Transzneműnek lenni alapvetően elég nagy szívás, mi most mégis inkább azzal szeretnénk foglalkozni, hogy sokszor és sok okból jó. Ez az állítás a transzok között is sokszor megütközést keltett, amikor magyar, angol és német Facebook-csoportokban arról kérdeztük az érintetteket, hogy milyen szép, értékes tapasztalatokat köszönhetnek a transzneműségüknek?
Vay Blanka összeállítása.
fotó: Csoszó Gabriella / FreeDoc
Ezzel a cikkünkkel egyrészt nekik szeretnénk felhívni a figyelmüket arra, hogy a transzneműséget nem muszáj színtiszta áldozatidentitásként megélni, és életünk nem kizárólag a diszkriminációk különféle változatainak ismételt végigszenvedéséből áll, mely a jövőben csak az úttörő transz aktivisták áldozatos munkájával felfedezett újabb és újabb sérelem és diszkriminációfajták megtapasztalásával színesedhet.
Ugyanilyen fontosnak tartjuk a szülők, barátok és egyéb támogatók számára megmutatni, hogy transz ismerősüknek ugyan biztos szüksége lesz a támogatásra, de semmiképp se tartsák vissza a tranzíciótól és a transzneműségük felvállalásától abban a hitben, hogy az életük egy katonai diktatúra börtönének pincéjéhez lesz hasonlatos.
Nem vagyok jó passingban. Tehát általában néhány mondat vagy pár perc közös térben való mozgás után látja a környezetem, hogy transz vagyok. Ez valószínűleg a fejükben úgy fogalmazódik meg, hogy “valójában férfi vagyok”. Márpedig egy női ruhába bújt férfi eléggé szabad prédának számít, hogy úgy mondjam, az ilyen kreatúrák társadalmi megítélése nagyon rossz, a filmekben az ilyen alakok többnyire csak nevetség és megvetés tárgyai, - tehát amikor elkezdtem így nyilvánosan mutatkozni, elég sok rossz utcai élményre számítottam. Annál nagyobb volt a meglepetés.
Annak ellenére, hogy ma Magyarországon a népesség nagy része minden felmérés szerint a hozzám hasonlókkal szemben elvileg határozottan ellenséges nézeteket vall, a gyakorlatban valahogy mégis másként viselkednek. Együtt utazunk a vonaton három órát, még zsebkendőt is kérek, segítek becsukni az ablakot, és senki akár csak egy megvető tekintettel sem fejezi ki felém az ellenérzéseit, holott - és ez nagyon fontos - az ilyesmi a média és a közbeszéd nagy része szerint akár hazafias cselekedet, a keresztényi értékek hősies védelmezése. Semmiféle kockázatot nem jelent a számára, nem kell a többi utas fellépésétől tartania, nyugodtan belém rúghatna pár szóval, hiszen egy “női ruhába bújt férfi vagyok”. Aki ráadásul nem “otthon, a négy fal között csinálja”. És mégse teszik. Transzneműségemnek köszönhetően van egy rendszeresen megújuló, nagyon mély és közvetlen tapasztalásom arról, hogy az emberek, amikor kockázat nélkül visszaélhetnének kiszolgáltatott és sérülékeny helyzetemmel, akkor a jobbik énjüket veszik elő és ezt nem teszik. Van egy tapasztalásom arról, hogy az emberek olyanok, mintha jók lennének. Sőt, sokszor adják teljesen ismeretlenekek a kedvesség és a támogatás félreérthetetlen jeleit is, olyanok is, akiktől egyáltalán nem várnám.
Több ilyen ismeretlennel beszélgettem, és tettem fel nekik a kézenfekvő és megkerülhetetlen kérdést: “Elnézést, de miért ilyen normális velem?” Általában azt válaszolták, hogy igen, kicsit fura ahogy kinézek, de biztos, hogy nincs így egyszerű dolgom, és biztos, hogy azért csinálom, mert jó okom van rá. És mivel kedves és normális vagyok, ezért tiszteletben tartjá a döntésemet és ők is így állnak hozzám.
Mennyire várnánk ezt a magas szintű érzelmi intelligenciát “az utca emberétől” ma, a Soros,- migráns,- CEU,- genderdémon, - és hajléktalanellenes gyűlölet éveiben? A transzneműségemnek köszönhető, hogy én ezt az arcát is megismertem a vonaton utazó, lakótelepen kutyát sétáltató, olcsó büfében pizza szeletetet vacsorázó magyaroknak.
