Az LMBTQ+ és a feminista mozgalom közös ügyei: miért szükséges együttműködni?

A Háttér Társaság, a Labrisz Leszbikus Egyesület és a Nőkért Egyesület közös cikksorozatában a genderellenes mozgalom magyarországi hatásaival, a nőket és az LMBTQ+ közösséget érintő jogfosztásaival foglalkoztunk. A cikksorozat utolsó részében a feminista és LMBTQ+ mozgalmak közös ügyeire és a mozgalmak közötti összefogás és szolidaritás jelentőségére szeretnénk rávilágítani.

A cikksorozat korábbi részei ITT, ITT, ITT, ITT és ITT érhetők el.

A Labrisz Leszbikus Egyesület a feminista és az LMBTQ+ mozgalom találkozásánál

A Labrisz Leszbikus Egyesület 1999 óta végzi munkáját az LMBTQ+ és a feminista mozgalom találkozásánál. Így nagyon is tudatában vagyunk annak, hogy a két mozgalom által képviselt ügyekben vannak specifikus prioritások mindkét mozgalom számára, de vannak közös elvek, ügyek, témák, értékek is. Elvégre a patriarchális társadalmi rend ellen küzd mindkét mozgalom, így a közös ügyek és értékek mentén erősíthetik egymást.

A Labrisz informálisan 1996-tól kezdett szerveződni, formálisan bejegyzett civil szervezetté 1999-ben vált. Az 1990-es évek második felében a nőkért és LMBTQ+ emberekért dolgozó civil szerveződések még szárnyaikat bontogatták. Voltak leszbikus nők, akik részt vettek a Feminista Hálózat nevű, 1990-ben alakult (már nem működő) csoport akcióiban, az 1995-ben alakult Háttér Társaság munkájában, és az 1994-ben alakult NANE alapítói között is voltak leszbikusok. Ezekben a korai években a leszbikus nők sokszor azt tapasztalták, hogy a nőszervezetek nem vállalják fel leszbikus tagjakat, a meleg szervezetek pedig elsősorban a meleg férfiakra koncentrálnak. A Labriszt olyan leszbikus nők alapították, akik sem az akkori meleg, sem a feminista mozgalomban nem találták meg a helyüket, és igényük volt arra, hogy saját tereket és saját csoportot hozzanak létre, ahol leszbikus nők biztonságban találkozhatnak egymással és közösen tevékenykedhetnek. A Labrisz – küldetésével összhangban – a leszbikus szót inkluzívan használja, szívesen látja a szexuális kisebbségekhez tartozó nőket és nem bináris személyeket a programjain, önkéntesei vagy akár tagjai között is.

Az idők során a leszbikus nők növekvő befolyást nyertek a nagyobb LMBTQ+ szervezetek (különösen a Háttér) vezetésében, a Budapest Pride feminista közösséggé vált, az általános emberi jogi szervezetek (különösen az Amnesty) nőjogi programokat is visznek, a feminista nőszervezetek egy részében pedig szintén jelen vannak leszbikusok, és nem érzik már magukat annyira idegenül, mint huszonöt-harminc éve.

Ugyanakkor továbbra is megfigyelhetők hiányok a leszbikus nők ügyeinek képviselete terén.

A feminista szervezetek nyelvhasználatukban többnyire befogadóak a leszbikus nőkkel szemben, ugyanakkor kevés törekvés van arra, hogy valóban integrálják a leszbikus nők csoportját a tevékenységeikbe,

annak ellenére, hogy sok témájuk a leszbikus nőket is érintheti (pl. családon belüli és párkapcsolati erőszak, reproduktív jogok, gyermekvállalási, gyermeknevelési kérdések, munkahelyi megkülönböztetés és zaklatás, stb). Az inkluzivitás pedig sokszor még nyelvhasználatban sem terjed ki a szexuális és nemi kisebbségekhez tartozó nők más csoportjaira, különösen a transz és queer nőkre.

A leszbikus aktivista nők általában szolidárisak a heteró nőket is érintő ügyekben; a Labrisz rendszeresen képviselteti magát nőszervezetek által szervezett megmozdulásokon, tiltakozásokon, a leszbikus nők támogatják az általános nőjogi küzdelmeket kapacitásaik és prioritásaik mértékében, de ez a támogatás nem feltétlenül kölcsönös.

A Labrisz és az LMBTQ+ szervezetek a 2020 óta őket folyamatosan érő politikai támadások közben nem kapnak támogatást, kiállást a nőszervezetek többségétől.

A reproduktív jogokkal foglalkozó nőszervezetek nem nagyon tematizálják azt, hogy a jelenlegi politikai rendszer nemcsak az abortuszhoz való hozzáférést próbálja szűkíteni, hanem a leszbikus nők reproduktív és gyermekvállalási jogát teljes egészében elvette. És bár számos feminista aktivista vagy közszereplő magánemberként, vagy szűk körben befogadó a leszbikus nőkkel szemben, a tőlük érkező nyílt állásfoglalás, vagy akár csak a nyilvános kommunikációban történő említés hiányában a társadalom számára láthatatlan marad a szexuális kisebbségekhez tartozó nők létezése.

