„Legyél az, aki lenni akarsz” – de hogyan?

Az öt, országos listát állító párt közül a feminista és queer közönség számára reálisan három jöhet szóba: a TISZA, a DK és az MKKP. Cikksorozatunkban arra vállalkoztunk, hogy e pártok programjait bemutassuk és kritikailag értelmezzük, megkönnyítve ezzel a politikai döntést. A TISZA és a DK programját már elemeztük, (lásd: itt és itt) így a sorozat zárásaként a Magyar Kétfarkú Kutyapárt maradt hátra. (A Fidesz esetében, ha akarat lenne is bennünk, hogy bemutassuk a programjukat, program híján ez a feladat eleve értelmezhetetlen lenne.)

Az MKKP programjának nőjogi és LMBTQ-fejezete rendkívül rövid, olyannyira, hogy teljes egészében idézhető:

A program rövidsége és deklaratív jellege miatt különösen fontosnak tűnt, hogy ne csak a leírt szövegre hagyatkozzunk, hanem megpróbáljuk jobban megérteni, milyen konkrét elképzelések állnak mögötte. Tekintettel arra is, hogy a másik két vizsgált párt lényegesen részletesebb programmal állt elő, a korrektség kedvéért lehetőséget adtunk az MKKP-nak álláspontjuk bővebb kifejtésére. A párt élt is ezzel: kiegészítő kérdéseket tettünk fel, amelyek részben a program belső logikájára, részben pedig más ellenzéki pártok (különösen a DK és a TISZA) részletesebb szakpolitikai javaslataihoz való viszonyra kérdeztek rá, és ezekre Neulinger Ágnes válaszolt.

A válaszokból egy tudatos politikai stratégia rajzolódik ki. Az MKKP nem klasszikus, részletesen kidolgozott szakpolitikai programot kíván nyújtani, hanem inkább egy értékalapú iránytűt, amely mentén később konkrét döntések születhetnek. Azonban éppen ez a megközelítés veti fel a legfontosabb kérdéseket, különösen a számonkérhetőség, a transzparencia és a gyakorlati megvalósíthatóság szempontjából.

Az alábbi interjúban tehát egy politikai gondolkodásmód lenyomatát kapjuk, amelyet érdemes önmagában és más pártok ajánlataival összevetve is olvasni:

A programotok kifejezetten rövid, miközben más pártok részletes szakpolitikai javaslatokat fogalmaznak meg. Ez a tömörség tudatos politikai állítás, vagy a kidolgozatlanság hiányát jelzi? Esetleg létezik egy részletesebb, „director's cut”, vagy ez maga a teljes vállalás?

Tudatos döntés volt, hogy a programunk nem részletes szakpolitikai dokumentum lesz és nem ígérgetésekre és nagyot mondásokra épít, hanem inkább konkrét cselekvéseket jelző javaslatokra, amelyektől jobb hely lenne ez az ország. Először egy hosszabb, 63 oldalas változat készült el és ebből lett egy rövidebb, kommunikációhoz készített rövidebb verzió.

A DK programja sok esetben intézményi reformokat és konkrét szakpolitikai lépéseket nevez meg, míg a tiétek inkább elvi állításokat tartalmaz. Tudnátok példát mondani arra, hogy az általatok említett intézkedések pontosan hogyan valósulnának meg a gyakorlatban?

Az elvi állítások az alapok, amelyekre konkrét javaslatok épülnek. A nőügyek kapcsán ilyenek az isztambuli egyezmény nemzeti jogrendbe építése, az áldozatbarát büntetőeljárási protokoll és ennek megfelelő bírósági belső szabályzatok bevezetése, valamint a menstruációs szegénységet csökkentő programok elindítása.

A TISZA programjára jellemző, hogy (még ha vitathatóan is) számszerűsíthető gazdasági ígéreteket tesz. Nálatok miért hiányoznak az ilyen típusú konkrétumok? Tudatos döntés, hogy ezeket nem ezen a szinten tárgyaljátok?