Megélésemmel nem vagyok egyedül, mások is, így például egy passingban hasonlóan gyenge, szintén a harmincas évei végén járó transz barátnőmnek is ez a tapasztalata.
Az így érzett hála (amely érzet a boldogságkutatók szerint a boldogság egyik legfontosabb feltétele) más módokon is meghatározó élménnyé válik sok transznemű számára.
A hála megéléséről egy, a huszas évei elején járó heteró roma transz lány is írt. Hormonokat még nem szed, és ő is azok között van, akik arra várnak, hogy a hivatalok elbírálják a kérelmét a nemének és nevének megváltoztatására. (Ez bő fél éve elvileg ideiglenesen van felfüggesztve.)
- Én személy szerint azt tapasztaltam jobban értékelek apróbb gesztusokat, dolgokat az élettől, mint a legtöbb cisz ember. (Cisznemű: akinek a neme megyezik a biológiai nemével, vagyis aki nem transz - a szerk.) Gondolok itt a kapcsolatok terén például olyan sok egyszerű dologra, mint hogy megfogja a párom a kezem az utcán és büszkén sétál mellettem. A másik fontos pozitív dolog, hogy nagyon gyorsan fel kellett nőni fejben, és érettségre, talpraesettségre kellett szert tennem, aztán emiatt úgy érzem sokkal jobban rálátok a világ dolgaira és a körülöttem történő dolgokra.
Az is fontos, hogy transzneműségem hatalmas vízválasztó az emberi kapcsolatok terén, legyen szó akár család, akár barátok, munka, bármi terén... hisz tényleg csak olyan emberek maradnak végül velünk, akik szeretnek/elfogadnak bennünket, akik pedig nem, azokat mi is hamarabb kiszűrjük. Az utolsó pozitívum talán az, hogy a sok sok megpróbáltatás az élet korai szakaszaiban mostanra egy lélekben/szellemben sokkal erősebb és határozottam nőt épített, mint az valaha képzeltem volna.
A coming outot túlélő, vagy a transzneműséget elfogadó emberekkel kialakult kapcsolatok felértékelődése teljesen általános tapasztalat:
- Nekem talán az az igazán értékes a transzneműségemben, hogy rendkívül értékes és kedves embereket ismerhettem meg, akikkel máskülönben nem valószínű hogy utunk találkozott volna valaha. Továbbá a transzok közötti támogatás, összetartás és összetartozás is egészen különleges élmény, amire sose számítottam volna még mondjuk egy éve, hogy ilyen van.
És hogy végre boldog vagyok annyi év tagadása után - teszi hozzá egy bazi nagy szmájlival.
Az így született ismeretségekért sokan hálásak. Van aki ezt így foglalta össze:
- A transzneműségemnek köszönhetően sokkal érdekesebb és jobb fej baráti köröm van mint a legtöbb kortársamnak. Rossz belegondolni, hogy milyen szürke és unalmas életem lenne olyan barátokkal, mint akik a többi osztálytársam életében vannak.
Van, aki nem csak jó barátokat köszönhet a transzneműségnek, hanem valami még értékesebbet: Ez a fiatal transz srác egy bajor kisvárosban él, ami nem éppen a sokszínűség temploma, elmondása szerint ott egy meggypirosra fényezett autóért is megszólják az embert a szomszédok. Ő ezt írta:
- Én a transzneműségnek köszönhetően tudom, hogy a szüleim szeretnek. Óvodás korom óta meghatározó emlékem, hogy kűzdenem kellett a rózsaszín szoknyák és az idióta babák ellen. Nem voltak a szüleim nagyon erőszakosak, el tudtam érni, hogy rövid legyen a hajam és hogy legalább az óvodai, iskolai ünnepek kivételével hordhassak nadrágot és voltak játékautóim. De folyamatos nyomást gyakoroltak rám, mindig jelezték, hogy azért jobban örülnének neki, ha olyan lennék, mint a többi lány. Amikor húsz évesen előbujtam nekik transz férfiként, fel voltam készülve minden rosszra. Ehhez képest vettek egy nagy levegőt és megértették a helyzet komolyságát és azt, hogy nem vagyok javítható, így kell elfogadniuk. És megtették. Egész odáig azt gondoltam, hogy nem szeretnek, hiszen nem fogadnak el. A coming outommal értettük meg egymást: ők azt, hogy velem mi a helyzet, én pedig azt, hogy tényleg szeretnek.
