Miután a világ próbál magához térni az amerikai választások eredménye után (ami pedig sajnos azért annyira nem volt váratlan), megindult az egymásra mutogatás és a bűnbakkeresés. A progresszív oldal jövője múlik azon, hogy a történtekből milyen következtetést von le.
A világsajtóban és a hazai közbeszédben is egymást érik a talán kissé elkapkodott elemzések és találgatások, amelyek megpróbálják megfejteni (ez sem mindegy, hogy egyáltalán melyik irányból tesszük fel a kérdést!) Trump győzelmének, illetve Harris vereségének az okát. A legkézenfekvőbbnek látszó magyarázat az, hogy a választók szexisták és rasszisták, ezért inkább szavaztak egy szexuális zaklatással többszörösen megvádolt, xenofób alakra, és szavaztak volna bárki hímneműre, csak hogy ne kerüljön egy színesbőrű nő az elnöki székbe. Feministaként is azt mondom, hogy ez az értelmezés leegyszerűsítő, és tévútra visz. Az okokat sokkal inkább a kontextusban, és a progresszív oldal következetlenségében kell keresni.
A választási eredmény Trump „érdeme”?
A Trump felől közelítő magyarázatok közt leggyakoribb az, hogy a magukat hátrányban érző férfiak haragszanak a feministákra, illetve az autonóm nőkre, és a Trump által képviselt macsóság segít helyreállítani megtépázott büszkeségüket. Az biztos, hogy a hímsoviniszta incelek – akik nem bírják elviselni, hogy a szex nem alanyi jogon jár, a nőknek saját akaratuk van, így visszautasíthatják őket – nagy számban tódultak az újrázó elnök gyűléseire, most pedig „a te tested, az én döntésem” szlogennel rendeznek nőgyűlölő ámokfutást a közösségi oldalakon. Az incelek azonban egy kisebbséget, egy szubkultúrát alkotnak – mivel már nem egy gyilkos ámokfutás fűződik hozzájuk, a közbiztonságra veszélyesek lehetnek, de létszámukat tekintve nincsenek annyian, hogy eldöntsék a választást.
A szexizmus már csak azért nem lehet az egyetlen és fő magyarázat, mert, mint kiderült, sok trumpista az elnökválasztással egy időben tartott népszavazásokon az abortuszjog mellett tette le voksát. Missouriban, Arizonában és Montanában így megnyílt az út az eddigi szinte teljes tiltás hatályon kívül helyezése felé, annak ellenére, hogy mindhárom államban Trump nyert.
Az AP hírügynökség felmérése szerint a gazdaság és a bevándorlás voltak a legmeghatározóbb ügyek, melyek mentén a választók döntöttek. Azaz, a rasszizmusra inkább fogékony a lakosság, beleértve a már letelepedett bevándorlókat is. Míg Trump nem éppen humánus, ám annál határozottabb fellépést ígért az ügyben, a demokraták nem adtak megfelelő alternatív válaszokat, sőt gyakran a bevándorlásból eredő problémák létezését is tagadták.
Hozzájárulhatott a kialakult eredményekhez az is, hogy Trump kiiratkozik a klímaegyezményekből és magasról tesz a környezetvédelemre. Az embereknek, akik azt látják, hogy a nagyvállalatok helyett rajtuk csattannának a környezetvédelem költségei, ez megnyugtató, és nem érdekli őket, hogy ez magát a problémát nem oldja meg. Erre a kényelem mellett a jelen felülértékelésének kognitív torzítása a lehetséges magyarázat (presence bias, illetve recency bias). (Más kommentátorok ugyanakkor bíznak abban, hogy a fogyasztói tudatosság ellensúlyozhatja Trump közönyét és tudománytagadását.)
Az is felmerült még, hogy Trump a konteóhívőknek is rokonszenves lehet, mert belebegtette, hogy majd betiltja a védőoltásokat. A COVID-19 óta ugyan megnőtt az oltásellenesek száma, de annyian még mindig nincsenek, hogy eldöntsenek egy választást.
Harris felelőssége?