Számszerűsíthető gazdasági javaslathoz kellenének megbízható, valós számok, amelyekkel ténylegesen lehet kalkulálni. A jelenleg elérhető adatokat nem tartjuk ilyennek. Ezzel együtt a gazdasági munkacsoport végzett számításokat, amelyek végül nem kerültek bele a programba, mert nem ismeretlen megbízhatóságú számokat szeretnénk a parlamentben képviselni, hanem olyan szempontokat megjeleníteni, mint az igazságosság, az átláthatóság és a fenntarthatóság.

Mi tekinthető konkrétan számonkérhető vállalásnak a programotokban?

A közül lehet választani, hogy ezeket az elveket és konkrét intézkedéseket valaki bevigye-e a törvényalkotásba és a szakpolitikák kialakításába vagy ne. Egy frakció az elvei mentén tud egyességeket kötni más pártokkal és törekedni kompromisszumokra. Ugyanakkor, ha a többség ezeket leszavazza, akkor azzal rendkívül nehéz mit tenni, hiszen a demokrácia játékszabályai a nap végén így működnek: a többség dönt.

A kérdés most elsősorban az, hogy legyenek-e a parlamentben olyan képviselők, akik megpróbálják kikényszeríteni ezeket az elveket, vagy ne. Ha az a válasz, hogy legyenek, akkor egyértelműen az MKKP-ra kell szavazni.

A programotok hangsúlyosan jogi egyenlőségi kérdéseket emel ki (Isztambuli egyezmény, LMBTQ jogok). Mit gondoltok arról az álláspontról, hogy a jogi egyenlőség sok esetben nem jár együtt tényleges társadalmi egyenlőséggel? Mi az állam felelőssége (ha van neki) a törvényeken túl?

A jogegyenlőség az első lépés, mindennek az alapja, de az állam feladata nem áll meg itt, hiszen az kiterjed a tényleges esélyegyenlőség megvalósítására. A jogi egyenlőségnek meg kell jelennie a mindennapi gyakorlatok szintjén és számonkérhetőnek is kell lennie. Az államnak van ezzel dolga, hiszen számos beavatkozási ponton megjelenik a kontrollja: szerepe van az oktatási rendszer fenntartásában, az állam a legnagyobb munkáltató, így foglalkoztatóként példát mutathat, valamint az újraelosztás révén is tud tenni a társadalmi egyenlőség megvalósulásáért.

Más pártok programjaiban (különösen gazdasági és intézményi szinten) megjelennek olyan eszközök, amelyek a strukturális egyenlőtlenségeket célozzák. Nálatok ezek miért nem jelennek meg expliciten?

A programban szerepel számos olyan elem, amely a strukturális egyenlőtlenség felszámolásához kapcsolódik:

Oktatás: egyenlő hozzáférést mindenkinek az iskolához! A szegregáció felszámolása. Autonómia és decentralizáció a közoktatásban és felsőoktatásban. Tanszabadság, készség- és képességfejlesztő oktatás. A diákok és a pedagógusok mentálhigiénés megerősítése. Avagy válaszul a magyar oktatási rendszer problémáira, azoknak az oktatási programoknak a bevezetése, amelyek tanárok, oktatáspolitikusok, szülők és diákok bevonásával évek óta léteznek.

Munkaerőpiaci politika: A továbbképzések (felnőttképzés, élethosszig tanulás) támogatása, az álláskeresési járadék igényelhetőségének meghosszabbítása.

Adópolitika: progresszív adózás

Mobilitás: vasúti közlekedés, közösségi közlekedés és kerékpáros közlekedés fejlesztése.

Lakhatás: bérlakás építési és kollégium építési programok támogatása, közösségi lakhatási programok (cohousing, co-living) erősítése, az egyszülős családok lakhatási támogatása, támogatott lakhatási programok fogyatékossággal élőknek. Ezeknek a témáknak egy része a hosszabb programba került be, a honlapon szereplő rövidebb verzióból hiányzik.

Ez inkább különálló intézkedések gyűjteményének tűnik, mint egy koherens stratégiának. Van olyan keret, ami ezeket összefogja?