Gyakori érv emögött, hogy a túl specifikus nyelvhasználat, a túl sok réteget felölelő problématérkép megjelenítése befogadhatatlanná, elidegenítővé teszi a feminizmust a többségi társadalom, vagy egyes társadalmi rétegek számára. Erre azonban aligha az a helyes válasz, hogy nem foglalkozunk a kisebbségi nőkkel. Ha úgy teszünk, mintha minden nőnek minden szükséglete ugyanaz lenne, akkor a nőket érintő problémák tematizálásánál kimaradnak a kisebbségek megélései, így az erre adott válaszok sem fogják figyelembe venni a helyenként különböző - de nem ellentétes - szükségleteiket. Ezáltal nők százezrei nem fogják magukat képviselve érezni a feminizmus(ok) által, és maga a mozgalom is gyengül.

Olyan, mintha lenne egy kimondatlan (illetve néha ki is mondott) megállapodás a civil szervezetek között arról, hogy leszbikus „nőügyekkel” majd a Labrisz foglalkozik. A Labrisz sokáig az egyetlen leszbikus szervezet volt. 2019-ben megalakult a qLit, amely, a Labriszhoz hasonlóan kulturális és közösségszervezői feladatokat lát el, de némileg más a közönsége, mint a Labrisz programjainak, így a két szervezet együtt sokat tud tenni a leszbikus közösségi terek megteremtéséért. Ugyanakkor a leszbikusokat érintő politikai ügyekbe csak a Labrisz áll bele, és nem rendelkezik olyan erőforrásokkal és kapacitásokkal, hogy egyedül képviselje a leszbikusok érdekeit.

A kutatások és adatok terén sem kedvezőbb a helyzet. Az a jellemző, hogy a női témákkal foglalkozó kutatásokban és közvélemény-kutatásokban nem bontják a nőket szexuális többségi és kisebbségi nőkre, így nagyon kevés (pontosabban szinte semennyi) használható adat létezik a magyarországi leszbikus nőkről. A leszbikus nők a két szék között esnek a pad alá, mert az LMBTQ+ közösségről szóló kutatásokra sem feltétlenül jellemző, hogy külön elemzési kategóriát képeznének a leszbikus nőkből. Kivételt képeznek azok a (főleg) kvalitatív kutatások, amelyek kimondottan a leszbikus nőkre fókuszálnak. Ezek témaválasztása elsősorban az adott kutató érdeklődési területét tükrözi, ami nem feltétlenül egyezik meg egy civil szervezet adatigényeivel.

Hogy miért nem alakult ki az elmúlt évtizedekben szorosabb együttműködés a hazai LMBTQ- és nőszervezetek között, az megérne egy komplex elemzést; itt csak néhány szempontot vetnénk fel. Az emberi és anyagi erőforrások hiánya nehezíti a más szervezetekkel, más mozgalmakkal való együttműködést. Ez különösen igaz a feminista nőszervezetekre, amelyek közül csak a legnagyobbaknak sikerült az elmúlt néhány évben jelentősebben növelniük a pénzügyi erőforrásaikat és ebből adódóan a tevékenységeik hatókörét is.

Egy másik magyarázat abban keresendő, hogy a magyar nőmozgalom nagy részére jellemző a heterocentrikusság, a felületes rendszerkritika, és az interszekcionalitást nélkülözö működés. Vannak persze kivételek, de leszbikus feminista szervezetként a Labrisz nem nagyon tud mit kezdeni az olyan megközelítésekkel, amelyek nem kérdőjelezik meg a fennálló hatalmi rendszert, hanem e férficentrikus, nőgyűlölő rendszeren belül akarnak valamilyen viszonylagos előnyt elérni a (reproduktív korú) heteró nők számára.

Emellett talán a konstruktív együttműködés egyik legjelentősebb akadálya az, hogy az elmúlt 10-15 évben Magyarországon keletkezett egy ki nem beszélt konfliktus a nőmozgalom meghatározó szereplői és az LMBTQ+ mozgalom között transzügyekben. Pontosabban az LMBTQ+ szervezetek részéről volt néhány kezdeményezés a konfliktus kibeszélésére, de ettől a helyzet nem lett jobb. Az LMBTQ+ közösségben megnőtt az igény a transzinkluzív feminizmusra, miközben a transz emberekkel szemben kirekesztő feminizmus jelenléte egyre erőteljesebbé vált a médiában.

A transz emberekkel szembeni ellenséges vélekedések többségében nem az adott nőszervezet formális elveiben, küldetésében vagy kommunikációjában jelennek meg. Inkább informális megnyilvánulásokból, egyéni fórumokon, csatornákon történő kommunikácóból tudunk ezekről a vélekedésekről, de arra is volt már példa, hogy egy nőszervezet elzárkózott több transzinkluzív szervezettel való együttműködéstől, vagy hogy egy nőszervezet vezetőségi tagja kormányközeli lapnak adott interjúban fogalmazott meg transzfób nézeteket.

Mindezek mellett olyan, önmagát feministának valló platform is létezik, ami havi rendszerességgel oszt meg a transz emberekkel szemben kirekesztő tartalmakat.

Az LMBTQ+ mozgalom szereplői ezzel szemben egységesen transzinkluzívvá váltak ebben az időszakban. Nehéz konfrontálódni a kirekesztő nézetekkel szemben egy ilyen szűk és mindenki számára kiszolgáltatott közegben, feministaként, régi bajtársként, baráti kapcsolatokban, miközben a politika a nőmozgalmat és az LMBTQ+ mozgalmat is támadja. A - leszbikusokhoz hasonlóan gyakran két szék közé esett - transz emberek helyzete sok nőszervezet fejében marginális kérdésként él, így igény sincs ennek a konfliktusnak a feloldására. De még ha előtérbe is kerül a téma, az gyakran az érintettek jelenléte nélkül történik, akik így sokszor nem érzik biztonságosnak belépni feminista terekbe. Ha pedig megfogalmazzák az ezzel kapcsolatos ellenérzéseiket, azt egyes szereplők gyakran ideológiai hadviselésként értelmezik.

