetesek nem).
A magyar kormány, illetve kormánymédia jelenleg a „nemváltással” („nemváltó óvodásokkal”), illetőleg a transznemű emberek jogköveteléseivel igyekszik a köztudatban egyenlővé tenni a „genderideológiát”. A „genderideológia”-ellenes diskurzus azonban minden olyan nézetet elutasít és démonizál, amely elszakad a nemi szerepekkel és a szexualitással, termékenységgel kapcsolatos konzervatív-katolikus dogmatikától. Híveit (noha néha úgy tűnhet) nem elégítené ki, ha a transznemű emberek, vagy az LMBTQ-ernyő alá tartozó csoportok eltűnnének a Föld színéről; csakis az, ha mindenki a katolikus dogmatikus erkölcs szerint élne, azaz várna a szexszel a házasságig, amelyben aztán annyi gyereket „elfogadna", amennyi rendszeres szexuális élet mellett fogamzásgátlás nélkül megfogan. Így a genderellenes mozgalom célkeresztjében áll az abortusz, sőt még a fogamzásgátlás legtöbb módja is.
Utóbbit VI. Pál pápa (1963–1978) Humanae vitae enciklikájából eredeztetik (1968), mely a korabeli a szexuális forradalomra adott, sok vallásos ember által is túl szigorúnak ítélt válasz. (A szexuális forradalmat egyébként, elismerve előnyeit, a feministák is kritikával illették.) A Humanae vitae leszögezi, hogy a nemi egyesülés és a termékenység közt olyan kapcsolat áll fenn, „amit az ember saját kezdeményezésével nem törhet meg” és a „terméketlenné tett” aktusok erkölcstelenek. Az egyedüli kivételt a naptármódszer jelenti: „szabad a házasoknak követni a szervezetben adott periódusokat, csak azokban az időszakokban élvén a házaséletet, amikor a fogamzás lehetősége szünetel”. Ez azonban a női test és a ciklus nagyon pontos ismeretét követeli meg (mivel ez kellő részletességgel az iskolai tananyagnak nem része, a szimptotermális módszert termékenységtudat-tanfolyamon lehet elsajátítani), és szoros együttműködést kíván a partner részéről. Így a kevésbé iskolázott, szegénységben vagy bántalmazó kapcsolatban élő nők számára nem jelent megoldást – például azokban a közép- és dél-amerikai országokban, ahol éppen a katolikus egyház befolyása miatt uralkodik drákói abortusztilalom.
3. Abortuszhelyzet ma
A globális tendencia, ha a puszta számokat nézzük, progresszív: a Reprodukciós Jogok Központja (Center for Reproductive Rights) szerint 1994 óta világszerte mintegy 50 ország hozott olyan törvényeket, melyek bővítették az abortuszhoz való hozzáférést – ezekből 18 a teljes tiltáson enyhített (Pl. Írország, Argentína).
Mindössze négy ország szigorított: Lengyelország, Salvador, Nicaragua és az USA. Salvadorban 1998-ban az addigi kevés kivételt is eltörölték, és teljes tilalom lépett életbe. Ennek következményeképp az abortuszt (vagy az abortusznak vélt vetélést, halvaszülést) az emberöléssel teszik egyenlővé. Nicaraguában 2006-ban szavaztak meg hasonló szigorítást.
A közép-amerikai országok kevésbé tudnak a mi helyzetünkre hatni, azonban a lengyel események már itthon is aggodalomra adtak okot: 2021-ben a súlyos fogyatékosságot is kivették a kivételek közül, az érintett nőknek még az életképtelen magzatot is ki kell hordaniuk, jogok és méltányosság helyett „sírószoba” jut nekik.
Mindazonáltal a globális visszacsapás legerősebb megnyilvánulása, mely az egész világot megrengette, a Roe kontra Wade hatályon kívül helyezése volt az USA-ban 2022. június 24-én. E döntés nyomán számos államban az erre az esetre előre megszavazott törvények (ún. trigger law) léptek érvénybe, melyek akár kivétel nélkül tiltják az abortuszt. Ezek nyomán az a paradox helyzet alakult ki, hogy
az abortusz terén egyes USA-államokban (vagy éppen Lengyelországban) nagyobb szigor uralkodik, mint a nők jogfosztásáról hírhedtebb közel-keleti országokban. Még Szaúd-Arábiában is engedélyezett az abortusz súlyos magzati károsodás, nemi erőszak vagy a nő (testi vagy lelki) egészségkárosodásának veszélye esetén.
A Roe kontra Wade hatályon kívü helyezésének összes káros következményét egyelőre még felmérni is alig lehet – az egyik hatás azonban biztosan az, hogy felbátorít más, az abortusztilalomról álmodozó kormányokat.
Így Magyarországét is, ahol jelenleg ugyan a betiltást nem lehetne lenyomni a döntés jogát túlnyomó többségben támogató társadalom torkán, de 2022. szeptember 13-án Pintér Sándor belügyminiszter önkényesen, szakmai egyeztetés nélkül közzétette a Magyar Közlönyben a „szívhangrendeletként” ismertté vált módosítást. Ez jogi értelemben nem számít szigorításnak, de a gyakorlatban negatív következményei lehetnek.
4. Érvek a döntés joga mellett
Feminista szempontból amellett érvelek, hogy – az eredeti Roe kontra Wade ítélethez, és egyébként a hatályos magyar törvényekhez – igazodva az abortusznak az első trimeszterben szabadnak kellene lennie (azaz bármiféle feltételt vagy adminisztratív akadályt mellőzve kizárólag a nő döntésén alapulnia), ezt követően pedig bizonyos feltételek mellett engedélyezettnek.
Akadnak, akik a szabad döntés időszakát még tovább kitolnák. A Roe kontra Wade-et is később a magzat önálló életképessége (viability) vonatkozásában módosították (amit azonban hetek számában mérve nem pontosítottak). Véleményem szerint azonban az első trimeszter mint határ ideális kompromisszum. Ennyi idő már elég, hogy a nő észrevegye a terhességét (ellentétben az egyes USA-államokban érvényben levő hathetes intervallummal, ami gyakorlatilag a tiltással egyenlő), és orvosi szempontból is ez a határvonal a különböző típusú eljárások között. A 19. század második feléig egyébként a katolikus egyház is a magzat megmozdulásával egyidejűnek vélt „átlelkesüléstől” számítva tiltotta az abortuszt (lásd Szabó 18-9.).