Rendkívül egyszerű ennek az íve: Magyarországon a társadalom legalább 15% szegénységben él. Ebből borzasztóan nehéz kitörni, hiszen alacsony a társadalmi mobilitás szintje. Az intézkedések példák arra, hogy mely pontokon tud beavatkozni az állam és tudja növelni a társadalmi mobilitást. Ez egy út kezdete ahhoz, hogy a rendszerszintű szegénység – különös tekintettel a tartós szegénységre – aránya csökkenjen az országban.

Ennek alapja az oktatás, amely decentralizált módon illeszkedik az adott terület sajátosságaihoz, szabadságot ad a pedagógusoknak és gyerekek készségeinek fejlesztésre koncentrál. Szülői szinten fontos, hogy a változó gazdasági körülmények miatt hirtelen ne essenek ki az emberek a munkaerőpiacról, hanem legyen esélyük átképződni és új szakmát tanulni, új ismeretek szerezni és ne szegényedjenek el csak azért, mert bezár egy helyi üzem, vagy éppen a modernizáció miatt kevesebb munkavállalóra van szükség. Szintén ezt hivatott támogatni a progresszív adózás, amely növeli az újraelosztás mértékét, ezzel több pénzt hagyva az alacsonyabb jövedelműeknél, miközben a szegényebb régiókban fejleszti a gyakran nagyon gyatra minőségű közszolgáltatásokat. Ezzel el is érkeztünk a mobilitási kérdéshez, amely esetében az olcsó és környezetbarát módokra pl. a vasútra helyezzük a hangsúlyt, amellyel az embereknek több a lehetősége van az új munkahelyek keresésére, ahova be is tudnak járni úgy, hogy közben ne kelljen feltétlenül elköltözniük.

Ezzel párhuzamosan a városokban van egy korlátozott lakhatási válság, amely erősen érinti azokat a fiatalokat, akik például az elszegényedő régiókból a tanulás révén próbálnak kitörni. Nekik nincsen tőkéjük arra, hogy lakást vásároljanak és az albérletek olyan drágák, hogy gyakran egy kezdő fizetés 60%-át is felemésztik. Ezt úgy lehet orvosolni, ha nekik olcsó és modern lakhatási megoldásokat kínálunk. Illetve nyilván érint olyanokat is ez a válság, akik például fogyatékossággal élő gyermeket nevelnek, vagy egyedül nevelnek gyereket: egyszerre kell dolgozniuk és gondoskodniuk is, amely alacsonyabb jövedelemhez és egy lassú, de biztos elszegényedéshez vezethet. Az ő támogatásuk szintén fontos, hogy ne növekedjen a szegénység aránya.

A „nincsenek kategóriák, ember van” állítás elsőre inkluzívnak tűnik, ugyanakkor a feminista és társadalomtudományos diskurzus gyakran épp azt hangsúlyozza, hogy a különböző csoportok eltérő módon tapasztalják meg az elnyomást. Nem tartotok attól, hogy ez a megközelítés láthatatlanná teszi a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévőket? Ha nincsenek kategóriák, akkor hogyan azonosítjátok azokat a társadalmi csoportokat, amelyek következetesen hátrányba kerülnek?

A jogegyenlőség kapcsán fogalmaztuk meg azt, hogy az ember a lényeg és ennek célja valóban az inkluzivitás volt. Ugyanakkor a programban elismerjük különböző csoportok szükségleteit, hiszen nem mindenki ugyanonnan indul. Ezért szerepelnek olyan intézkedések, amelyek például a nők, a gyerekek, a fogyatékossággal élők, az egyszülős családok, az LMBTQ emberek érdekeit érintik. Külön figyeltünk arra, hogy az esélyegyenlőségi program kiemelt célcsoportjai mind megjelenjenek a programban.

Tehát akkor a „nincsenek kategóriák” inkább egy politikai üzenet, mint tényleges szakpolitikai elv?

Az, hogy minden embert azonos jogok illetnek meg és ebben nem lehet különbséget tenni közöttük az nagyon fontos. Ember és ember között jogaikban tehát nem lehetnek különbségek így például a házasság és az örökbefogadás terén sem. Ez a nulladik lépés ahhoz, hogy utána érvényesíteni tudjuk azt az elvet, miszerint nem alanyi jogon, hanem rászorultsági alapon járjanak például a szociális juttatások.