Régi - és teljesen jogos - frusztrációja a magyar nőmozgalomnak, hogy mennyire nehéz politikai és pénzügyi támogatást szerezni „nőügyekre”. Sose volt könnyű, és ez ugyanúgy igaz az LMBTQ+ ügyekre is. A nemzetközi támogatási trendek és hullámok eltérőek a magyarországi (nemlétező) trendektől és hullámoktól, és

tény, hogy a hazai LMBTQ+ szervezetek az utóbbi években sikeresebbé váltak a nemzetközi támogatások megszerzésében, mint a nőszervezetek. Ez egy összetett, rendszerszintű probléma, amelynek a megoldásához biztosan nem visz közelebb az a vélekedés, hogy az LMBTQ+ mozgalom ,,elviszi” a pénzt és a figyelmet a nőmozgalomtól.

Egyrészt több nőszervezet van, mint LMBTQ+ szervezet, tehát a források többfelé oszlanak. Másrészt a jelenlegi neoliberális kapitalizmusban a támogatók szeretik a pozitív képeket, az újdonságokat, a projekteket, a rövid idő alatt elért látványos eredményeket, így az olyan témák, mint például a nők elleni erőszak, nehezebben kapnak értő figyelmet és támogatást. Alapvetően azonban a probléma gyökere a szexizmusban keresendő, ami annyira mélyen beivódott a társadalom szövetébe, hogy sokszor elhomályosítja a döntéshozók és támogatók ítélőképességét azzal kapcsolatban, hogy a nők kizsákmányolása mekkora probléma.

Amikor 2020-ban a kormányzati politika az LMBTQ+ emberek és civil szervezetek ellen nyílt támadást indított, voltak nőszervezetek, amelyek úgy vélték, hogy ha beállnak LMBTQ+ ügyek mögé, azzal politikai támadási felületet nyitnak maguk ellen. Ennek az elképzelésnek a helytállósága eddig nem bizonyosodott be, mivel a rendszernek az egyik alappillére az ún. genderellenes politika. A gender démonizált és teljesen kiforgatott fogalmába a hatalom szerint minden olyan törekvés beletartozik, amely a nemek egyenlőségéért, a nők helyzetének javításáért, a nemi alapú erőszak megszüntetéséért, a reprodukciós jogokért, a szexuális és nemi kisebbségek jogaiért küzd. Ebben a nőmozgalmat módszeresen gyengíteni, erodálni próbáló tradicionalista patriarchális autoriter rendszerben

A nőmozgalom az elkülönülés stratégiájával nem nyert semmit, az LMBTQ+ mozgalom viszont megerősödött a küzdelemben, és jelentős politikai sikereket ért el.

A feminista és LMBTQ+ mozgalmak közös értékei és céljai

Noha a nőjogi és LMBTQ+ polgárjogi törekvések helyenként valóban különböznek, ezek - álláspontunk szerint - sosem állnak közvetlenül szemben egymással, sőt, számos esetben közös értékek és követelések mentén mozdulnak. Ilyen értékek és követelések az önazonosság, a kapcsolatok szabad megválasztása, vagy épp a testi önrendelkezés és az ezekhez kapcsolódó jogok követelése.

Az önazonosság ebben a kontextusban sokféle jelentéssel bír. Ide tartozhat a mesterségesen létrehozott, patriarchális szépségideál és nemiszerep-elvárások alóli felszabadulás, az önazonos életút megválasztásának és megélésének lehetősége, valamint a szabad (nemi) önkifejezés egyaránt.

A feminizmus történetének egészén átível a nők küzdelme azért, hogy ne a patriarchátus által meghatározott szerepeket kelljen betölteniük. Ennek részét képezte a választójogért való küzdelem, a nyilvánosság tereiben és a fizetett munkában való szerepvállalás lehetőségének kivívása, a köz- és felsőoktatásban a férfiakkal azonos feltételek mentén való részvétel jogának kikövetelése. A kortárs diskurzusokban ezeken túl előtérbe került a (nemi) önkifejezés és öltözködés mikéntjétől függetlenül biztosított, szexuális zaklatástól mentes lét jogának követelése, a tudatos gyermektelenség vállalásának lehetősége, vagy épp a reproduktív munkaterhek (házimunka, gyermeknevelés) nemek közötti egyenlő megosztásának igénye.

Hasonlóan, az LMBTQ+ mozgalom is azért küzd, hogy a közösség tagjainak életét ne a patriarchális alapokon nyugvó cisz- és heteronormatív elvárások határozzák meg. Ez a küzdelem sok tekintetben rokon a feminizmus által folytatottal: az LMBTQ+ mozgalom célja, hogy a szexuális és nemi kisebbségek akkor is biztonságos és méltóságteljes életet élhessenek, ha megjelenésük, életútjuk, romantikus kapcsolataik nem felelnek meg a szigorú nemi binaritás mentén kialakult, patriarchális nemi szerepelvárásoknak, a cisznemű és heteroszexuális többség normáinak.

