A hárem mint nem(csak) erotikus intézmény: A nők szultanátusa az Oszmán Birodalomban
A cikksorozat első részében a Magyarországon is nagy népszerűségnek örvendő Szulejmán című sorozat női alakjait vizsgáltuk feminista kritikai megközelítésben. A második rész célja, hogy a sorozat mögött álló történelmi valóságot tárja fel, vagyis bemutassa azokat az oszmán kori társadalmi és politikai struktúrákat, amelyek a sorozat női hatalmi viszonyait megalapozták. A cikk elkészítésében ezúttal is Dr. Saraç Orsolya turkológus kutató működött közre.
A „nők szultanátusa” (törökül Kadınlar Saltanatı) kifejezés az Oszmán Birodalom történetének egy sajátos, átmeneti korszakát jelöli, nagyjából a 16. század közepétől a 17. század végéig. Nem hivatalos államformáról vagy női uralomról van szó, hanem egy olyan politikai gyakorlatról, amelyben bizonyos nők - elsősorban a szultán anyja (valide szultána), ritkábban felesége (haseki) - tényleges hatalomra tettek szert. Ez a korszak alkalmas arra, hogy újragondoljuk a női hatalom természetét, a hárem intézményét, valamint azt, mit gondolunk itt nyugaton a keleti országok istenszerű királyairól.
A nők szultanátusának kialakulása
A 17. század során több kiskorú, tapasztalatlan vagy politikailag gyenge uralkodó került az oszmán trónra, akik helyett az anyjuk (vagy feleségük) viselte a „nadrágot.” Ezt a korszakot hívjuk a nők szultanátusának. A korszak elejét általában Hürrem szultánától (Szulejmán felesége) számítják, és Turhan Hatice szultána haláláig tartják. A nők szultanátusának kialakulása azonban érdekes módon egyáltalán nem valami rendellenes jelenség volt, hanem az Oszmán Birodalom kora újkori átalakulásának logikus következménye.
Több egymással összefüggő strukturális változás együttesen teremtette meg annak feltételeit, hogy a női politikai befolyás intézményesült formát öltsön. A 16. század második felétől megszűnt a hercegek tartományi kormányzásának gyakorlata, amely korábban biztosította a trónörökösök politikai és katonai felkészítését. Ennek következtében egyre gyakrabban kerültek felkészületlen, tapasztalatlan uralkodók a trónra, akik nem rendelkeztek önálló hatalomgyakorlási rutinnal. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a korszakban gyakoriak voltak a kiskorú szultánok, akik mellé elengedhetetlenné vált egy régens vagy irányító közvetítő személy jelenléte.
Ezzel párhuzamosan a hárem intézménye fokozatosan túlnőtt eredeti funkcióján, és nem csupán a dinasztikus magánélet tereként, hanem politikai és adminisztratív központként is működni kezdett. A valide szultána szerepe ebben a folyamatban különösen felértékelődött: az uralkodó anyja formális rangot, önálló jövedelmet és kiterjedt udvartartást kapott, ami lehetővé tette számára, hogy stabil intézményi háttérrel gyakoroljon befolyást az államügyekre. Mindeközben a birodalom irányítása egyre inkább udvari frakciók, patronázs-hálózatok és informális hatalmi kapcsolatok mentén szerveződött, amelyekben a hárem és annak vezető alakjai kulcsszerepet játszottak.
Mindezek fényében a női politikai befolyás megjelenése nem kivétel vagy anomália, hanem egy strukturális válságra adott rendszerlogikus válasz, amely az Oszmán állam működőképességének fenntartását szolgálta egy instabil korszakban.
A korszak meghatározó szereplői
A korszak meghatározó szereplői közé tartozott Hürrem szultána, aki azzal, hogy Szulejmán hivatalos feleségévé vált, alapjaiban törte meg azt a több évszázados oszmán hagyományt, amely szerint a szultán nem kötött formális házasságot. Őt követte Nurbanu szultána, II. Szelim felesége és III. Murád anyja, aki különösen a velencei kapcsolatok ápolásában és a külpolitikai irányvonal alakításában játszott jelentős szerepet. Safiye szultána, III. Mehmed anyja, szintén meghatározó politikai befolyással bírt, és aktív diplomáciai levelezést folytatott több európai uralkodóval.
A női hatalom csúcspontját Kösem szultána képviselte, aki nemcsak fia, hanem unokája kiskorúsága idején is régensként irányította a birodalmat, így több alkalommal is tényleges kormányzati szerephez jutott. Kortársai szerint: „A birodalmat asszony keze tartja össze.” Ténylegesen irányította az államot, részt vett a hadsereg finanszírozásában, támogatta a korrupció elleni intézkedéseket. Ugyanakkor hatalmáért súlyos árat kellett fizetnie: amikor politikai ellenfelei megerősödtek, 1651-ben megfojtották a háremben. Ez gyakorlatilag egy klasszikus palotaforradalom volt, selyemfüggönyök mögött. Kösem politikai ellenfele és egyben örököse Turhan Hatice szultána volt, aki a korszak lezárásában játszott meghatározó szerepet.