Mint fentebb már utaltunk rá,
sovány és pontatlan magyarázat, hogy az amerikaiak nem akartak színesbőrű nőre szavazni. Hillary Clinton hajszálnyi vesztése 2016-ban múlhatott a szexizmuson – neki még meg kellett barátkoztatnia a lakosságot a gondolattal, hogy akár egy nő is lehet az USA elnöke.
(Noha nem ő volt az első nő induló: Victoria Woodhull – az amerikai botrányhősnő, akire még az angol szüfrazsettek is radikálisként tekintettek! – már akkor indult a tisztségért, amikor a nők még nem is szavazhattak: 1872-ben.) Nem tartom valószínűnek, hogy éppen az elmúlt nyolc évben nyílt volna ki ennyire a szexizmusolló – maga Harris sem hivatkozott erre vereségét elismerő beszédében.
Sokkal inkább hozzájárulhatott Harris vereségéhez a túlzott óvatosság: nagyon igyekezett középre lőni, és ennek eredményeként voltak ugyan konzervatív átszavazók (pl. Arnold Schwarzenegger), de ez nagy tételben nem jött be. Az óvatosság miatt, hogy ne veszítsen el potenciális szavazói csoportokat, végül elég tartalmatlan lett Harris kampánya, többen a szemére vetették, hogy végső soron alig lehetett tudni, pontosan mit is képvisel.
Ennek egyik hátrányos következményeként pedig – ezért nem kellett volna a gendersemlegességet erőltetnie, a társadalom nem az! – működésbe hozhatta azt a nemi sztereotípiát, miszerint egy nő képtelen határozott döntéseket hozni, így vezetői feladatokat ellátni. (Trump is eleget ködösített bizonyos kérdésekben, de ezt neki mint férfinak alig rótták fel.) Persze ha túl határozott, akkor meg azt kapta volna meg, mint Clinton, nevezetesen, hogy nem elég „szerethető” – a nők, mint mindig, pengeélen kénytelenek egyensúlyozni. Ez nehéz feladat, de ennél talán lehetett volna jobban csinálni. Hiába igyekezett Harris az élete árán is háttérbe szorítani a nemi és faji hovatartozását, veresége bizonyíték arra, hogy az efféle finomkodás, az „identitáspolitika” kínos kerülése sem garancia a sikerre.
Meglehet, hogy a „szavazzatok rám, mert nő vagyok” (amivel Clintont vádolták) elégtelen üzenet, de a „felejtsétek el, hogy nő vagyok” is az. Ahogy az is, hogy „Trump egy nagyon gáz alak, értelmes ember nem szavaz rá” szintén.
Frank Lutz közvélemény-kutató szerint hiba volt, hogy Harris Trump kritizálására helyzete a hangsúlyt a saját víziója helyett, mert az emberek tudták, hogy Trump milyen és miket mondott korábban, nem volt szükséges őket erre folyton emlékeztetni.
A középre célzás azért sem volt szerencsés, mert Harris eközben természetesnek vette a női szavazatokat, a nőkre vonatkozó témák közül szinte egyedül a reprodukciós jogokról beszélt – holott a nőket sem csak az abortusz érdekli.
A demokrata politizálás következménye?
Többen felvetik, hogy Harris a kampányában nem határolódott el eléggé Bidentől – eleve nehéz helyzetben volt, amiért egyszerre kellett bizonygatnia a demokrata kormányzás sikerét és azt, hogy ő személy szerint majd változást fog hozni.
Lehetséges, hogy ebből a helyzetből nem is lehetett volna nyerni. (Azaz, egy fehér férfi jelölt sem nyert volna.) A demokraták – akik sokak szerint nem reagáltak megfelelően a közel-keleti háborúra és a lakhatási krízisre – eleve túl későn léptették vissza a szellemileg látványosan hanyatló Joe Bident, és most is éppen csak vitatkoznak, hogy rávegyék-e a visszavonulásra a betegeskedő Sonia Sotomayort, mielőtt Trump újabb konzervatív bírót ültet a helyére. (A legfrissebb értesülések szerint Sotomayor maga úgy érzi, hogy képes ellátni a feladatát a következő években, ezért nem kíván visszavonulni.)