A kapcsolatok szabad megválasztása szintén olyan jog, amiért nőként és az LMBTQ+ közösség tagjaiként egyaránt meg kellett (és sok esetben napjainkban is meg kell) küzdenünk.

Feministák több évtizedes munkájának köszönhetjük, hogy európai nőként ma már nem szükségszerű, hogy csak házasságban, a férjtől való anyagi függésben élhesstünk. Bár a saját bankszámlanyitás lehetőségével, a fizetett munkavállalás és felsőfokú tanulmányokban való részvétel lehetőségének elérésével a nők többsége ma már nem kényszerül anyagi kitettsége miatt párkapcsolatba vagy házasságba, az ezzel kapcsolatos küzdelem továbbra sem ért véget. Azok, akik egyedülállóként szeretnének élni, ma is jelentős hátrányokkal szembesülnek, kezdve a környezet elvárásaitól és folyamatos nyomásgyakorlásától egészen a lakhatás (egyedül egyre nehezebben vállalható) költségéeiig, ami miatt sokan vagy belekényszerülnek egy kapcsolatba, vagy nincs meg a lehetőségük arra, hogy kilépjenek belőle. A hazai jobboldali és konzervatív családpolitika erre ráerősít, hiszen a nőknek kizárólag anyai és házastársi szerepükben nyújt támogatásokat: ilyen például a CSOK, amelyet válás vagy a vállalt gyermekszám elmaradása esetén az azt igénybe vevő párnak vissza kell fizetnie.

Ezek az elnyomástapasztalatok több tekintetben rímelnek az LMBTQ+ emberek megéléseire, akik vágyaikat sokáig csak titokban, vagy (akár jogi értelemben vett) büntetés/kirekesztés terhe mellett élhették meg, és élhetik meg a mai napig, és akik maguk sem részesülnek a csak heteroszexuális házaspárok számára elérhető kedvezményekből.

A testi önrendelkezés szintén olyan érték, amely a feminista és az LMBTQ+ mozgalomban egyaránt kiemelt szerephez jut.

A feminizmus második hullámában előtérbe került reproduktív jogok (fogamzásgátlás, abortusz, mesterséges megtermékenyítés), illetve a szexuális zaklatás, valamint nemi erőszak jogi és társadalmi szankcionálása mellett ide tartoznak a transz és interszex közösség testi önrendelkezésével kapcsolatos kérdések is. Ezek a közösségek – a cisznemű nőkhöz hasonlóan – azért küzdenek, hogy anélkül hozhassanak informált döntéseket saját testükről, hogy abban mások korlátoznák, vagy meggátolnák őket.

Az interszex aktivisták kiemelt célja az ún. “normalizáló” műtétek száműzése az orvosi gyakorlatból. Gyakori ugyanis, hogy azokon az interszex embereken, akiknek születésükkor nem egyértelmű, hogy pénisszel vagy vaginával rendelkeznek, olyan – az esetek túlnyomó többségében egészségügyileg egyáltalán nem indokolt – műtéteket hajtanak végre a tudtukon kívül, amelyek egyik vagy másik (de lehetőség szerint férfi) nemi szerv kialakítását célozzák. Ugyanígy előfordul, hogy interszex sportolókat hormonterápiára köteleznek, ezzel is kompenzálni próbálva vélt vagy valós versenyelőnyüket. Azonban amíg egyes orvosok és döntéshozók az interszex emberekre olyan beavatkozásokat erőltetnek a bináris nemi kategóriák egyikébe való belepréselés céljából, amikre ők nem vágynak, vagy amelyekhez nem járultak hozzá, addig a transznemű emberektől ugyanezeket a beavatkozásokat (vagy ezekhez nagyon hasonlókat) megtagadják vagy nehezen hozzáférhetővé teszik, holott önszántukból, saját döntésük mentén vennék őket igénybe a tranzíciójuk során.

Mindkét mozgalom esetében gyakori, hogy a patriarchális értékek mentén működő szélsőjobboldali és/vagy konzervatív közéleti szereplők és politikai erők a mozgalmak üzeneteitiket kisarkítva törekszenek morális pánikkeltésre, amiben a médiának is jelentős felelőssége van.

Ahogy a feminizmusról, úgy az LMBTQ+ mozgalomról is elmondható, hogy a média és a közbeszéd mind az egyes mozgalmak képviselőit, mind pedig céljait félreértelmezi és tévesen jeleníti meg.

Ide sorolhatjuk a férfiak elmagányosodásáért a feministákat okoló hangokat, a feminizmust a férfiak elnyomására törekvő mozgalomként megjelenítő narratívákat, valamint az óvodások körében orvosi tranzíciót reklámozó LMBTQ+ aktivistákat vízionáló riportokat is. Ezen felül mindkét mozgalommal szemben gyakori vád, hogy céljaik veszélyesek a hagyományos társadalmi értékekre, a gyerekekre, illetve a családokra.

A genderellenes mozgalom arra törekszik, hogy elterelje a figyelmet a valódi céljainkról. Tevékenységük nyomán a politikai döntéshozók nagyobb valószínűséggel hoznak intézkedéseket a „nők védelmében” transznemű nők ellen, minthogy valódi áldozatvédelmi rendszereket hoznának létre, és gyakrabban hallunk óvodásokon állítólagosan elvégzett nemi „átalakító” beavatkozásokról, mint arról, hogy a transz emberek az átlagpopulációnál több mint 10-szer nagyobb eséllyel követnek el öngyilkossági kísérletet életük során (Bachmann és Gooch, 2018). A főként jobboldali politikai erők a már-már mitikus „genderideológiát” politikai svájci bicskaként alkalmazzák a két polgárjogi mozgalom letörésére, egyúttal megosztására is.