Akadnak olyanok is, akik már az első trimeszteri abortuszt is csak bizonyos (jellemzően a nő akaratától független!) feltételek mellett engedélyeznék, pl. a klasszikus hármashoz kötve: a nő életének veszélyeztetettsége, nemi erőszak, a magzat súlyos fogyatékossága. Sokan ezt látják a szabályozás legkorrektebb formájának: a 2016-os lengyel tüntetéseket is éppen az duzzasztotta tömegessé, hogy a kormány ehhez képest is szigorítani akart (ahogy aztán meg is tette).
Ez a tábor a szociális és élethelyzeti okok által elvégzett terhességmegszakítást (melyekben a nő akarata is szerepet kap) nem fogadja el (lásd Nagy 28-9.) és gyakran „kényelmi abortusznak” nevezi (lásd pl. Jobbágyi 104.). Holott a gyerekvállalás és nevelés nem egy kis „kényelmetlenség”, hanem komoly felelősség. (Ennek kapcsán fejtette ki anyuka ismerősöm, hogy ő, amióta gyereke van, még határozottabban döntéspárti, hiszen látja, tapasztalja, hogy mekkora munka egy kis életet menedzselni.)
Ironikus azonban, hogy az abortusz ellenző, vagy a „helyes” (elfogadható) és „helytelen” abortuszok közt különbséget tevők önmagukat, illetve partnerüket gyakran tekintik kivételnek. Például a teljes abortusztilalom mellett kampányoló Herschel Walker 2009-ben a barátnőjét abortuszra küldte. A kanadai író és aktivista, Joyce Arthur 2000-ben olyan egészségügyi szakemberekkel interjúzott, akik abortuszellenes nőkön végezték el, kérésükre, a beavatkozást. Az abortuszellenes páciensek közül többen lek.rvázták a többi várakozó nőt, helyben legyilkosozták vagy utólag hibáztatták a rajtuk segítő orvost, és akár pár nap elteltével már újra ott tüntetettek a klinika előtt az abortusz ellen. A későbbiekre felajánlott fogamzásgátlót pedig nem fogadták el azzal az indokkal, hogy ők a házasság előtt nem élnek szexuális életet. (Lásd még: Hampton).
A gyakorlat ráadásul azt mutatja – Lengyelországban is! –, hogy
az abortuszt elvben lehetővé tevő kivételek fennállása esetén sem szokott mindig érvényesülni a nők joga.
Ahogy a Maga a pokol: lengyek nők történetei c. kiadványból (mely még a legutóbbi szigorítás előtt született!) kiderül, a kivételek megléte esetén is nagyon nehéz az abortuszhoz hozzájutni, mert az orvosok, a karrierjüket féltve, vonakodnak ezekről igazolást kiadni. Ha kiadják, a döntésüket valaki megkérdőjelezheti, de ha nem adják ki, abból nem lesz bajuk, még akkor sem, ha a nő meghal. A korlátozó törvények ugyanis a helyzetet mérlegelni hivatott szakemberek felelősségére sosem szoktak kitérni. Helyzetüket több országban ún. lelkiismereti záradékkal könnyíti a jogalkotó, azaz vallási okokra hivatkozva visszautasíthatják az abortusz elvégzését (pl. Olaszországban emiatt nehéz a gyakorlatban abortuszhoz jutni) – arra viszont nem tér ki a szabályozás, hogy a törvényben felsorolt esetekben az abortuszt kötelező elvégezniük, és ha nem teszik, felelősséggel tartoznak a következményekért.
Már csak ezért is fontos, hogy a hozzáférés meglétét ne csak az írott jogi, hanem gyakorlati értelemben is figyelembe vegyük. A különféle „abortusztérképek” (melyek pl. a fent említett Center for Reproductive Rights oldalán is találhatók) ilyen szempontból félrevezetőek lehetnek. Pl. Magyarországot is az „on request” (a nő kérésére) kategóriába sorolják – együtt azokkal az országokkal, ahol valóban csak kérvényezni kell az abortuszt, és az első trimeszterben a döntést senki sem firtatja. Az adminisztratív akadályok általában nem veszik elejét a beavatkozásnak (lásd Rédai és Szabó), legfeljebb felesleges és lelkileg is megterhelő időhúzást eredményeznek. Funkciójuk az abortuszért folyamodó (tehát a „princípiumát” elutasító) nő fegyelmezése, büntetése.
A következőbben nézzük részletesen az érveket a döntés joga mellett.
a) Élet- és egészségvédelmi szempontok:
Az abortusz tiltása, szigorítása vagy a hozzáférés nehezítése nem az abortuszok számát, hanem a biztonságos abortuszok számát csökkenti.
Az abortusz törvényi korlátozásától ugyanis nem változnak meg azok a körülmények, amelyek miatt a nők a terhesség megszakítása mellett döntenek. Ez a döntés általában nem egytényezős: szociális gazdasági, párkapcsolati okok, jövőre vonatkozó tervek és egyéb szempontok is hozzájárulnak (lásd Nagy 15-6.)
A WHO becslése szerint az illegális abortuszokba világszerte 47 ezer nő hal bele, míg a legálisan, kórházban végzett abortuszok kockázata ilyen szempontból elhanyagolható. A tiltás szempontjából legszigorúbb latin-amerikai térségben évente 760 ezerre tehető azon nők száma, akik a nem biztonságos abortusz szövődményei miatt egészségügyi ellátásra szorulnak.
Az abortusztabletta internetes hozzáférhetősége a súlyos következményeket némileg csökkentette, azonban a legszegényebb (internethozzáféréssel, minimális idegennyelv-tudással nem rendelkező) nők számára ez az opció sem elérhető.
A nő életének védelme mint a tiltás alóli kivétel egyáltalán nem jelent garanciát a nők fizikai biztonságára nézve.