Valószínűleg helytálló volt Rozs Franciska felvetése, miszerint az üvegszikla-elmélet alkalmazható Harris esetére: nőknek (vagy kisebbségi személyeknek) csak akkor adnak inkább esélyt egy kiemelkedő pozíció elnyerésére, amikor a helyzet ingatag, és magas a kudarc kockázata – mert őket nem sajnálják, ha lezuhannak.
Számos elemző abban látja a problémák fő forrását, hogy a demokraták cserbenhagyták a munkásosztályt, azon belül a színesbőrű munkásokat (is). Ezalatt a férfi munkások értendők: a nők vs. munkások szembeállításakor gyakran merülnek feledésbe a munkásnők. (Ahogy, horribile dictu, a munkásosztálybeli LMBTQ-emberek is.) Az azonban biztos, hogy a baloldal csalódást okozott a szavazóknak, mert nem képviseli azokat az értékeket, amelyeket hivatalból képviselnie kellene, hanem ahelyett, hogy a mindennapi megélhetés megkönnyítéséért küzdene, egy saját elitet termelt ki.
„A jobboldal azért került behozhatatlan előnybe a baloldallal szemben sokfelé, mert a baloldali szavazók gyakran még mindig olyan klasszikus baloldali dolgokat várnak el a pártjaiktól, mint amilyen a jó minőségű közegészségügyi ellátás, a magas nyugdíjak, a megfizethető lakhatás, a dolgozók védelme a nagyvállalatokkal szemben, a létbiztonság és így tovább.
Ez mind nagyon nehéz, és az esetek többségében sokba is kerül. A baloldali identitáspolitika és szimbolikus politizálás ellenben erre a problémára kínál egy kétségbeesett, rossz, de lehetséges választ.”
– írta munkatársunk, Vay Blanka még az amerikai elnökválasztás előtt az Új Egyenlőségen. Az elmúlt hónapban aránytalan mértékben meghurcolta a szerzőt a progresszív oldal és a saját transznemű közössége az unorthodox cikksorozata miatt, most viszont végignézhetjük, hogy (legalábbis a baloldal népszerűségvesztése terén) igaza lett.
Szögezzük le:
elvben nem lenne két egymást kizáró törekvés az emberek életkörülményeinek javítása és a kisebbségek diszkriminációja elleni fellépés (sőt az lenne az ideális, ha mindkét célkitűzés egyszerre valósulna meg) – ugyanakkor ha az előbbi kimarad a képből, az utóbbiak válnak bűnbakokká.
A többségi állampolgárok ugyanis azt élik meg, hogy velük bezzeg nem foglalkozik senki, legfeljebb csak addig, amíg kioktatják őket, hogy ne legyenek kirekesztők és -fóbok. A személyes nehézségeik közepette látókörük kiszélesítésére többségben nem túl nyitottak, így aztán könnyű eladni a jobbra orientált szavazóknak azt a narratívát, hogy a baloldal a „woke őrülettel” foglalkozik a megélhetés húsbavágó kérdései helyett (egyúttal azt is, hogy ezek konfliktusos ügyek és kizárják egymást). Ez egyúttal magával hozza azt a kellemes hátbaveregetést, hogy nyugodtan lehetnek kirekesztők és -fóbok, sőt, egyenesen azt diktálja a konzervatív oldalon sokat hivatkozott „józan ész”. A woke- (vagy éppen gender-)ellenes pánikkeltés aztán pedig a jobboldalnak lesz jó ürügy arra, hogy ugyanúgy megengedhesse magának a népjóléti kérdések feletti nagyvonalú átsiklást. (Kíváncsi vagyok, Trump vajon most új felhatalmazása birtokában bevezeti-e majd az Egyesült Államokban eddig hiányzó ingyenes egészségügyi ellátást és a fizetett gyermekgondozási szabadságot – ha igen, nyomban szaladok majd a piros baseballsapkáért.)