Ahogy a nők egész életét végigkísérik az azzal kapcsolatos üzenetek, hogy milyen külső megjelenés, (fogyasztói) viselkedés és értékrend szükséges ahhoz, hogy tiszteletre méltók és a férfiakkal egyenrangú tagjai lehessenek a társadalomnak, az LMBTQ+ emberek tiszteletreméltósága (és így biztonsághoz, méltósághoz való joga) is azon múlik, hogy milyen mértékben képesek megfelelni a cisz- és heteronormatív elvárásoknak. Ha egy azonos nemű pár nem feltűnősködik, és visszahúzódik a négy fal közé, ha egy transz nő eléri, hogy maximálisan és feltűnésmentesen simuljon be a társadalomba és megfelel a szélsőséges női szépségideálnak, ha egy meleg férfi nem feminin, ha egy nem bináris ember nem várja el a környezetétől, hogy ne nevezze se fiúnak, se lánynak, akkor talán joga van a biztonsághoz, de a gyakorlatban sokszor csak addig, amíg LMBTQ+ csoporttagsága ki nem tudódik az illetőről. Ha azonban valaki túl feltűnően queer, ha nem akar vagy nem tud megfelelni a bináris nemi szerepeknek és nemi önkifejezéssel kapcsolatos elvárásoknak, ha egy erőszak áldozatául esett nő túl dühös vagy túl hangos, akkor azt kockáztatja, hogy nem részesül a környezete szimpátiájából és szolidaritásából - mi több, a normasértés okán legitimmé válik az elnyomásuk, életük és biztonságuk pedig értéktelenként jelenik meg.

Az egyéni szintű elnyomástapasztalatok mellett a két kisebbség az intézményes védelem hiányában is osztozik.

A Magyarországon élő nők családon belüli és párkapcsolati erőszakkal szembeni védelme válságos állapotban van, a rendőri intézkedések rendre kudarcot vallanak, érdemi áldozatvédelmi fórumok alig léteznek, a magasabb szintű jogszabályi védelem iránti elköteleződésnek nyoma sem látszik, így szinte minden teher a civil szervezetekre, aktivistákra és alulról szerveződő kezdeményezésekre hárul. Így van ez annak ellenére is, hogy 2024-ben közölt reprezentatív statisztikák szerint a magyar nők 54,6%-a ellen követett el korábbi vagy jelenlegi partnere fizikai erőszakot, ezzel való fenyegetést, szexuális erőszakot, és/ vagy lelki erőszakot, ami az EU tagállamai közül a legmagasabb érték volt (FRA, EIGE, Eurostat, 2024). Az LMBTQ+ emberek védelme szintén kevéssé biztosított. Azon túl, hogy nem látszik kormányzati szándék a közösség tagjait érő diszkrimináció és gyűlölet-bűncselekmények elleni fellépésre vonatkozóan (az FRA 2024-es statisztikái szerint a magyar válaszadók 40%-át érte az adatfelvételt megelőző évben diszkrimináció és 14%-át érte fizikai vagy szexuális bántalmazás élete során), az utóbbi évek során a közösséget számos, korábban már kivívott jogától megfosztották.

A 2020-as 33-as paragrafus megfosztotta a transznemű embereket a nemük jogi elismerésétől;, az örökbefogadási törvény 2020-as szigorítása elvette az azonos nemű pároktól a gyermekvállalás lehetőségét; a 2021-es propagandatörvény elvette az LMBTQ+ fiataloktól a lehetőséget, hogy hiteles forrásból tájékozódhassanak az iskolában az őket érintő témákról; a gyülekezési törvény 2025-ös módosítása pedig nemcsak a közösséget, de szövetségeseiket is megfosztotta az LMBTQ+ emberek melletti kiálláshoz való jogtól (bár a tiltás a Pride felvonulások esetében nem volt sikeres).

Ezek a példák látványosan szemléletik, hogy a nők és LMBTQ+ emberek hasonló stukturális elnyomásnak vannak kitéve. Amikor egy bántalmazott nő segítségkérésére válaszul azt kapja, hogy a rendőrség csak akkor tud közbeavatkozni, ha vér folyik, ugyanazzal a rendszerszintű elnyomással találja szembe magát, mint az az LMBTQ+ diák, akinek iskolai bántalmazásakor az iskolában dolgozók közül senki sem lép közbe, mert túlságosan politikainak vélné a homofóbiával szembeni nyílt kiállást.

A két mozgalom közötti ellentétek feloldása azonban nem egyik napról a másikra fog történni, hanem egy hosszútávú folyamat, melyhez az alábbiakban megkísérelünk megoldásokat és eszközöket javasolni.

Mit tehetnek a feminista és LMBTQ+ szervezetek és aktivisták a kölcsönös szolidaritásért?

Természetesen vannak olyan feminista szervezetek, amelyek szövetségesei mind a Labrisznak, mind más LMBTQ+ szervezeteknek, vannak új, inkluzív szerveződések, és a nagymúltú nőszervezetekben is vannak új generációk, új törekvések, új kapcsolódások, amelyek a szolidaritás, inkluzivitás és interszekcionalitás felé viszik a szervezetek működését. Mindkét mozgalomnak van hova fejlődnie a kölcsönös befogadás, szolidaritás és együttműködés felé.