Többen voltak, akik az önazonosságot nevezték meg, mint transzneműségük ajándékát:
- Sokszor felmerül bennem az a kérdés, hogy ha következő életemben lánynak születhetnék vagy a mostani utat kellene végigjárnom megint, melyiket választanám? A válasz nem egyértelmű, mert szerintem rengeteget formálta a személyiségem és az életem is az én “sajátos kis utam” és olyan élményekben van részem, amit egy cisz ember sosem tapasztalhat meg - ezeket pedig a világ összes pénzéért sem adnám.
Mióta belevágtam a tranzícióba az életem teljes mértékben megváltozott és a legjobb irányban: a baráti kapcsolataim megerősödtek, a lelkiállapotom nagy mértékben javult és már pszichológushoz sem kell járnom, és ami számomra a legfontosabb, hogy sikerült megtalálnom azt a férfit, aki a legnehezebb percekben is velem van és mosolyt csal az arcomra.
Mióta tranzícionálok sokkal tudatosabban élek: jobban odafigyelek az anyagiakra, többet mozgok, próbálok egészségesebb ételeket fogyasztani és minimalizálni a bulikat / alkoholt.
Könnyű ez az út? Nem, egyáltalán nem. Viszont tele van izgalmakkal és napról napra, hétről hétre állítok fel új célokat és nem csak céltalanul tengek a világban. Az élet így folyamatosan izgalmas.
Egy münsteri transz aktivista is arról írt, hogy a transzneműség szabadította fel:
- Nekem a transzneműség segít abban, hogy ne rekedjek a binaritás ketreceiben, hogy szabad legyek a nemiségemben és a nemi önkifejezésemben. Hogy tudjak magasról tenni a nemi sztereotípiákra. Hiszen nekem “már úgyis mindegy”, én már így is törvényen kívüli vagyok.
Nagyon sokan írtak arról, hogy a világnézetüket, a társadalomról való gondolkodásukat fejlesztette a transzneműség nagy mértékben. Mások problémái iránti megértést tanultak, kevésbé lettek előítéletesek. Egy magyar srác erről így írt:
- Többször is szembe kerültem hívőként azzal a kérdéssel, hogy de ha férfi a lelkem, miért így születtem? És én rendre azt felelem: mert így megadatott nekem a lehetőség, hogy eleve erős empátiával bíró személyként még jobban megértsem az embereket és átérezzem a helyzetüket. Segít megérteni és megértetni a nők nehézségeit. Segít átérezni, mennyi gátba fut egy fiú és egy férfi a saját érzései felvállalásában szimplán a toxikus maszkulinitás elvárásai miatt.
Attól, hogy transznemű férfi vagyok, úgy érzem nagyobb teret kaptam az emberségesség nyújtására es megtapasztalására.
Persze nem mindenkinek a tekintete áll meg emberségesség és az empátia magas horizontjánál. Az egyik transz srác nem feledkezett meg arról az előnyről, hogy “senkinek nem tűnik fel a villamoson, könnyű ruhában, ha áll a cövek”. Sok lájkot kapott.
A szexualitásáról egy spanyol transz nő így beszél:
- Öt éve szedek hormonokat, a nemi megerősítő műtétre nincs pénzem, így egy erekcióra alapvetően képtelen pénisszel élek házaséletet a feleségemmel. Kiderült, hogy a heteró viszonylatokban oly nehezen megkerülhető erekció zsarnokságától felszabadulva teljesen új területek nyíltak meg a számunkra. A szex már nem koncentrálódik annyira testem egy pontjára, egészen új dolgokról derült ki, hogy nekem is jók. Onnantól kezdve, hogy a szex nem kötődik az erekcióhoz, sokkal tovább tudunk egymással játszani, korábban elképzelhetetlen volt, hogy 3-4-5 órán át szeretkezzünk, ez most rendszersen előforul. Feleségemnek új, a korábbi heteró felállásban fel nem merült tevékenységek váltak elérhető örömforrássá. A korábban szokásos, hagyományos, penetráción alapuló szex csak néha lehetséges, és ez mindkettőnknek hiányzik, de cserébe nagyon sok új dolgot fedeztünk fel, amik kárpótolnak.