A tapasztalat azt mutatja, hogy az érintett országokban az orvosok, félve a büntetéstől, az utolsó utáni pillanatig nem merik az eljárást megindítani, és ez nők halálához vezet.
2012-ben az egész világot megrázta Savita Halappanavar indiai származású fogorvosnő halála, melyért egyes egyedül az akkori ír abortusztörvény tehető felelőssé. (Amit azóta szerencsére megváltoztattak.) A 31 éves nő spontán vetélést szenvedett el, és végül elhunyt, mert az orvosok napokig nem voltak hajlandók eltávolítani az életképtelen magzatot. A lengyel szigorítás után 2021 novemberében és 2022 januárjában is meghalt egy nő, hasonló okokból. 2022 nyarán egy Máltán tartózkodó amerikai nő élete is veszélyben forgott – ez esetben csak azért nem történt tragédia, mert elutazott egy másik országba, ahol elvégezték az abortuszt.
Ha abortusztilalom van érvényben, súlyosan károsodott magzat esetén az orvos a közvetlen életveszélyig nem avatkozhat be, így nem háríthatja el a nő egészségkárosodását.
Egy amerikai vizsgálat 28 olyan texasi pácienst követett nyomon, akik terhességében a 22. héten komplikációk merültek fel. Az abortuszszigorítás miatt az egészségügyi személyzet nem segíthetett, a nők közül 16-an tartós egészségkárosodást szenvedtek, többen az intenzívre kerültek, egynek el kellett távolítani a méhét.
Abortusztilalom esetén kárt szenved egyes betegcsoportok egészségügyi ellátása.
Az orvosok (félelmükben, hogy amennyiben ezektől vetélés következik be, illegális abortusz végzésének vádjával bíróság elé kerülnek) megtagadhatják a daganatos betegséggel küzdő nőktől a kemoterápiát vagy sugárkezelést. (Normális esetben, amikor a politika nem szól bele a gyógyító munkába, egyéni mérlegelés történik, az orvos és a beteg közösen dönt a kezelésről.) 2007-ben Kolumbiában emiatt halt meg a háromgyerekes anya, Martha Sulay González.
Az abortusztilalom olyan, további betegcsoportokat is érint, akikről ezt nem is feltétekeznénk – csak mert olyan gyógyszert kell szedniük, amelynek a lehetséges mellékhatásai közt vetélés szerepel. Pl. artiritisszel, lupusszal vagy hosszú Coviddal küzdők is kárt szenvedhetnek, mert nem jutnak hozzá az „abortívnak” ítélt gyógyszereikhez (akkor sem, ha nem terhesek!!!).
Az abortusztilalom súlyos lelki következményekkel is járhat.
A Pennsylvaniai Egyetem új kutatása szerint azokban az országokban, ahol abortusztilalom van érvényben, megnövekedhet az öngyilkossági kockázat a fiatal nők körében.
Az abortuszellenesek által terjesztett tévhittel ellentétben az abortuszt önként választó nők többsége nem bánja meg a döntését. Az érzelmi reakciók sokfélék lehetnek (a szégyentől a megkönnyebbülésig), és arról sincs tudományos konszenzus, hogy a negatív reakciók közvetlenül az abortusz következményei-e (lásd Guttmacher Intézet és Nagy 34–8).
b) Emberi jogi szempontok:
Az emberi jogokat születéstől fogva eredeztetjük.
Az abortuszt ellenzők leggyakrabban az élet jogára szoktak hivatkozni, az abortuszt a gyilkossággal teszik egyenlővé, és esetenként – átvéve az emberi jogi nyelvezetet – tiltakoznak a „méhen belüli személyek” hátrányos megkülönböztetése ellen (lásd pl. Blake). Az amerikai abortuszellenes aktivisták a rasszizmussal és a lincselésekkel igyekeznek a művi vetélést párhuzamba állítani (lásd Cooper).
A helyzet azonban egyrészt az, hogy az emberi jogi dokumentumok az emberi jogokat a születéstől eredeztetik. „Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van” – így kezdődik az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (kiemelés tőlem).
Másrészt, a magzatra/embrióra azért sem vonatkoztathatók az emberi jogok, mert a magzat még nem ember, csak potenciális ember. Ezért az abortusz nem tüntethető fel úgy, mint ami egy már megszületett ember megölésével azonos. Az abortusz ennek alapján nem „gyilkosság”, engedélyezése pedig nem „népirtás”. (Ez az analógia, pl. „abortuszholokauszt”, a tényleges népirtások áldozatainak méltóságát súlyosan sérti.)
A magzat élő, és nem halott, ez igaz. (Árulkodó, hogy az „életpártiak” a halott vagy életképtelen magzatnak is jogokat tulajdonítanak a nő élethez való jogával szemben – itt lóg ki a lóláb, hogy valójában nem az életről, hanem a nők feletti kontrollról szól az abortusztilalom.) Igaz továbbá, hogy a magzat egyedi genetikai profillal rendelkezik (lásd Szabó 28. és Jobbágyi 22-3.) – ez utóbbi a kevés olyan pro-life érv egyike, amely nem cáfolható. Nem „sejtcsomó” vagy „rákos daganat” (érthető, hogy az ilyenfajta érvelés sokak érzékenységét sérti) – de nem ruházható fel azonos jogokkal, mint egy már megszületett ember, sem jogi, sem pedig morális értelemben.
Noha az abortuszhoz való jog nem abszolút (valószínűleg senki sem értene egyet egy harmadik trimeszteres egészséges magzat abortálásával), a nő és a magzat életét nem lehet egyenértékűnek tekinteni. A magzat nem képes életben maradni a nő testén kívül, így nem tekinthető önálló személynek. Nincs személyisége, mert nincs tudata, gondolatvilága, jövőképe – míg a nőnek van. Fájdalmat sem érez a magzat a tudományos konszenzus szerint a 24-25. hétig - az ettől eltérő objektív eredmények is legkorábban a 13. hetet említik, ami szintén kívül esik az általunk javasolt első trimeszteres határon.