Ami a leszbikus nők ügyeinek megfelelő reprezentációját illeti, fontos lenne, hogy a heterocentrikus nőszervezetek is elismerjék, hogy a nőmozgalom (és sok más civil mozgalom) vezetői között mindig is voltak leszbikusok. Ezek a nők láthatóságot és elismerést érdemelnek. A leszbikus nők, akik a magánéletükben függetlenebbek a férfiaktól, mint a heteró nők, más nézőpontokat, a szervezetet gazdagító szempontokat vihetnek be egy feminista szervezetbe.

Az is fontos, hogy a vitás kérdésekben való álláspontok kialakításánál a nőszervezetek ismerjék a queer és transz szempontokat. Például megértsék, hogy a transz nők azon igénye, hogy nőként szeretnének létezni, tranzíción szeretnének átmenni, nemüket jogilag elismertetni, nem sérti a nők érdekeit; illetve hogy ha valaki akár bináris, akár nem bináris transzként feszegeti a nemi esszencializmus és nemi binarizmus által kijelölt határokat, az akár a nőmozgalomba is behozhat szempontokat a patriarchális elnyomás elleni küzdelemhez. Az olyan ügyekben pedig, amelyek heteró és szexuális kisebbségekhez tartozó nőket egyaránt érintenek, a leszbikus szempontok figyelembevétele és bekapcsolása a szervezet tevékenységeibe a nemek közti társadalmi egyenlőség és igazságosság erősítését segíti, ami amúgy is a legtöbb feminista szervezet célja. Ugyanilyen fontos beemelni a párhuzamos rendszerszintű elnyomások (rasszizmus, kapitalista kizsákmányolás, épségterror, korizmus, stb.) kritikáját a működésbe. Ha a felsorolt kisebbségek mindegyikét összeadjuk, láthatjuk mekkora embertömegekről van szó, és hogy ezáltal mekkora igény van az interszekcionális feminizmusra.

Láttunk már példát arra, milyen az, amikor a feminizmus megpróbál konformizálódni, azaz kizárni bizonyos kisebbségeket a mozgalomból (lásd a nyugati feminizmus második hullámában a leszbikus nők kirekesztésére tett kísérleteket a „levendulaveszély” jelszó alatt). Ez rendszerint egy önmaga farkába harapó kígyó: amint megpróbálunk kritériumokat felállítani, hogy ki nő, és ki nem nő, egyrészt eltereljük a figyelmet a nők mindennapjait meghatározó problémákról (mint például a családon belüli erőszak vagy a bérszakadék), másfelől teret adunk ezeknek a kritériumoknak a bővítésére, mígnem visszakanyarodunk oda, hogy mások definiálnak minket és női létünket, nem pedig mi magunk. Jó példa erre az ún. „transznyomozás” (angol kifejezéssel transvestigation). Ez egyfajta rosszindulatú gyanakvás arra vonatkozóan, hogy valaki transznemű-e, mert nem az elvárt feminin vonásokkal rendelkezik. Ez sok esetben cisznemű, leginkább nem fehér nők online zaklatásában ölt testet, de egyre több példát látunk arra is, hogy nőket kizavarnak a női mosdóból vélt transzságuk miatt, vagy arra, hogy egyesek feljogosítva érzik magukat „ellenőrizni”, hogy a velük szemben álló személy biológiailag nő-e.

Gyakori érv, hogy a transz nőknek azért nincs helye a feminizmusban, mert a tranzíciójuk előtt nem volt részük női nemi szocializációban. Ez a fajta univerzalista hozzáállás azonban figyelmen kívül hagyja egyrészt azt, hogy a társadalom nemcsak a női létet szankcionálja, hanem magát a nőiességet is, másfelől pedig azt, hogy nem minden nő szocializációja ugyanolyan, vagy találhatóak meg benne ugyanazok az elemek. Egy egyedülálló anya által felnevelt, középosztálybeli értelmiségi hátterű nő egészen más képet kap a saját nőiségéről, mint egy szegregátumban felnőtt roma nő. A biológiát tekintve pedig egészen máshogy viszonyul a társadalom a más-más testi adottságokkal rendelkező nőkhöz, gyakran láthatatlanná téve (vagy pont hogy extrémen szexualizálva) azokat, akik az aktuális - fehér, európai - szépségideáltól messzebb állnak, esetleg testi fogyatékossággal élnek, és nagyobb mértékben akarja kontrollálni azokat, akik nem. Ugyanígy más kihívásokkal szembesül az a nő, aki valamilyen okból kifolyólag nem menstruál, mint az, aki igen. Az is, aki látássérült, az is aki PCOS-sel él, és így tovább. Ez nem a sajátos élethelyzetek „versengése”, hogy kié kerül hamarabb terítékre, hanem épp a női lét sokszínű valósága, ami egyáltalán nem elrugaszkodott ideológiai elképzelés, hanem a mindennapjaink része. Úgy is mondhatnánk, hogy nem az élmény azonos, hanem a cél: a teljes jog- és esélyegyenlőség.

A fentiekből fakadóan fontos előrelépés lehet, hogy a feminizmus ne csak „megtűrje”, hanem meg is jelenítse az LBTQI nőket, és a sokszínűségre értékként tekintsen, ne hátrányként, vagy reputációs kockázatként.