Az „áldozatbarát büntetőeljárás” fontos vállalás, de hogyan biztosítanátok, hogy ez valóban működjön egy roma nő vagy egy transz nő esetében is? Terveztek-e konkrét intézményi reformokat, vagy ezt inkább a meglévő struktúrák keretein belül képzelitek el?

Először a meglévő rendszeren kell javítani, majd szükséges a strukturális változás. Ennek megfelelően fontosnak tartjuk a jogszabályi környezet átalakítását és új bírósági belső szabályzatok bevezetését, például annak biztosítását/gondos megszervezését, hogy az áldozat ne fusson össze a vádlottal a bíróság épületében vagy a rendőrség áldozatbarát kihallgatási módszert használjon. Emellett fontos az érintett szakemberek (rendőr, ügyész, bíró) képzése/továbbképzése és az áldozatok pszichológiai támogatása. A változáshoz több erőforrás és felkészült szakemberek kellenek. A strukturális változás részeként fontos a szerepkörök újragondolása (pl. ki mibe szólhat bele), az intézményi integráció és a minőségbiztosítás. Emellett nekem személy szerint állandó javaslatom mindenhol az ügyfél elégedettség felmérés és az ehhez kapcsolódóan megfogalmazható fejlesztések.

Mi történik akkor, ha valaki eleve nem bízik az állami intézményekben, például korábbi negatív tapasztalatok miatt? Hogyan éritek el őket? Az MKKP gyakran hangsúlyozza az alulról szerveződő, közösségi és önkéntes kezdeményezések szerepét. Esetleg ebben az esetben is ezt tartanátok a jó iránynak?

Kiváló civil szervezetek működnek Magyarországon, akik áldozatsegítéssel foglalkoznak és akik ebben a folyamatban közvetítők lehetnek. Emellett a bizalmat erősíti az átláthatóság és a számonkérhetőség, amelyet ebben az esetben is biztosítani kell.

A menstruációs szegénység elleni program inkább termékosztásra fókuszál, vagy tartalmaz oktatási és stigmaellenes elemeket is? Hogyan érnétek el azokat, akik a leginkább kiszorulnak ezekből az ellátásokból?

A program része a termékek elérésének megkönnyítése és az ismeretterjesztés, oktatás. Utóbbihoz szükségesnek tartjuk, hogy szakmailag elismert civil szervezetek is részt vegyenek az iskolákban szervezett felvilágosításban kontrollált, de nem cenzúrázott formában.

A programotok az LMBTQ jogokat főként a házasság és a családalapítás keretében jeleníti meg. Ez egy tudatos normatív választás? Mit kínáltok azoknak, akik nem szeretnének vagy nem tudnak ezekben az intézményekben részt venni?

LMBTQ egyenjogúság számunkra a házasságkötést, az örökbefogadást, a gyermekvállalást, a nem- és névváltoztatás lehetőségét foglalja magában, azaz a házasság és családalapítás kérdésén túl az önrendelkezés és nemi identitás kérdésére is kitér. Emellett támogatjuk az iskolákban a szexuális nevelés visszaállítását (lásd az előző kérdést), továbbá befogadó közösségi terek létrehozását. Utóbbiban kiemelten fontosnak tartjuk az önkormányzatok szerepvállalását.

A transznemű nők nem- és névváltoztatása kapcsán nemcsak a jobboldali, hanem egyes feminista körökben is vita folyik arról, hogyan befolyásolja ez a cisz nők (vagyis születéskor nőként anyakönyvezett személyek) jogait. Ti hol húznátok meg a határt? Teljes mellszélességgel a transznemű emberek oldalán álltok, vagy szükségesek bizonyos korlátozások annak érdekében, hogy a cisz nők jogai és biztonságérzete se sérüljön?

Minden vitának van létjogosultsága. Ugyanakkor állami szinten a szabadság érvényesítése a legfontosabb. Jelenleg a transznemű embereket alig-alig veszik egyáltalán emberszámba, sőt megfosztják őket még attól is, hogy hogyan élhetik meg a saját identitásukat. Először ezen kell változtatni, ez a nulladik lépés. A mi feladatunk ezt követően az, hogy szabad teret biztosítsunk a vitáknak és nem pedig az, hogy eldöntsük őket.