Az abortuszt ellenzők (együtt a hazai „tanácsadásokat” végző védőnőnők némelyikével, lásd Rédai és Szabó) érveiket sokszor a valóságosnál nagyobb, kifejlettebb modellel demonstrálják. Emiatt nem árt tisztában lennünk azzal, hogy a korai abortusz során eltávolított embrionális szövet hogyan néz ki. Érthető az averzió az egyre inkább emberformát öltő magzat eltávolításával szemben. Ez úgy kerülhető el, ha nem gördítünk akadályokat a terhesség korai szakaszában jelentkező nők elé (lásd Wafa).
Az abortusz korlátozása a szülésre kényszerítéssel egyenlő.
Ez pedig súlyosan sérti a nők önrendelkezési jogát, illetve az egészséghez és esetenként az élethez való jogukat.
Senki sem köteles a testét akarata ellenére másnak a rendelkezésére bocsátani.
Ezt legszemléletesebben Judith Jarvis Thomson amerikai filozófus fejti ki híres „hegedűművész” analógiájában (lásd Thomson 1971). Az általa elképzelt szituációban a Zenerajongók Egyesülete elrabol valakit, és testét összekapcsolja egy eszméletlen hegedűművész testével, hogy őt így súlyos vesebetegségével is életben tartsa. Az elrabolt személlyel közlik, hogy ha lekapcsolja magát, a hegedűművész meghal, de a helyzet fenntartása „csak” kilenc hónapig szükséges. Az érintett személy hozzájárulása nélkül ezt azzal együtt sem lehet megtenni, érvel Thomson, hogy a hegedűművész életben tartása egyébként nemes cél. Az élethez való jog ugyanis nem foglalja magában egy másik ember testének a használatát.
Egyes országokban az abortusztilalom nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a kórházakban nem végeznek terhességmegszakítást, hanem a terhességek monitorozásában is. 2021 végén – nem sokkal azután, hogy újabb nő halt bele a helyi abortusztörvénybe – a lengyel kormány kilátásba helyezte a terhességek központi regisztrálását, hogy a nők otthon tablettával, vagy külföldön magánkórházban se tudjanak abortuszt végeztetni. (A regisztrálás a tiltakozások miatt ezeddig nem valósult meg.)
A nő nem edény, teste nem az állam tulajdona. A terhesség számonkérése, nyomozása a modern rabszolgasággal egyenlő.
Az illegális abortuszhoz folyamodó, vagy akár akaratukon kívüli, spontán vetélésen átesett, illetve halott gyereket szülő nők ellen eljárás indulhat.
Argentínában és Salvadorban ez már a kőkemény valóság. Ráadásul Salvadorban az emberöléssel egyenértékűnek tekintik az abortuszt, így az azzal vádolt, elvetélő, vagy halvaszülést elszenvedő nők 30-40 éves (!) börtönbüntetésüket töltik). Róluk szól a tavalyi BIDF versenyfilmje, a Celina Escher által rendezett Menj tovább! / Fly so far c. dokumentumfilm.
Szülésre kényszerítés esetén egy bántalmazott nő egy életre, de minimum a gyerek nagykorúságáig össze lesz kötve a bántalmazójával, és ez életveszélyt is jelenthet rá nézve.
Egyes államok még a nemi erőszakolókat is apai jogokkal ruházzák fel.
Az abortusztilalom diszkriminatív, mert aránytalan mértékben sújtja a szegény nőket.
Az összes országban, ahol abortusztilalom van érvényben, az a tapasztalat, hogy a tehetősek egy szomszédos országba utaznak (illetve az USA-n belül egy olyan államba, ahol az abortusz legális), és ott végeztetik el magánúton a beavatkozást. A szegény nők ezt nem engedhetik meg maguknak, ők vannak leginkább az állami rendszernek kiszolgáltatva.
A fent említett salvadori nők, akik börtönben raboskodnak, egytől egyig szegények – a gazdagok vagy külföldre mennek, vagy megengedhetnek maguknak egy ügyvédet, aki megakadályozza, hogy börtönbe kerüljenek.
Azok az országok, akik abortusztilalmat léptetnek érvénybe, lehetőséget teremtenek különböző csoportoknak arra, hogy a kiszolgáltatott nőkön nyerészkedjenek, helyzetükkel visszaéljenek.
Celia Escher fent említett dokumentumfilmjének főszereplője, Teodora Vásquez (akinek a gyereke halva született, és ráfogták, hogy megölte) azért vállalta inkább a több évtizedes börtönt, mert az ügyvéd nem szégyellte volna a szülei házának árát elkérni a szolgálataiért.
A krízishelyzetben levő nők az illegális abortuszt vállaló orvosok vagy kontárok áldozatául is eshetnek. Egy ilyen típusú szexuális visszaélést dolgoz fel a kommunista Romániában játszódó 4 hónap, 3 hét, 2 nap c. film (Cristian Mungiu). (Ehhez képest az önzetlen segítséget ábrázolja a Vera Drake c. film.)
Az abortuszt tiltó országokban/államokban tízéves megerőszakolt kislányokat is szülésre kényszeríthetnek.
Érdekes módon az életkori kivételek nem elterjedtek. A kényszerszülés-pártiak azt szokták ilyenkor mondani, hogy „egy rossz dolgot ne tetézzünk egy újabb rossz dologgal”.
2015-ben Paraguayban egy tízéves kislánytól tagadták meg az abortuszt. Az egészségügyi miniszter azzal indokolta, hogy szerinte a kislány élete nincs veszélyben – annak ellenére, hogy egy évvel korábban egy tizennégy éves helyi lány belehalt a szülésbe. Naponta két (!) 10 és 14 év közötti kislány válik kényszerűen anyává az országban.
2019-ben Argentína különösen konzervatív Jujuy tartományában egy 12 éves kislányt kényszerítettek szülésre – a csecsemő nem sokkal később meghalt.
Legutóbb egy tízéves ohiói kislány került a hírekbe, aki, miután nemi erőszakot szenvedett el, Indianába ment abortuszért. Az esetet a konzervatív média fake news-nak minősítette – amíg el nem fogta a rendőrség a 27 éves elkövetőt. Az „életpárti” aktivisták úgy vélekedtek, hogy a gyereknek ki kellett volna hordania a terhességet, és, ahogy teszi állítólag sok megerőszakolt nő, meglátnia ebben a helyzetben a lehetőséget. (!)
