„Gyertyám két végén égetem” – biszexualitás a történelemben 1.

A Genderfészek/Szabadnem/Prizma online karanténworkshop-sorozata keretében május 8-án Dittera-Balogh Andrea (FreeThinker) informatív és érdekfeszítő előadását hallhattuk, „Gyertyám két végén égetem”. Bi/pánszexuális portrék a történelem csarnokából címmel. Az idézet a szabad szellemű Edna St. Vincent Millaytől (1892–1950) származik, aki a A Few Figs From Thistles c. kötetében (1920) az európai kultúrkörön belül első költőnőként szólt nyíltan és tudatos önazonossággal a biszexualitásról. A témában alaposan tájékozott, egyben kiterjedt történelmi háttérismeretekkel is rendelkező előadó – aki kutatásait autodidakta módon végzi – Szapphótól Karády Katalinig korszakok, nevek és szövevényes, egyben pikáns történetek olyan kavalkádján vezetett át minket, hogy csak a fejünket kapkodtuk. :) Az átadott információ mennyisége miatt a beszámolót két részletben közöljük. 

Edna St. Vincent Millay 

Gyertyám két végén égetem;
nem bírja végig majd az éjt;
De, óh, gyűlölőim, szerelmesem -
ragyogva szórja szét a fényt.

(Fábián József fordítása)

 

A biszexualitás fogalma 

 

A biszexualitásnak, csak úgy, mint a szexualitás egyéb formáinak, három komponense van: 1. identitás (önmeghatározás), 2. orientáció (vonzalom, „hajlam”), 3. viselkedés (gyakorlat). Ahogyan a „meleggyógyító” terápiákról szóló korábbi workshopon is tisztázták a megszólaló pszichológusok, ezek közül legfeljebb az identitás és a viselkedés változtatható, a vonzalom nem. Dittera-Balogh szerint a biszexuálisoknál különösen gyakori, hogy a három komponens nem, vagy nem teljesen esik egybe. Azaz, például nem minden biszexuális éli meg a gyakorlatban ezt a vonzalmát, hiába tudatosítja magában és azonosul vele. Más esetekben ha a gyakorlatban meg is éli, nem feltétlenül azonosítja magát biszexuálisként. Az előadó hangsúlyozta, hogy bármely verzió esetén tartózkodjunk az ítélkezéstől.

Fontos a sztereotípiákat is megcáfolni: a biszexualitás nem egyenlő a többpartnerűséggel (vagy az erre törekvéssel/vágyakozással) - egy biszexuális ember ugyanakkora eséllyel lehet monogám, mint egy más szexuális irányultságú ember. A biszexualitás fogalma önmagában szexuális nyitottságot jelent, azt, hogy az illető személy képes férfiakhoz és nőkhöz is (illetve, egynél több nemhez) vonzódni - nem pedig azt, hogy egyszerre lenne szüksége férfi és nő partnerre.

Definíciótól függően a WHO szerint a biszexuális emberek aránya 3 és 16 százalék közt mozog.

Alfred Kinsey amerikai szexológus 30 százalék köré tette az arányukat (ha az alkalmi kíváncsiakat is idevesszük, valóban lehet ennyi).

Egy 2015-ös német kutatásban 10 százalékot találtak biszexuálisnak és 11 százalékot flexibilisnek (aki alapvetően hetero vagy meleg/leszbikus, de néha ettől eltérő kapcsolatokat is létesít).  

A biszexuálisokkal szembeni előítéletet bifóbiának nevezzük. 

 

A biszexualitás értelmezései a pszichiátria történetében  

 

Az újkorban megjelent a tudományos magyarázat igénye. Otto Westphal (1833–1890) német pszichiáter könyvében összegezte a két-háromszáz éve fennálló nézeteket az azonos nemű vonzalmakról, amelyeket fizikai eredetűnek, a nemi szervek bajának vélt. „Degenerációs elmélete” alapján elkülönített „menthetetlen” és „menthető” eseteket. A „menthetetlen” nőknek bajuszt (!) és megnagyobbodott csiklót tulajdonított (együtt a „férfias” viselkedéssel), az ugyanilyen férfiakat pedig vékonynak és kis péniszűnek írta le. Véleménye szerint ezek az emberek

állapotukért nem hibáztathatók, de a viselkedésükért igen.

Ugyanakkor ekkoriban már megszaporodtak azok a hangok, amelyek a büntetés enyhítését vagy eltörlését szorgalmazták - Nicolas de Condorcet (1743–1794) matematikus és társadalomtudós már 1791-ben kérelmezte Franciaországban a homoszexualitás dekriminalizálását!

A biszexuálisokat gyakrabban ítélték „menthetőnek” - így vélekedett a szexológia úttörője, Magnus Hirschfeld német orvos (1868–1935) is.

Ez egyrészt azzal járt, hogy ritkábban szabtak ki rájuk halált, vagy egyéb súlyos büntetést, másrészt viszont azzal, hogy erőszakosabban próbálták őket „kigyógyító terápiának” alávetni. 

Hirschfeld a szexuális vonzódás leírására olyan rendszert alkalmazott, miszerint az A a hetero, B a homoszexuális, A0B0 az aszexuális, az A10B10 erősen vonzódik mindkét nemhez, és a kettő közt megállapíthatók a biszexualitás különböző fokozatai (pl. az A9B2 alapvetően heteroszexuális, de enyhén, vagy alkalmilag vonzódik a saját neméhez is).