Egy magyar fiatal nembináris transz aktivista azért még inkább a transzneműségének társadalmi hasznáról beszél:
- Transzneműnek lenni egy másik nézőpont. A mindennapi pillanatainkban, hétköznapi helyzetekben tapasztaljuk meg mindazt, amiről a szociológus hallgatók csak előadásokon hallanak vagy tankönyvekben olvasnak. A saját életünkben szembesülünk olyan dolgokkal (valószínűleg tudatosan), mint az elnyomás, társadalmi hierarchia, egyenlőtlenségek és privilégiumok. Könnyebben és talán többet is látunk abból a rendszerből, amiből élünk: az igazságtalanságát, a hibáit, hiányosságait és azt, hogy kiknek kedvez, kikért van. Talán pont ezért, mert a saját bőrünkön tapasztaljuk meg, kevésbé vagyunk megvezethetőek és tisztábban látunk.
Mindez a tudás az, ami minket jobb emberré tehet. Motiválhat abban, hogy tegyünk és cselekedjünk, hogy más embereknek - vagy akár saját magunknak - jobb helyzete legyen. Több együttérzés, segítőkészség szorul belénk és keressük a hozzánk hasonlókat.
Mondhatnám úgy is, hogy transzneműnek lenni egyszerre szívás és ajándék. Szívás, mert valamilyen szinten látjuk, hogy társadalom hogyan működik, de ajándék is, mert ezt a tudást máshonnan nehezebb összeszedni.
És igen, a valósággal szembesülni nehéz, vannak is, akik tagadják. Változást elérni azonban csak azok tudnak, akik tudják, hogy hol kell változtatni és mi köztük vagyunk.
Vagy:
- Nekem a transzneműségem rengeteget fejlesztett a kritikus gondolkozásomon. Abban a pillanatban, ahogy elfogadtam így magam, egy "kisebbség" része lettem és így teljesen más szempontokból tudok vizsgálni politikai, etikai, filozófiai kérdéseket. Sokkal könnyebb így kiszűrni és nem felülni a világot fekete-fehérben lefestő retorikáknak, mint a sajnos mindenhol egyre relevánsabb jobboldali populizmus.
A transzneműség nem csak politikai, társadalmi kérdésekben ruház fel ritka tapasztalatokkal és az ezzel járó kiemelt felelősséggel, hanem a baráti kapcsolatok terén. A nemzetközi “transz és futó” Facebook-csoportban lőttük ezt a negyvenes évei végén járó nőt:
- Ha felnőtt korodban tranzícionálsz, akkor nem lehet olyan félmegoldásokkal sunnyogni, mint ha mondjuk meleg lennél, hogy a kevéssé szimpatikus embereknek a párodról mint a lakótársadról beszélsz. Akkor rá vagy kényszerítve arra, hogy teljes mértékben meztelenül, magadat kiszolgáltatva állj ki, hogy transznemű vagyok, ez van. Tehát a kitárulkozás és a másik jóindulatába vetett bizalom messze nem teljesen önkéntes - mégis a környezetem gyakran úgy reagált rá és úgy viszonozta, mintha önkéntes alapon tettem volna felé ezt a gesztust. Így az elmúlt pár évben talán tíz ismerősöm osztott meg velem a szexualitásával, nemi identitásával vagy valami hasonlóan nehéz, intim problémával kapcsolatban olyan dolgokat, amiket a környezetük elől titkolnak. Ezek a viszont-coming outok nagyon szép és megtisztelő, meleg élmények voltak.
Van, akinél a transzneműség a szerelemnek nyitott új utakat:
- Én a barátnőmet köszönhetem a transzneműségemnek. És most nem arra gondolok, hogy ő lányokkal randizik, tehát férfi koromban szóba se jöttem volna neki, hanem arra, hogy ő nem jött volna nekem szóba. Kedvesem ugyanis elég szőrös, sok helyen még férfi-mércével is az, ami nekem annó aligha fért volna be számomra a szexuálisan vonzó/elfogadható keretek közé. A tranzícióm során azonban nagyon sokat tanultam a nőiességről, és amit elméletben korábban is tudtam, az nagyon lényeges gyakorlati tudássá, tapasztalássá vált: hogy nagyon sokféle lehet a női test, és hogy mindegyiknek megvan a maga szépsége. El kellett fogadnom a saját, messze nem tökéletes vagy messze nem tipikus nőiességemet és meg kellett tanulnom szeretni? Mellékes haszonként másokban is megtanultam őszintén értékelni a nem hagyományos nőiességet. Így jutottam el oda, hogy ma vonzónak tartom és kifejezetten és határozottan büszke vagyok a csajomra, akinek a lába szőrösebb, mint az enyém férfi koromban, hiszen egy szépen borotvált barátnője bárkinek lehet, egy olyat találni és kiérdemelni, aki így is hibátlan és szép és kedves és vonzó, már sokkal nagyobb és ritkább teljesítmény.