Az örökbeadás nem lehet egyedüli alternatívája az abortusznak.
Az örökbeadás lehetőségét fenn kell tartani azon nők számára, akik ezt gondolják a maguk számára járható útnak, ugyanakkor ez a lehetőség nem helyettesíti az abortusz jogát.
A terhesség és a szülés egy sor testi, lelki, munkaerőpiaci (illetőleg a tanulmányokra vonatkozó), továbbá társadalmi következménnyel jár. E következmények csakis csakis önként vállalhatók, ezekre kényszeríteni valakit súlyos emberi jogsértés – még akkor is, ha egy esetleges abortuszkorlátozás révén egészséges, fehér újszülöttek állhatnának a jelenleg hozzáférhető (idősebb, színesbőrű, egészségügyi problémákkal küzdő stb.) gyerekekkel elégedetlen örökbefogadni szándékozók rendelkezésére.
c) A nemek közti igazságosság szempontjai:
Az abortusz korlátozása aránytalanul jobban érinti a nőket, mint a férfiakat.
Ha egy ország – ahogyan alaptörvényi szinten Magyarország is – elkötelezett a nemek egyenlősége iránt, akkor nem vezethet be abortusztilalmat, vagy korlátozást.
Egyrészt, abortusztilalom esetén az érintett férfiakat nem szokás felelősségre vonni. Akadnak politikusok, akik ígéretet tesznek erre, ugyanakkor ez nem minden esetben kivitelezhető, hiszen nem lehetséges minden egyes szexuális kapcsolatot lenyomozni. (A nemi erőszakokat sem sikerül, akkor hogy sikerülne a beleegyezéses aktusokat is?) Egyébként sem az lenne a kívánatos, hogy politikai hajtóvadászat induljon a nők után a férfiak ellen is, hanem az, hogy a kormányok egységesen tartsák tiszteletben az állampolgárok magánszféráját.
Másrészt, a nők azok, akik – akárhogy döntenek – a nem kívánt terhesség testi, lelki, anyagi, munkaerőpiaci és társadalmi következményeinek oroszlánrészét viselik. Éppen ezért (még ha ideális esetben a pár közösen is dönt a nem kívánt terhesség folytatásáról vagy megszakításáról) a végső szó joga, a döntés a nőé. Abban az esetben ugyanis, ha a férfi vétójogot gyakorolhatna, ha a nő nem akarja a magzatot megtartani, terhességre és szülésre kényszerítés lenne a végeredmény, ami a testi önrendelkezési jog miatt nem megengedhető.
A terhesség nehézségei után a szülés – az ellátás hiányosságai, a szülészeti erőszak miatt – gyakran eredményez (még kívánt gyermek esetén is) traumát, depressziót. Egy nőnek joga van eldönteni, hogy kiteszi-e magát ennek. A gyermekvállalás (vagy akár csak a gyermekvállalási tervek, sőt, vélt tervek!) munkaerőpiaci következményei aránytalanul sújtják a nőket, ezt nevezi a szakirodalom „az anyaság büntetésének”. Ha a nő a gyerekkel otthon marad, függő helyzetbe kerül, és – a reproduktív munka természetesnek vétele és társadalmi alábecsülése miatt – ő lesz az, aki „nem dolgozik”. És ő lesz az, aki, ellentétben a férfival, a szülői szerepből, ha rájön, hogy az neki mégsem felel meg, nem tud kilépni. (És általában nem is akar, mert a nők nem a gyerekük elhagyásával szeretnék megoldani a problémáikat.) Ő lesz az, akinek az élete (nem vitatva a várható örömöket sem, de) visszavonhatatlanul megváltozik: joga van arról dönteni, hogy ezt vállalja-e.
Az abortusz korlátozása negatívan érintheti a heteroszexuális párok, különösen a nők szexuális életét.
A terhességtől való félelem erőteljes libidógyilkos lehet. A nemrégiben elhunyt feminista szerző, Barbara Ehrenreich szerint a klisévé vált, jó öreg „most ne, fáj a fejem” mögött a nők (újabb) terhességtől való megalapozott aggodalma húzódott meg (lásd Ehrenreich és English 122).
Ami pedig a jelent illeti, állítólag a „szexrecesszió” korát éljük – amire az abortusz nehezített hozzáférhetősége minden bizonnyal rá fog erősíteni. A szexuális forradalom nem fordítható vissza: nem sok ember akar visszatérni egy olyan korba, ahol a szexualitást nem lehet a szaporodástól elválasztani.
Arról ráadásul még nem is beszéltünk, hogy az USA-ban a Roe kontra Wade hatályon kívül helyezése óta megnövekedett érdeklődés a végleges, nem, vagy csak nehezen visszafordítható meddővé tételi eljárások iránt. Ez nem biztos, hogy a pronatalistáknak megéri: az abortuszon átesett nőknek, pláne ha az eljárás biztonságos körülmények közt történik, később még lehet gyerekük.
Az abortusz korlátozása minden esetben ellentétes a nők érdekeivel.
Az utóbbi években felbukkant az abortuszellenességnek egy, a feminizmus (ál)ruhájába öltöztetett irányzata (pro-life feminism), mely azt állítja, hogy az abortusz a nők érdekeivel ellentétes, és ők a döntéspárti álláspont helyett a „nőpárti” álláspontot képviselik.
Erről írt a New York Times konzervatív publicistája, Ross Douthat is, aki szerint az, hogy az abortusz mint lehetőség hozzáférhető, nem szolgálja az elköteleződésre vágyó nők érdekeit, hiszen így a férfi elkerülheti az apai felelősséget, ami régen sebtében megkötött házassággal járt. Arról már nem szól a fáma, hogy ezek a házasságok vajon mennyi boldogságot hozhattak – feministaként e téren sem lehetünk semmiféle kényszer hívei. A nőknek éppen az az érdeke, hogy ne kelljen egy férfihoz rögtön hozzá is menniük csak azért, mert lefeküdtek vele. A házasságoknak ennél megalapozottabbnak kell lenniük.