A „legyél az, aki lenni akarsz, de legfőképpen boldog” megfogalmazás erősen az egyéni szabadságra épít. Hogyan fordítható ez le konkrét szakpolitikai lépésekre, különösen olyan helyzetekben, ahol strukturális diszkrimináció működik?

A „legyél az, aki lenni akarsz, de legfőképpen boldog” gondolat mögött az van, hogy hagyjuk, hogy éld a saját életed úgy, ahogy szeretnéd és nem akarjuk megmondani, hogy ki legyél. Továbbá ez a gondolat elméleti oldalról az egyéni önrendelkezés és a jóléti állam összefüggésében értelmezhető. Eszerint az államnak egyszerre kell lehetővé tenni a jogegyenlőséget a társadalomban (a megkülönböztetés és kirekesztés elutasításával) és támogatást, erőforrásokat biztosítani a boldog élet megvalósulásához.

Mivel támogathatja az állami az egyéni szabadságot és boldogságot?

- emberi jogok biztosításával

- minőségi oktatással, amely élethosszon hozzáférhető

- szociális védőhálóval és a lakhatás támogatásával

- minőségi és hozzáférhető egészségügyi ellátással

Továbbá ide tartozik az adatalapúság, azaz annak ismerete, hogy az embereknek milyen a jólléte és boldogság szintje, ami rendszeres méréssel, a társadalomtudományi kutatások támogatásával is biztosítható.

Milyen konkrét lépéseket tennétek a munkaerőpiaci, egészségügyi vagy oktatási diszkrimináció csökkentésére?

A programból az ide tartozó elemek:

A foglalkoztatás támogatására az álláskeresési járadék 3 hónap helyett 9 hónapig legyen igényelhető.

Adatalapú egészségügy: nyilvános, közérthető, betegközpontú adatelérés országosan és kórházanként a betegtájékoztatás támogatására, azaz nyilvános információszolgáltatás a gyógyításüggyel és a betegségüggyel kapcsolatban.

A betegutak felülvizsgálata és optimalizálása, praxisközösség program kiterjesztése az egészségügyi szolgáltatáshoz való hozzáférés megkönnyítésére és minőségének javítására.

Évente egy plusz nap szabadság a munkavállalóknak szűrővizsgálatokon való részvételre, hogy jusson a prevencióra idő.

A szegregáció felszámolására az egyházi és állami fenntartású iskolák közötti finanszírozási különbségek megszüntetése. Az iskoláknak legyen kötelező fogadniuk hátrányos helyzetű gyerekeket. Hátrányos helyzetű régiókban magasabb bért és szolgálati lakásokat, hogy jó tanárokat ne csak Budára lehessen szerződtetni.

Ugyanígy kiegyenlítenénk a finanszírozási különbségeket a szociális szféra intézményeiben és szektorsemlegessé tennénk azt. Konkrétabban célunk a mélyszegénységben, lakhatási szegénységben és hajléktalanságban élő embereket segítő egyházi és nem állami (civil szociális) munkára vonatkozó állami normatíva közötti különbség megszüntetése.

Egyszülős családoknak ténylegesen emelt összegű családi pótlék folyósítása, valamint rászorultság esetén célzott támogatás a lakhatás és gyermeknevelés költségeire.

Fogyatékossággal élő emberek számára részvételen és elfogadáson alapuló intézményrendszer kiépítése, hozzátartozók képzése és támogatása, valamint foglalkoztatás biztosítása speciális igényű emberek számára. Lakóotthon-programok. A gyermekkori és felnőttkori szakellátás megerősítése.

Az állami támogatásokat minden esetben rászorultsági alapon tartjuk igazságosnak, nem értünk egyet az egyéni élethelyzetet és lehetőségeket figyelembe nem vevő általános, mindenkinek egyforma mértékben járó pénzosztásokkal.