Sigmund Freud (1865–1939) az azonos nemű vonzódást a lelki fejlődés zavarának tekintette. Megkülönböztette a „feltétlenül invertáltakat”, az „anfigén módon invertáltakat” (akiket „a lelki élet hermaforditáinak” nevezett), és az „alkalmilag invertáltakat” (akik csak külső körülmények hatására, vagy átmenetileg létesítenek azonos nemű kapcsolatokat, mai fogalmaink szerint kb. flexibilisek). 

Alfred Kinsey (1894–1956) hatalmas esetgyűjteménye felfedte a biszexualitás komplexitását. Az általa megalkotott Kinsey-skálán (amely a viselkedést vette alapul) a 2-4 tekinthető biszexuálisnak: 

                      

A biszexualitás történeti kutatása 

 

A biszexualitás, részben komplexitása miatt, sokáig háttérbe szorult az LMBT-kutatásokban. A történeti vizsgálódás ez esetben különösen nehéz. Ennek egyik oka az adathiány: nehéz adatot szerezni személyes érzésekről, vágyakról. Tovább bonyolítják a helyzetet az esetleges félreértések: ahogy korábban megírtuk, Kölcseyre sem érdemes ráfogni, hogy meleg lett volna, mert a személyes érzéskifejezés kulturálisan kötött - azaz, amit mi mai szemmel forró szerelmi vallomásnak látunk, az adott korban a baráti levélváltás megszokott hangvétele lehetett. A lelkes LMBT-kutató persze, főleg ha maga is a közösség tagja, igyekszik, ahol csak lehet, fellelni elődeit, és ez téves következtetések levonására késztetheti.

Ne azt keressük, ami minket igazol, akkor se, ha ez nagyon boldoggá tesz minket

–  figyelmeztette a hallgatóságot az előadó. Már csak azért is érdemes óvatosnak lennie, mert a mai identitáskategóriák, napjaink LMBTQ-fogalmai a 19. századig egyáltalán nem léteztek (és akkortól is merőben más formában).    

Kemény dió például a dél-franciaországi trubadúrhölgy, Bieiris (Beatriz) de Romans (1200–1250) esete. Fennmaradt egy bizonyos Máriához írt verse („slágere”) az udvari szerelmi költészet stílusjegyeit magán hordozva, de a címzett ettől nem biztos, hogy a költőnő szerelme volt. Lehetett Szűz Mária is, illetve a költemény, ahogy a korszakban gyakori volt, megrendelésre is készülhetett.

Divatosak a spekulációk William Shakespeare (1564–1616) vagy éppen Abraham Lincoln (1809–1865) kettős orientációjáról is, de egyikük esetében sem bizonyítható, hogy valóban szexuális, és nem baráti (vagy legfeljebb homoromantikus) kapcsolatokra utalnak a fennmaradt szonettek, illetve levelek. Az egyébként békés családi életet élő Shakespeare 1609-ben megjelent szonettjeinek két „címzettje” egy nő és egy férfi (the Dark Lady, the Fair Youth), de utóbbihoz pl. így ír: 

De ha már nők gyönyörére teremtett,

Használják ők, s legyen enyém szerelmed.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Lincoln (később Mary Todd szerető férje) azzal a még kevésbé meggyőző indokkal keveredik a biszexualitás történetébe, hogy fiatalon négy évig egy szobán és egy ágyon osztozott Joshua nevű diáktársával - emiatt írták róluk, hogy kapcsolatuk „mályvaszínnel pettyezett” volt. Holott akkoriban egyáltalán nem minősült szokatlannak, hogy (szexuális töltet nélkül) többen aludtak egy ágyban, mert nem volt könnyű külön szobát bérelni. Amikor a felesége távol volt, az elnök David nevű testőrét vette maga mellé, de az is lehet, hogy csak félt a sötétben. :P    

A biszexualitás kutatását az is megnehezíti, hogy a történelmi korokban a heteroszexualitást, a házasságkötést (hacsak nem vonult az illető kolostorba), aligha lehetett kikerülni, így a melegek/leszbikusok is viselkedésüket tekintve biszexuálisnak tűnhetnek. (Nem lehet eldönteni, hogy a hetero kapcsolatokba önként ment-e bele.) Ha férfiakról kiderült az azonos nemű viszony, akkor az általában a passzív félnek jelentett nagyobb szégyent. 

A nők egymás közti kapcsolatait mindenesetre kevésbé üldözték, mint a férfiak közti „szodómiát” – a nők meghitt „barátságát” (mivel, pénisz hiányában, nem vették komolyan) elnézték. Ez bizonyos mértékig védettséget adott az egymással intim viszonyra lépő nőknek, másrészről viszont láthatatlanná tette a jelenséget. Így később nehezítette az önfelismerést, az emberi jogi tudatosodást – sok leszbikus, vagy biszexuális nő hitte, hogy az érzéseivel egyedül van.  

 

Dittera-Balogh Andrea előadása alapján lejegyezte Antoni Rita 

 

OLVASS TOVÁBB!

A beszámoló második részét ITT találod!  

  

HOZZÁSZÓLNÁL? 

FACEBOOK-OLDALUNKON MEGTEHETED! 

 

 

Olvasd el a korábbi karanténworkshopjainkról szóló beszámolóinkat is:

 

Előbújás karantén idején? 8 tanács LMBTQ „gyerekeknek” és szüleiknek

 

Csonkítás helyett láthatóságot és jogokat az interszexuális embereknek!