Az abortuszellenes „feministák” arra is hivatkoznak, hogy az esetek egy részében a férfi kényszeríti rá a nőre az abortuszt. Ez a másik olyan pro-life érv, aminek helyt tudok adni: valóban léteznek ilyen esetek. Azonban ezekre sem az abortusz betiltása a megoldás, hanem az olyan társadalom megteremtése, amelyben egy nő egyedül is könnyen vállalhatja és felnevelheti a gyerekét. Ezt, a lakhatási, anyagi feltételek biztosítása mellett, a gyermeket egyedül vállaló anyák társadalmi elfogadásával kellene kezdeni, melyet éppen a vallásos-konzervatív tábor hátráltat. Találkoztam (most, a 21. század Magyarországán) olyan nővel, aki teherbe esett az egyetemi évei alatt, erős vallásossága miatt a partnere támogatása nélkül is a terhesség kihordása mellett döntött, azután viszont megszólták a szülőfalujában és ki akarták közösíteni a templomból. Ha titokban abortuszt végeztet, akkor a gyülekezet megbecsült tagja maradt volna - nem abszurd?
Douthat szerint az abortuszszabadság sérti azoknak a nőknek az érdekeit, akik nem szeretnének abortuszhoz folyamodni. Ez nem igaz: egy abortuszt megengedő társadalomban az abortuszt ellenző nők számára továbbra is fennáll a lehetőség, hogy váratlan terhesség esetén ne annak megszakítását válasszák. Egy abortuszellenes társadalom viszont már korlátozza a másként gondolkodók cselekvési szabadságát.
d) Gazdasági, társadalmi szempontok:
Az abortusz korlátozása tovább növeli a nők így is magasabb szegénységi kockázatát.
A nem kívánt terhesség a nők tanulmányainak, illetve karrierjének megszakadásához vezet, így jövedelem-, majd nyugdíjcsökkentést eredményez. A szegénység fokozódása károsan befolyásolja a nő már meglevő gyerekeinek életét, jövőbeni kilátásait: sokan azért döntenek az abortusz mellett, mert több gyereket már nem tudnak eltartani.
Azokban az államokban, ahol legális az abortusz, az átutazók miatt túlterhelődnek az egészségügyi intézmények.
Ezzel pedig sérülnek azoknak a nőknek a jogai is, akik a liberális államokban élnek. Arról nem is beszélve, hogy a növekvő várólisták azt eredményezik, hogy a terhesség későbbi szakaszában hajtják végre az abortuszt.
Az abortusz korlátozása tovább terheli a szociális hálót.
A szociális háló pl. az abortuszt most korlátozó USA-ban igen gyenge, nem fog tudni a rászorulók újabb tömegeivel lépést tartani. A krízishelyzetben terhességet vállaló nő hosszútávon tisztelet helyett megvetésre számíthat (főleg, ha még színes bőrű is). Az országban így is elevenen él a jóléti szolgáltatásokkal állítólag visszaélő anya, a „welfare queen” rosszindulatú sztereotípiája, aminek nálunk is van megfelelője, igaz, elsősorban nem nemi, hanem faji alapon.
További ellentmondás, hogy az abortuszt vehemensen ellenző republikánusok a szociális védőháló legádázabb ellenségei. Erre vonatkozik Joan Chittister bencés apáca elhíresült nyilatkozata 2004-ből:
„Nem hiszek abban, hogy ha valaki ellenzi az abortuszt, az rögtön életpárti is. Az állítólagos életpártiak erkölcsisége sok esetben igen hiányos: csak azt akarják, hogy a gyerekek megszülessenek, de azt nem, hogy egyúttal élelemhez, oktatáshoz, lakhatáshoz jussanak. Mire alapozom ezt? Arra, hogy nem akarnak erre áldozni az adófizetők pénzéből. Ez a hozzáállás nem életpárti, csak születéspárti.”
Fontos ugyanakkor hozzátenni, hogy az abortuszhoz való jogot az sem tenné semmissé, ha a kormány minden rászoruló terhes nőnek azonnal szociális bérlakást és jelentős havi járadékot biztosítana a gyerek nagykorúságáig – hiszen akkor is lennének olyan nők, akik egyáltalán, vagy még nem akarnak anyák lenni. Ugyanakkor az abortuszok számát az ilyen intézkedések valóban csökkentenék.
Mindezek alapján láthatjuk, hogy jóval több érv szól az abortusz szabadsága, mint a korlátozása mellett.
E ponton rendre azzal próbálják az abortuszt ellenzők mégis a maguk javára fordítani a vitát, hogy kijelentik: ha a döntéspártiakat is elvetették volna annak idején, most nem jártathatnák a szájukat. Erre a legelemibb logikával lehet válaszolni: aki nem születik meg, az nem létezik, tehát nincs tudata, azaz arról sem tud, hogy ő nem létezik, így az érthető módon nem zavarja.
Zárás: Mi a hatékony megoldás?
A döntéspártiak is egyetértenek abban, hogy az abortuszok számát csökkenteni érdemes, ugyanakkor ők ezt nem tiltással vagy korlátozással kívánják elérni (mint hogy az a gyakorlatban nem is lehetséges).
Az abortuszok számát hatékonyan egyrészt az ingyenes, vagy legalábbis a társadalombiztosítás által támogatott fogamzásgátlással lehet csökkenteni.
Magyarországon az utóbbira irányuló kezdeményezések sorra elhaltak, és egyébként is csak a tabletta támogatását célozták (holott nem helyes egyetlen, és főleg a tizenévesek számára nem is feltétlenül a legjobb módszert kiemelni). A pronatalista politika miatt jelenleg a fogamzásgátlás tb-támogatása szóba sem jöhet, holott – tekintve a középosztálybeli, stabil munkaviszonnyal rendelkező házaspárok látványos előnyben részesítését a családpolitikában – világos, hogy a kormánynak sem az a célja, hogy nem kívánt gyerekekkel növelje a népességszámot.
Másrészt, ami szintén bizonyítottan hatékony az abortuszok, valamint a tizenéveskori terhességek számának csökkentésében, az az átfogó szexuális nevelés.