A leszbikus és biszexuális nők empirikus kutatási eredmények szerint a heteroszexuális nőknél is gyakrabban esnek szexuális erőszak áldozatául (Canan et al., 2019), a transz nők kimagaslóan kitettek a lakhatási szegénységnek, hajléktalanságnak és a bántalmazás különböző formáinak (Jackson et al., 2022), a leszbikus párok az átlagosnál nagyobb valószínűséggel élnek szegénységben (Schneebaum és Badgett, 2019), így a nemi egyenlőség és a nők jogi és intézményes védelme nem csak a cisznemű és heteroszexuális nők érdeke. Ahhoz azonban, hogy a feminizmus törekvéseibe az LBTQI nők és bevonódhassanak, olyan szemléletre van szükség, amely nyitott a tapasztalataikra és szükségleteikre.

Az LMBTQ+ mozgalom számára az lenne a fontos, hogy az aktivistáknak egyéni és szervezeti szinten is több ismerete legyen a feminizmusról, a nőmozgalom történetéről és aktuális küzdelmeiről;, ők is megértsék, hogy mik a nőmozgalommal közös ügyeink és miért. Az is fontos, hogy a vitás kérdésekrőlben való álláspontok kialakításánál ismerjék és elfogadják a feminista szempontokat. Az LMBTQ+ szervezetek körében már most is van egy erősödő feminista jelenlét, és az inkluzivitás és interszekcionalitás is sokat fejlődött az elmúlt években, vagyis sokkal nyitottabbak és befogadóbbak lettünk a szexuális kisebbségekhez tartozó emberek és más marginalizált csoportok felé. A feminista elvek és az inkluzív, interszekcionális megközelítések beépítése a szervezetek működésébe ezidáig csak erősítette az egyes szervezeteket.

Elengedhetetlen, hogy LMBTQ+ emberként, közösségként reflektáljunk a saját köreinkben tapasztalható szexizmusra.

A szexizmus ugyanis az LMBTQ+ közösségben lényegesen kevesebbszer tematizált probléma, mint a homo-, bi- és transzfóbia, annak ellenére is, hogy ez utóbbiak jelentős mértékben táplálkoznak a femininitást és a nőket alsóbbrendűként kezelő szexista berögződésekből. Kutatási eredményekből tudjuk például, hogy a femininebbnek észlelt fiúk elleni iskolai homofób bullying gyakran a patriarchális értékek szerint ideálisnak tartott hegemón maszkulinitás kikényszerítsékését szolgálja (Pascoe, 2007). Így legalább annyira táplálkozik a patriarchátusból, mint a heteronormativitásból, ami feltehetően az LMBTQ+ emberek elleni támadások egyéb formáira is érvényes.

Bár az LMBTQ+ közösségnek sokáig kellett küzdenie azért, hogy a nem heteroszexuális és nem cisznemű emberek szexualitása ne kerüljön szükségszerűen elfojtás és tabusítás alá, fontos, hogy a szexuális szabadságunk megélése ne járjon együtt a nők (és általában bárki) tárgyiasításával és akaratuk ellenére történő szexualizálásával. Attól, hogy egy viccesnek szánt beszólás, megjegyzés vagy kéretlen érintés számunkra nem lenne sértő és/vagy tolakodó, még lehet, hogy egy másik személy számára az. Tájékozódjunk egymás határairól és tartsuk tiszteletben azokat.

A transz közösség esetében különösen nagy kihívást jelenthet, hogy a zaklatásmentes mindennapi életnek gyakran előfeltétele a passing, vagyis a társadalomba való besimulás, ami sokszor irreálisan nagy nyomást helyez a transz emberekre. Fontos azonban, hogy a bináris és sztereotop nemi szerepek belsővé tétele nem feltétele a nemi identitásunk érvényességének. Ahhoz, hogy valaki „igazi” nő legyen, transzneműként sem kötelessége sminkelni, nőies ruhákban járni, és ha addig szeretett barkácsolni, erről a hobbiról sem kell lemondania, ahogyan a transz férfiaktól sem elvárt a macsóság. Bár identitásunkban megerősítő lehet, ha a környezetünk azt jelzi vissza, hogy sikeresen megfeleltünk egy-egy sztereotípiának, fontos szem előtt tartani, hogy a szexizmust nem szerencsés megerősítésként értelmezni. Jogosan vágyunk a biztonságra és arra, hogy a társadalom elismerje a megélt nemünket, de mindeközben nem szabad megfeledkeznünk annak fontosságáról sem, hogy kiálljunk a szexizmus ellen.

Legyünk tekintettel a feminizmus által tematizált ügyekre, és ne képviseljünk olyan álláspontokat, amelyek szembemennek a feminista értékekkel!

Azonos nemű párként gyakori vágy a gyerekvállalás, de ennek eléréséhez kerüljük az olyan módszereket, ami a nők testének kihasználására épül, mint például a béranyaság. A szexmunkáról szóló diskurzus során tartsuk szem előtt, hogy mind a nők, mind az LMBTQ+ emberek gyakran esnek áldozatul a kényszerprostitúciónak és emberkereskedelemnek: a szexmunka normalizálása könnyen elterelheti a figyelmet erről. Fontos azonban, hogy az intézményesített szexmunka kritikája során ne essünk a prostitúcióban érintettek stigmatizálásának hibájába, vállaljunk szolidaritást az érintettekkel. Többségüknek ugyanis nem azért lesz ez a megélhetése, mert annyira vágynak rá, hanem mert belekényszerítik őket, vagy mert a társadalom nem biztosít számukra más lehetőséget egy, a létminimumnál magasabb életszínvonal fenntartására - amit a szexet vásárlók ki is használnak.