Mindezek után elképzelhető, hogy a celebek kampányolása csak olajat öntött a tűzre – a jobboldali kommentátorok legalábbis azzal érvelnek, hogy a napi megélhetési gondokkal küszködő átlag amerikai nem látta magát viszont Taylor Swiftben vagy a dúsgazdag hollywoodi színészekben. (Hogy a multimilliárdos Trumpban miért, azt érdekes módon nem mondják meg.) Az olyan politikusokra viszont, akik a baloldali értékeket hitelesen képviselik – mint pl. Alexandria Ocasio-Cortez – a legújabb értesülések szerint helyi szinten szavaztak trumpisták is.
A szavazók hibája?
Szóval akkor, elnézve a választás eredményét, ennyire nem érdekli az embereket a nők és az LMBTQ-emberek élete és biztonsága? Sőt, az abortusztilalommal, az iskolai átfogó szexedukáció beszüntetésével és a transzellenes intézkedésekkel kimondottan egyet is értenek? Akad olyan vélemény, mely szerint a demokraták a transznemű élsportolók iránt mutatott megengedő attitűdnek köszönhetik a bukásukat, mert a transznemű nő sportolók részvételét a női mezőnyben azok jelentős része sem támogatja, akik egyébként egyetértenek a transznemű emberek nem- és névváltoztatásának engedélyezésével, megélt nemüknek megfelelő mosdóhasználatuk lehetővé tételével, a velük szembeni munkahelyi diszkrimináció tilalmával stb. Véleményem szerint ez a téma az átlagemberektől távol áll, sem a támogatás, sem a gyűlölet nem annyira erős, hogy tömeges szavazási tényező legyen. Ezt igazolják a felmérések is:
hiába ölt Trump mintegy 20 millió dollárt transzellenes hirdetésekbe, ezek, noha némileg csökkentették a transznemű emberek elfogadottságát, a szavazás irányára nem voltak hatással.
Inkább arról lehet szó, hogy a választók - első eshetőség - elhiszik Trumpnak, hogy ő (még ha a maga creepy módján is, de) nőpárti, és nem fog hozzányúlni szövetségi szinten az abortuszhoz, a mesterséges megtermékenyítéshez vagy a fogamzásgátláshoz. Második eshetőség (szerintem ez a valószínűbb): nem hiszik el, de úgy gondolják, hogy ezek nem fontos tényezők a szavazáskor, mert majd ők személy szerint úgyis megoldják, ha szükségük lesz ezekre. Azaz, nekik (illetve az ő feleségüknek, szeretőjüknek stb.) elfogadható indokuk van pl. az abortuszra, de másoknak nem, így a döntés joga ne legyen törvénybe iktatva. Az abortuszklinikák tapasztalatai azt mutatják, hogy még szélsőséges abortuszellenes nők is felkeresik őket, csak éppen külön elbánást követelnek, és szidják, gyilkosozzák a rajtuk saját kérésükre segítő orvost.
Vagy - harmadik eshetőség - tényleg csak és kizárólag az érdekli a választókat, hogy mennyibe kerül a kenyér, a benzin és a lakhatás? (Ez az elmélet már akkor rögtön elhasal, ha a hazai helyzetet megnézzük.) A jobboldal persze most nem győzi hangoztatni, hogy a baloldal, a médiájával együtt, figyelmen kívül hagyva a mindennapi megélhetés kérdéseit, mennyire átverte a választókat, akik azonban nem ostobák - azaz a jobboldali kommentátorok a saját érdekeit átgondoltan felmérő, racionálisan mérlegelő és szavazó ember képét rajzolják meg. Csakhogy, mint MiIanovich Domi írta egy korábbi cikkében, a szegénységben élő emberek inkább irracionális okokból, a szégyenérzetük enyhítése miatt húznak tekintélyelvű vezetőhöz, nem azért, mert annyira meg lennének arról győződve, hogy majd ő ténylegesen javít az anyagi helyzetükön.
Ez alapján tehát nem feltétlenül a kritikai gondolkodás és az észszerűség vezette a Trump-híveket az urnákhoz - de az is jól látható, hogy az ellentábor gyengeelméjűnek, félrevezetettnek bélyegzése nem működik, és csak fokozza a társadalmi megosztottságot.