Beszédes tény, hogy a Világbank adatai szerint az átfogó szexuális nevelésben élen járó Hollandiában 1000 szülés közül mindössze 4 esetben 15-19 éves az anya. Svájcban (ahol szintén általános iskolától kezdve része a tananyagnak az átfogó szexuális nevelés) 1000-ből mindössze 2 anya tizenéves, és 5,4 abortusz jut 1000 szülőképes korú nőre. Ehhez képest Magyarországon 2020-ban ezer szülésből 24 esetben volt az anya 15 és 19 év közötti, és (noha a szám folyamatosan csökken) 9,3 abortusz jut 1000 szülőképes korú nőre.
A probléma csak az, hogy a fundamentalista logika szerint a fogamzásgátlás és az átfogó szexedukáció is a „halál kultúrájának” megnyilvánulása, így üldözendő.A tiltakozásnak csak a felszínen oka, hogy az átfogó szexuális nevelés szót ejt a többségitől eltérő szexuális orientációkról és nemi identitásokról is – ezt helyezik előtérbe, nyilván mert ezzel könnyebb a random állampolgárokat megijeszteni. De jóval többről van szó.
Kuby (összemosva a pornográfia kritikus megközelítésével, mely azonban az átfogó szexuális nevelésnek is része!) azon szörnyülködik, hogy a szexedukáció keretében az óvszer használatára tanítják a gyerekeket (Kuby 217). Nem feltétlenül kilencéves korban kerül sor az óvszerhasználat megtanítására, mint az általa kiragadott példában történt, de az átfogó szexuális nevelés fontos alapelve, hogy a szükséges ismereteket a fiatalok még azelőtt szerezzék meg, hogy élesben szükségük lenne rájuk. Akinek később, vagy soha nesz rá szüksége, mert absztinens – ami egy legitim opció az átfogó szexuális nevelés tananyaga szerint is – nem fog a tudástól kárt szenvedni, a megkésett információátadás viszont súlyos károkat okozhat. (Az átfogó szexuális nevelés melletti érvekről és a javasolt témákról lásd az Az átfogó szexuális nevelés alapjai - Kézikönyv tanároknak és más gyermekekkel foglalkozó szakembereknek c. kiadványt.)
A fundamentalisták nem tudnak elszakadni attól az elképzeléstől, hogy a fiatalok szexuális aktivitását a fogamzásgátlásról szerzett ismeretek okozzák, melyek nélkül a szex soha eszükbe sem jutna. Holott a felmérések egyöntetűen bizonyítják, hogy a fundamentalisták által szorgalmazott, a házasság előtti szexet tiltó és démonizáló absztinenciaprogramok, melyek a fogamzásgátlásról alig ejtenek szót, a gyakorlatban nem késleltetik a fiatalok szexuális aktivitását (lásd Kirby, valamint Az átfogó szexuális nevelés alapjai).
A helyzet az, hogy – mivel a konzervatív valláserkölcs megbélyegzi azokat, akik pl. óvszert hordva maguknál, „készülnek a bűnre”, és még mindig elnézőbb, ha a pillanat hevében feledkezik meg az eltévedt bárány a házasság előtti szex tilalmáról (lásd pl. Tierce) – sokszor éppen a fogamzásgátlást démonizáló attitűd vezet abortuszokhoz. A legelemibb logika azt kívánná, hogy az abortuszellenes szervezetek lépten-nyomon ingyenes óvszereket osszanak – azokat azoban II. János Pál pápa még a HIV megelőzése céljából is betiltotta (akkor, amikor a megfertőződés még egyenlő volt a halálos ítélettel).
Sajnos azonban a konzervatív álláspont azt tartja, hogy már a fogamzásgátlással is „egyfajta önkényes szelektálás” történik (Szabó 29.). Ennyi erővel az is „önkényes szelektálás”, ha valaki nem él egy bizonyos gyakorisággal, vagy egyáltalán szexuális életet. A melegekről és leszbikusokról persze eddig is tudtuk, hogy a „halál kultúrájának” letéteményesei, de most már az egyedülállók is. Vagy akár azok, akiknek van ellenkező nemű párjuk, de nem élnek kellő gyakorisággal (fogamzásgátlás nélküli) szexuális életet. Vajon mennyi a kellő gyakoriság ahhoz, hogy a pár ne essen a gyerekek önkényes szelektálásának bűnébe? Ha már a meg sem fogant életek elutasítása is bűn és gyilkosság, akkor ezen a lejtőn nincs megállás.
Láthatjuk tehát, hogy az amerikai vallásos jobboldal és a globális genderellenes diskurzus nem éri be kevesebbel, mint az emberek szexualitása feletti totális kontrollal. Ez egy halálraítélt próbálkozás, azonban amíg teret engedünk neki a politikai döntéshozatalban, sok kárt fog még a nőknek – és mindenkinek – okozni.
Hozzászólnál?
Facebook-oldalunkon megteheted!
KATT IDE!
Hivatkozott források:
VI. Pál pápa. Humanae Vitae. VI. Pál pápa enciklikája a helyes születésszabályozásról. Róma: 1968.
Alcoba, Natalie. „‘These are not crimes’: women in Argentina facing jail for obstetric emergencies.” The Guardian. 2022. dec. 7.
Antoni Rita, Kutassy Dorottya, Mérő Vera, dr. Sebestyén Andrea. Az átfogó szexuális nevelés alapjai - Kézikönyv tanároknak és más gyermekekkel foglalkozó szakembereknek. Budapest: Átfogó Szexuális Nevelés Koalíció, 2022.
Arthur, Joyce. „»The Only Moral Abortion is My Abortion« When the Anti-Choice Choose”. Joyce Arthur’s Page. 2000.
Baker, Carrie N. „Physicians Share Photos of Early Pregnancy Tissue: ‘We Just Want People to Have Accurate Information’” Ms. Magazine. 2022.nov. 4.
Bendix, Aria. „Abortion restrictions may have increased suicide risk among women ages 20 to 34, new research suggests.” NBC News. 2022. dec. 28.
Bozzay Balázs. „Ha szívhangot kell hallgatni abortusznál, csökken a későbbi gyerekvállalás esélye – egy nőjogi aktivista, egy jogász és egy pszichológus beszélgetett a szívhangrendeletről.” Telex.hu. 2022. december 1.