Hogyan javítaná a programotok egy alacsony jövedelmű nő vagy egy vidéki, marginalizált LMBTQ ember élethelyzetét a gyakorlatban?

A programunk attól függően javítaná egy alacsony jövedelmű nő élethelyzetét a gyakorlatban, hogy a jövedelmének alacsony mértékét mi okozza. Például, ha az alacsony bér a férfi-női bérszakadékból fakad, akkor annak megszüntetését segíti, hogy támogatjuk a bérek átláthatóságára és a nemek közötti bérkülönbség kezelésére vonatkozó uniós irányelv előírásainak bevezetését Magyarországon. Ha abból fakad, hogy alacsony a képzettsége, akkor az élethosszig támogatott, munkahelyi továbbképzési programok lesznek kedvezőek a számára, hogy később jobb állást találhasson.

Egy vidéki, marginalizált LMBTQ ember esetében a jogegyenlőségi törekvésünk segíti őt, hogy házasodhasson, örökbefogadhasson, vállalhasson gyermeket és legyen lehetősége nem- és névváltoztatásra.

Terveztek-e intézkedéseket a gondoskodási munka (láthatatlan munka) elismerésére? Ha igen, milyen formában?

Az otthon végzett ápolás területén azt kívánjuk elérni, hogy az állam ismerje el foglalkozási jogviszonynak az otthonápolást és a minimálbér összegével ismerje el ezt a munkát, hasonlóképpen a Gyermekek Otthongondozási Díjához.

Mi az a pont a saját programotokban, ahol szerintetek is a legnagyobb a hiány vagy a kidolgozatlanság? Mi az a társadalmi csoport, akinek az életén ez a program jelen formájában nem változtatna érdemben?

Minden társadalmi csoport esetében ki lehetne még alaposabban kidolgozni a javaslatokat, illetve a honlapon olvasható program nem mutatja be teljességében azt a munkát, amelyet a munkacsoport elvégzett. Van olyan nőjogi kérdés is, amellyel a programban nem foglalkoztunk, de kerekasztal-beszélgetéseken elmondtuk az álláspontunkat, ilyen volt a szülészeti ellátás kérdése. Továbbá az idősek és a fogyatékkal élők helyzetével a munkacsoport alaposabban foglalkozott, mint ami a nyilvánosan elérhető anyagból látható, ezekről kapcsolódó rendezvényeken beszéltünk és fogunk még beszélni.

Akik nincsenek nevesítve a programban, azok a roma emberek. Ugyanakkor több témában foglalkozunk az őket érintő kérdésekkel, például az oktatási szegregáció kapcsán. Ugyanígy érinti őket az a törekvésünk, hogy a lomisok munkáját elismerjük. Ezzel együtt foglalkozhattunk volna a romaüggyel hangsúlyosabban.

A romák kihagyása tudatosan politikai döntés volt, vagy mulasztás? Ha mulasztás, tervezitek ezt korrigálni?

A romákat nem kihagytuk, hanem nem nevesítettük a programban. Ennek oka, hogy a programunk és a szakpolitikai irányaink által lefedett területek jelentős részben érintik a magyarországi roma lakosságot is. A politikai döntés emögött az, hogy a parlamenti munkába be fogjuk vonni azokat a roma és romákkal foglalkozó szervezeteket, akik már most nagyon sok jó gyakorlattal rendelkeznek és évek, évtizedek óta működnek. Nélkülük nem lehet hiteles roma-politikát csinálni Magyarországon és e szervezetek összefogása akkor lesz lehetséges, ha a szavunk mögött egy parlamenti frakció áll, amely képes változtatni a jelenlegi status quon.

Az interjú megerősíti azt az első benyomást, amely már a program szövegéből is kirajzolódott: az MKKP tudatosan nem kíván klasszikus értelemben vett, részletes szakpolitikai tervet kínálni. A hangsúly az „ígérgetés” elutasításán és az elvi keretek kijelölésén van, amelyeket a párt későbbi politikai cselekvésének alapjaként határoz meg.