Ezek az asszonyok jelentős befolyást gyakoroltak az Oszmán Birodalom irányítására. Részt vettek a nagyvezírek és pasák kinevezésében és leváltásában, alakították a külpolitikai döntéseket, diplomáciai kapcsolatokat tartottak fenn európai uralkodóházakkal, valamint nagyszabású jótékonysági és építkezési programok révén erősítették meg politikai legitimitásukat.
A hárem mint nem(csak) erotikus tér
A hárem a nyugati fantáziákkal ellentétben ekkoriban nem erotikus, hanem politikai minisztériumként működő intézmény volt. Információs központ, nevelési tér és diplomáciai csatorna egyszerre. A háremben gyakran gyorsabban terjedtek a hírek, mint a hivatalos állami fórumokon, és a nők pontosan tudták, melyik pasa melyik frakcióhoz tartozik, kinek milyen adósságai és ellenségei vannak.
Érdemes emlékeznünk, hogy a nők szultanátusa nem egyedülálló jelenség. A kora újkorban Európában és Ázsiában is több nő gyakorolt informális vagy formális hatalmat (I. Erzsébet, Medici Katalin, Núr Dzsahán). Azonban az oszmán modell különlegessége abban rejlik, hogy a női befolyás intézményesült – abban az értelemben, hogy a valide szultána (=a szultán anyja) hivatalos státuszt kapott.
A valide szultána a hárem hierarchiájának csúcsán állt. Ő felügyelte a szultáni családot, a hárem adminisztrációját, ceremóniáit és személyzetét. Lakosztálya a palota második legfontosabb tere volt a szultáné után. Tekintélye messze túlnyúlt a hárem falain.
Ugyanakkor ez a hatalom szigorúan feltételes volt: az anyasághoz és a fiú személyéhez kötődött. Amint a szultán meghalt vagy új uralkodó lépett trónra, a valide hatalma automatikusan megszűnt. A női befolyás tehát nem autonóm politikai státusz, hanem dinasztikus legitimációból fakadó személyes erő volt.
Feminizmus, orientalizmus és forráskritika
A korszak kutatása rendkívül összetett feladat, mivel a fennmaradt források töredékesek, valamint gyakran politikai, vallási vagy kulturális elfogultságot tükröznek.
A történészek alapvetően négy fő forráscsoportból dolgoznak. Ide tartoznak az állami adminisztráció dokumentumai (így a mühimme defterleri, a vakfiye alapítványi okiratok és a kadı sicilleri bírósági iratok), amelyek elsősorban a nők jogi, gazdasági és intézményi státuszáról nyújtanak közvetett információkat. Fontos forráscsoportot alkotnak a korabeli krónikák, például Selânikî és Peçevi művei, amelyek a szultáni udvar és a hárem eseményeit rögzítik, ám ezek értelmezése körültekintő forráskritikát igényel, mivel szerzőik saját társadalmi pozíciójuk és politikai lojalitásuk mentén alakították narratívájukat.
Jelentős mennyiségű adatot szolgáltatnak továbbá az európai diplomaták és utazók (többek között Ogier Ghiselin de Busbecq vagy Lady Mary Wortley Montagu) beszámolói, amelyek részletgazdag leírásokat kínálnak, ugyanakkor erősen orientalista szemléletet tükröznek, és gyakran inkább a nyugati előítéletekről árulkodnak, mint az oszmán társadalmi valóságról. Ezt a képet egészítik ki az építészeti emlékek, a háremek térbeli elrendezése, valamint az alapítványi építkezések feliratai, amelyek a női hatalom nyilvános és reprezentatív formáira világítanak rá.
A modern feminista történeti megközelítések jelentősen gazdagították a korszakról alkotott képet. Tették ezt azáltal, hogy rávilágítottak a női döntéshozatal és hatalomgyakorlás különböző formáira. Ugyanakkor ezek az értelmezések torzíthatnak is, amennyiben anakronisztikusan vetítik vissza a 21. századi emancipációs elvárásokat a kora-újkori oszmán viszonyokra.
A nők szultanátusának jelensége azonban alapvetően megkérdőjelezi a hárem mint passzív, elnyomó tér nyugati ábrázolását, miközben paradox módon hozzájárult a „keleti despotizmus” toposzának megerősödéséhez az európai diskurzusban. Ezzel szorosan összefügg a háremben élő rabszolganők, azaz a cariyék helyzetének gyakori félreértése is.
Nem ágyas, hanem magasan képzett szolgáló
A cariyék nem ágyasok voltak, hanem képzésben részesülő udvari szolgálók. A munkájukért fizetést kaptak, az intézményi „ranglétrán” haladhattak előrefele, és szolgálati idejük letelte után felszabadították őket.
A hárem intézménye így egyszerre volt szigorúan hierarchikus és (korlátozott keretek között) a társadalmi felemelkedést is lehetővé tevő rendszer.
Fontos hangsúlyozni, hogy ezek a tények nem relativizálják a rabszolgaságot, hanem a nyugati leegyszerűsítést kérdőjelezik meg.
A nők szultanátusa nem feminista utópia és nem történelmi aberráció, hanem annak bizonyítéka, hogy a hatalom nem kizárólag formális pozíciókban létezik.
A korszak azt mutatja meg, hogy a patriarchális rendszerek sem monolitikusak, és hogy a nők (nem konvencionális csatornákon keresztül) aktív politikai szereplőnek minősültek az emberi történelem során mindig is.
A cikkhez hozzászólni itt lehetséges.