Végezetül álljon itt egy fiatal, a coming outján nemrég átesett lány beszámolója, akinek a 189 centis magasságával különösen nincs könnyű dolga.
- Én büszke vagyok a magyar társadalomra. Egerben éltem meg a tranzíciót, ami magyarországi mércén kicsi város, és nem is éppen a nyitottságáról volt híres. Egy éve élek nőként a városban,és soha nem ért semmilyen fizikai, de lelki támadás sem. Véleményem szerint, ha az ember maga felvállalja és azonosul azzal a társadalmi szereppel, amit rá szántak, és amibe vágyott és nem lépi túl a társadalom ingerküszöbét, akkor az égvilágon semmi bántás nem érheti. Egyik jó barátnőm sportbárban dolgozik. Igazi férfias-tökös helyen. Gyakran beugrok hozzá, akár egy bambi erejéig, és mindenki tudja mi van velem, aki nem, az pedig hamar megtudja. Van, hogy kint jól megmondják a magukét egymásnak, de a nagy átlag mind kiköt az asztalnál a kérdéssel; "hát veled mi van?". És úgy állnak föl az asztaltól, hogy megváltoztattam bennük valamit. A képet, amit a fejében kialakítottak rólam a hatalmasok. Sokan már azonnal védelmezni is kezdenek, ha valaki csak egy rossz szót is mer rólam mondani, természetesen a hátam mögött. És ez nem csak a sportbárra korlátozódik, hanem az életem minden területén. A munkahelyemen, a városban sétálva, vagy külföldön. Kifejezetten hálás vagyok, hogy a támogató barátaim köre napról napra bővül és igazán szeretettnek érezhetem magam. Nő lehetek a nap 24 órájában, aki mindig is voltam, és ezt a környezetem már el is fogadta, úgy is kezelnek. Élvezni tudom minden percét.
Egy átlag magyar díjazza a teljesítményt és rengeteg elismerő szavakat kapok emberektől, akiktől nem is vártam volna. Értékelik azt az erőt és megrendíthetetlen akaratot, amivel megtettem magamért azt, hogy igazán boldog, és a társadalom hasznos tagja lehessek, és nem egy statisztikai adat az öngyilkosok listáján. Mertem beszélni. A családomnak, barátaimnak, a társadalomnak. Először tollal, majd szavakkal. Mertem megélni magam, és elfogadva a játékszabályokat kezet fogtam a társadalom nagy részével. Mertem bármilyen árat fizetni a nagy "átalakulásért", a kockázatok és veszélyek semmibevétele mellett. Ehhez kell egy bölcs társadalom, aki nem hagyja, hogy bármilyen álpróféta színjátékának elemévé tegye, és nyitott legyen minden kimondott szóra. Ebben nekünk transzszexuálisoknak hatalmas szerepünk és felelősségünk van. Sőt, küldetésünk. Mindnyájunknak el kell mondania minél több embernek, hogy kik vagyunk. Ezáltal válik nyilvánvalóvá, hogy az egészben semmi varázs nincsen. Minden varázs illúziója pedig e társadalmi konszenzus megtörését szolgálja.
A cikk elkészítésében közreműködtek a Prizma Közösség önkéntesei.
Fotók: Csoszó Gabriella / FreeDoc
A képeken a 2017-es és 2018-as Pride felvonulás résztvevői vannak, esetenként transzneműek, többnyire nem. Az egyetlen közös jellemzőjük: kedves, normális emberek.
Ha tetszett a bejegyzés, a facebook oldalunk lájkolása után tudsz kommentet írni
hozzá! Kattints ide.
Kapcsolódó olvasmányok a blogunkon:
Filmfesztivál transznemű módra
A gendersemlegesen nevelt gyermekek
Elég volt a “transznemű aktivisták vs. feministák” vitából. Nagyon. Mert hülyeség.
„Lehajtott fejjel, szorongva megyek be a mosdóba”
7 dolog, amit nem tudtál a genderizmusról!
A transzfeminizmus talányának megfejtése (Julia Serano cikke)
„Nőként senki nem hitt már a szakmai tudásomban”. Milyen a magyar transznemű nők élete?