Ez a pozíció első látásra akár szimpatikus is lehet, különösen egy olyan politikai közegben, ahol a túlzó vagy be nem tartott ígéretek gyakoriak. Ugyanakkor a válaszok több ponton is olyan feszültségeket tárnak fel, amelyek túlmutatnak ezen a szándékon.

Az egyik legfontosabb kérdés a transzparencia. A párt megerősíti, hogy létezik egy részletesebb, 63 oldalas program, amelyből a nyilvánosan kommunikált változat készült. Ez önmagában nem problémás, azonban az, hogy ez a dokumentum nem hozzáférhető, nehezen egyeztethető össze azzal az átláthatósági igénnyel, amelyet a párt más területeken hangsúlyoz. Így a választó egyszerre kap egy rövid, elvi jellegű programot és egy nem nyilvános részletezettséget, ami épp a számonkérhetőség alapját gyengíti.

Hasonló dilemma jelenik meg a számszerű vállalások hiányánál is. A válasz szerint ennek oka az, hogy nem állnak rendelkezésre megbízható adatok. Ez egy óvatos és felelősnek tűnő álláspont, azonban nyitva hagyja azt a kérdést, hogy akkor mégis milyen alapokon történik a szakpolitikai tervezés. Ha vannak belső számítások, de ezek nem nyilvánosak, az ismét a transzparencia problémájához vezet.

A jogegyenlőség hangsúlya az interjúban is központi elem marad, és a válaszok világosan jelzik, hogy ezt a párt „nulladik lépésként” értelmezi. Ugyanakkor az is látszik, hogy a strukturális egyenlőtlenségek kezelése inkább általános jóléti intézkedéseken keresztül jelenik meg (oktatás, lakhatás, közlekedés, adózás), mint kifejezetten célzott, diszkrimináció-ellenes politikák formájában. Bár ezek az eszközök kétségtelenül hatással lehetnek az egyenlőtlenségekre, a válaszok nem mindig teszik világossá, hogyan kapcsolódnak konkrétan azokhoz a csoportokhoz, amelyek rendszerszinten hátrányt szenvednek.

A párt által felvázolt intézkedések így inkább egy társadalmi mobilitásra épülő általános keretként állnak össze, mint egy kifejezetten metszetszemléletű stratégiaként. A példák (roma nők, egyszülős családok, fogyatékossággal élők) megjelennek, de inkább illusztratív jelleggel, mint egy következetesen végiggondolt szakpolitikai modell részeként.

Érdekes módon az egyik legerősebb pont éppen a korlátok implicit elismerése. Több válaszból is az rajzolódik ki, hogy az MKKP reálisan látja saját politikai mozgásterét: nem kormányzásban, hanem parlamenti jelenlétben gondolkodik, ahol elsősorban elveket képviselne, javaslatokat tenne és kompromisszumokat keresne. Ez a pozíció tiszta és érthető, de újra felveti a kérdést: ebben a keretben mi az, ami konkrétan számon kérhető.

Az intézményi bizalom kérdésében adott válaszok szintén kettős képet mutatnak. A civil szervezetek szerepének hangsúlyozása fontos és reális, ugyanakkor részben azt is sugallja, hogy az állami intézmények hiányosságainak kezelését nem teljes mértékben rendszerszintű reformokon keresztül képzelik el, hanem bizonyos mértékig „közvetítőkön” keresztül.

Az LMBTQ-politika kapcsán a válaszok tágítják a program szűkebb megfogalmazását, de továbbra is erősen jelen van egy integrációs logika: a cél az, hogy mindenki hozzáférjen a meglévő intézményekhez (házasság, családalapítás), miközben ezeknek az intézményeknek a kritikai vizsgálata kevésbé jelenik meg.

Az interjú nem cáfolja, hanem megerősíti az alapvető kritikát: az MKKP programja jelen formájában elsősorban egy értéknyilatkozat, amely mögött ugyan kirajzolódnak szakpolitikai elképzelések, de ezek nem válnak egyértelműen hozzáférhetővé és számon kérhetővé.

Ez nem feltétlenül teszi érvénytelenné a programot, de világossá teszi, hogy a választó döntése ebben az esetben kevésbé konkrét ígéretekre, és inkább egy politikai attitűdre és értékrendre épül.