Bozsó Lilla. „Írország, 2018, abortusztörvény.” Szabadnem.444.hu. 2019. jan. 9.
Carlo, Andrea. „Getting an abortion in Italy can be difficult. Is it about to get much tougher?” Euronews. 2022. szept. 29.
Cooper, Melinda. „The Anti-Abortion Movement and the Ghost of Margaret Sanger.” Dissent. Winter 2023. (Feminism After Dobbs.)
Douthat, Ross. „Does American society need abortion?” The New York Times. 2022. dec. 14. Online elérés:
Ehrenreich, Barbara és Deirdre English. For her own good: two centuries of the experts' advice to women. New York: Anchor Books, 2005.
England, Charlotte. „Arkansas passes law allowing rapists to prevent victims who want a surgical abortion.” Independent.co.uk. 2017. febr. 3.
Escher, Celia r. Fly so far! / Menj tovább! Svéd dokumentumfilm. 2021.
Felton, Amber. „When can a fetus feel pain in the womb?” WebMD. 2022. nov. 4.
Guenot, Marianne. „Pregnant cancer patients may die because doctors fear treating them could now count as illegal abortion, experts say.” Insider. 2022. július 5. Online elérés:
Guttmacher Intézet. „Abortusz és lelki egészség.” Abortusz.info. 2011.
Guttmacher Intézet. „Abortion in Latin America And the Caribbean.” 2018.
„Halál kultúrája.” Magyar Katolikus Lexikon.
Jobbágyi Gábor. Az élet joga. Abortusz, eutanázia, művi megtermékenyítés. Budapest: Szent István Társulat, 2004.
Hampton, Leah. „The white, conservative Southern women who asked me to keep their abortions secret.” Salon.com.
Karkowski, Chavi Eve. „Without Abortion, Doctors in Texas Are Forced to Witness Horrible Outcomes.” Slate.com. 2022. nov. 28.
Kereszty Orsolya. A „Nő és a Társadalom” a nők művelődéséért (1907-1913). Budapest: Magyar Tudománytörténeti Intézet, 2011.
Kirby, Douglas. „The impact of abstinence and comprehensive sex and STD/HIV education programs on adolescent sexual behavior.” Sexuality Research & Social Policy. Volume 5, Article number: 18 (2008).
Kornis Vivien. „Minden terhességet regisztrálnának Lengyelországban, a kritikus hangok szerint tovább korlátozva a nőket.” Liner.hu. 2021. nov. 30.
Körösi Zsuzsa. „Petíció az abortusz-szabadság megőrzéséért 1973 (1. rész).” TNTeF Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris E-Folyóirat. (2019)9.2
Kuby, Gabriele. A nemek forradalma. Ford. Dr. Roska Péter. Budapest: Kairosz, 2008.
Dr. Lengyel Csongor. „Terhességmegszakítás, indukált abortusz.” Webbeteg. 2008. 06. 26.
Lengyel Szövetség a Nőkért és a Családtervezésért. Maga a pokol. Lengyel nők történetei. (Varsó, 2005.) Ford. Kispéter Erika. Budapest: PATENT Egyesület, 2011.
Leigh, Mike r. Vera Drake. Angol-francia-új-zélandi filmdráma. 2005.
Lyons, Jenn. „My mother’s abortion saved my life.” Slate.com. 2022. jún. 6.
Merelli, Annalisa. „Rheumatology patients are already having trouble accessing essential drugs because of abortion bans.” Quartz.com. 2022. júl. 6.
Messerly, Megan és Adam Wren. „National Right to Life official: 10-year-old should have had baby.” Politico.com. 2022. júl. 14.
Mungiu, Cristian r. 4 hónap, 3 hét, 2 nap. Román filmdráma. 2008.
Nagy Beáta Magda. A művi abortusz pszichoszociális vonatkozásai. Doktori értekezés. Budapest: ELTE Pedagógiai és Pszicholóiai kar, 2019.
O’Hara, Mary. „Lack of access to abortion leaves women in poverty.” The Guardian. 2016. ápr. 27.
„Párhuzamot vont az abortusz és a holokauszt közt a pápa.” Index.hu. 2005. febr. 23. Online elérés:
Perintfalvi Rita. A genderellenes kultúrharc valódi arca, avagy egy újfajta politika és vallási fundamentalizmus megjelenése Európában? Budapest: Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség, 2014.
Rédai Dorottya és Szabó Gabriella. Finom manipuláció, kedves félreinformálás. A kötelező abortusz-tanácsadás gyakorlata Magyarországon. Budapest: PATENT, 2013.
Schmitt, Alexandra et al. „Authoritarian Regimes Have More Progressive Abortion Policies Than Some U.S. States.” Americanprogress.org. 2022. júl. 8.
Sherman, Carter. „‘Nobody Wants to Get Pregnant:’ The End of Roe Is Ruining America’s Sex Life.” Vice.com. 2022. nov. 15.
Simonfalvi Ildikó. „Már akár egy 13 hetes magzat is érezhet fájdalmat.” Anyás-apás. 2020. január 20.
Stone, Will. „Some clinics are bracing for a huge influx of patients if Roe v. Wade is overturned.” Npr.org. 2022. május 19.
Szabó József. Ember a világban. Fókuszban az abortusz. Budapest: Oriold és Társai, 2022.
Thomson, Judith Jarvis. „A Defense of Abortion.” Philosophy & Public Affairs. Vol. 1, no. 1 (Fall 1971).
Tierce, Merrit. „The abortion I didn't have.” The New York Times. 2021. dec. 2.
Vagianos, Alanna. „Pregnancy From Rape Is 'An Opportunity' For Women, Says Republican Trying To Ban Abortion.” Huffington Post. 2022. ápr. 28.
Wafa Dina. „El a kezekkel a pácienseim méhétől.” Dr. Wafa Dina szülész-nőgyógyász honlapja. 2022. szept. 15.
The World Bank. „Adolescent fertility rate (births per 1,000 women ages 15-19)”.
World Health Organization. Unsafe Abortions. Incidence and Mortality. 2012.