Trumpnak ellenállni nem kell félnetek
Az eddig napvilágot látott elemzések mintha figyelmen kívül hagynák a kontextust, pedig lehet, érdemes egy kicsit hátralépni. A kimenetelhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a visszacsapás korszakában élünk. Az emberi jogok fejlődése (legyen szó akár a nők, akár a színesbőrűek, akár az LMBTQ közösség jogairól) nem lineáris, hanem ciklikus. A felívelést rendre olyan korszakok követik, amelyek során a regresszív erők megpróbálják az elért eredményeket visszanyesni, és a korábbi hierarchikus világrendet helyreállítani. Nekünk sikerült egy ilyen korszakot kifognunk. Ugyanakkor némi vigaszt nyújthat, hogy pontosan ugyanoda nem lehet visszatérni, ahonnan elindultunk, hála az időközbeni technikai fejlődésnek, és a felívelő szakaszban szerzett tapasztalatoknak. Ahogy a lengyel példákon keresztül is láthattuk, a nők szolidaritási hálózatait pl. nem szabad alábecsülni abortuszkorlátozás idején - megvalósítható az ellenállás, még ha nem is könnyen. Ráadásul
a népszavazások vegyes és inkoherens eredményei alapján azt a következtetést sem lehet egyértelműen levonni (sem Trumpnak, sem más autoriter vezetőknek), hogy az abortusz korlátozása ne járna politikai kockázattal.
A progresszív aktorok azért is hátrányból indulnak, mert az olyan globális problémák, mint a klímaválság, a migráció és a háború (sőt a járványok is) az autoriter/populista vezetőknek kedveznek, akik gyors megoldásokat ígérnek, és a biztonság érzetét keltik.
Feleslegesen eltúlzott tehát az a konklúzió, hogy az USA tele van habzó szájú nőgyűlölőkkel és a könyv lapjairól a valóságba költözik A szolgálólány meséje. A kétségbeesés és a félelem csak az ellenoldalt táplálja: a konzervatív média nem győz gúnyolódni a síró, pánikoló demokrata szimpatizánsokon (holott egy fordított eredménytől valószínűleg ők sem lennének elragadtatva).
Ugyanis mint láthattuk,
nem feltétlenül arról van szó, hogy Trump férfi szavazóit tömegesen a nőgyűlölet (vagy akár az LMBTQ-ellenesség) mozgatná, „csak” arról, hogy más megfontolásokat jelentősebbnek tartanak.
A Trumpra szavazó nők pedig gondolhatják azt (és még csak nem is alaptalanul!), hogy nőügyekkel úgysem foglalkozik egyik politikai oldal sem, Trump viszont (szerintük) más problémákat legalább meg akar oldani.
A feminizmus tehát nem bukott meg (tegyük hozzá, Harris győzelme esetén sem nyert volna), „csak” marginalizálódott.
Egyéni síkra szorult. Ismerjük jól a konzervatív válaszokat a feminizmus által tematizált problémákra: beszélgetőpartnerünk bőszen bizonygatni kezdi, hogy ő nem ver nőket, ő nem okoz nem kívánt terhességet, és neki semmi baja a melegekkel (sőt, tudjuk, ahogy az lenni szokott, még meleg barátja is van). Ezt mind el is hihetjük neki, csakhogy mi nem róla beszéltünk, hanem a társadalomról. A Trump-szavazók többsége valószínűleg tényleg nem akar egy követ fújni a nemi erőszakkal fenyegetőző, tomboló incel hordákkal, ahogyan melegekre vagy transzneműekre sem fog rátámadni a következő sarkon - de nem is gondolja azt, hogy a női, illetve az LMBTQ-jogok fontos politikai tényezők lennének. Vitatkozhatunk arról, hogy utálat vagy közöny tárgyának rosszabb-e lenni, de lássuk tisztán, hogy itt az utóbbiról van szó. A feminizmus (és az LMBTQ aktivizmus) feladata a jövőben még hangsúlyosabbá tenni, hogy a nemi egyenlőséggel és a reprodukciós jogokkal kapcsolatos kérdéseket nem lehet egyéni szinten megoldani - rendszerszintű politikákra van szükség már csak azért is, mert az olyannyira sorsdöntő tényezőként megjelölt gazdaság helyzete sem független tőlük.