Tárjuk fel, tematizáljuk és köszönjük meg az LBTQ+ nők mozgalmunkban játszott szerepét és munkáját, képviseljük az LBTQ+ nők ügyeit a mozgalmunkban!

Ahogy minden emberi jogi mozgalomban, az LMBTQ+ aktivizmusban is jellemző, hogy azok az ügyek és közösségek válnak a legláthatóbbá, amelyek a leginkább megfelelnek a többségi társadalom elvárásainak. Ennek eredményeként az LMBTQ+ közösség kapcsán ma is a fehér, cisznemű férfiak jutnak a legtöbb figyelemhez, annak ellenére, hogy közösségként rengeteget köszönhetünk az LBTQ+ nőknek. Fontos, hogy a közösségünk történelmének leírásakor a nők szerepét is tárjuk fel és hangosítsuk ki, emlékezzünk meg a női aktivistákról, és tematizáljuk az elsősorban LBTQ+ nőket érintő problémákat (például a leszbikus nők „láthatatlansága”, a queer nők elleni szexuális zaklatás és erőszak).

Vegyünk részt a nőjogi demonstrációkon, vállaljunk szolidaritást a nőkkel!

Az LMBTQ+ közösség legfontosabb és leghangosabb szövetségesei a nők. A Háttér Társaság kutatásának 2024-ben közölt eredményei szerint például a nők 56, míg a férfiak 40%-a támogatja a házassági egyenlőséget, de egy-egy LMBTQ+ közösség melleti demonstráción vagy a témában tartott képzésen, konferencián is érzékelhető, hogy a női résztvevők jelentős többségben vannak. Viszonozzuk ezt a szolidaritást, és álljunk ki mi is a nők mellett! Vegyünk részt a hazai nőjogi szervezetek demonstrációin, a 16 Akciónapon a nők elleni erőszak ellen, járjunk feminista képzésekre és eseményekre!

Mit tehetünk együtt az inkluzívabb mozgalmakért?

Az első (és talán legfontosabb), hogy figyeljünk oda egymás szükségleteire, elért eredményeire, tanuljunk egymástól. Az LMBTQ+ közösség gyakran indikátorként mutatja a társadalom patriarchális jellegének mértékét. A bérszakadék talán egyik leglátványosabb megnyilvánulása, hogy minden párkapcsolati forma közül statisztikailag azok a párok vannak a leginkább kedvező anyagi helyzetben, melyeket két férfi alkot, míg a legkedvezőtlenebb anyagi helyzete azoknak a háztartásoknak van, melyeket két nő alkot (Schneebaum és Badgett, 2019).

A szexizmus ékes bizonyítéka lehet a tranzíció is: a male to female tranzíció sok esetben jár látványos privilégiumvesztéssel. Amint egy transz nőt nőként kezd érzékelni és kezelni a társadalom, szinte automatikusan szembesül a nőket elnyomó struktúrákkal és a tárgyiasítással. A transz férfiak esete bár látszólag járhat privilégiumszerzéssel, de folyamatosan ki vannak téve a kockázatnak, hogy ezeket elveszítik, amint fény derül transz státuszukra.

Fontos, hogy tapasztalataik megosztásakor a transz emberek is felismerjék és hangsúlyozzák, hogy nemcsak a transzfóbiának, de a szexizmusnak is fontos szerepe lehet a környezetük hozzájuk való viszonyulásában.

Az azonos nemű párok létezése és láthatósága önmagában is szembe megy a patriarchális és esszencialista nemiszerep-felfogással. Az azonos nemű párok kapcsolatai ugyanis rámutatnak arra, hogy valójában a férfiak és nők nem töltenek be komplementer szerepeket, hogy nem szükségszerű, hogy csak a nők végezzék a házimunkát és vegyenek részt a gyermeknevelésben, ahogyan a leszbikus párok létezése és láthatósága is megkérdőjelezi az önállótlan, erős férfi partnerre támaszkodó nő sztereotípiáját. Ennek kihangosítása mind a feminista, mind az LMBTQ+ mozgalom számára kölcsönösen előnyös lehet.

Előfordulhat, hogy LMBTQ+ vagy feminista aktivistaként nem rezonálunk egymás ügyeivel, vagy egy-egy témában nem vagyunk érintettek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy azokat ne tartanánk fontosnak. Egymás ügyeinek tematizálása és az egymás iránti szolidaritás azonban akkor is érték, ha nem jár egyértelmű előnnyel számunkra. Még ha nem is foglalkozunk egymás problémáival napi rendszerességgel, vagy nem tűzzük azokat a zászlónkra, időnként nem árt, ha megmutatjuk és kimondjuk: együtt élünk az elnyomó struktúrákban, és együttérzünk egymással.

Mit ne tegyünk?

Értelemszerűen mindenki számára az őt közvetlenül érintő kihívások a legfontosabbak. Sokkal jobban tudunk kapcsolódni valamihez, ami minket személy szerint érint, ami a mi életünket megnehezíti, azonban fontos, hogy ne rangsoroljuk egymás problémáit.

Az áldozatiság nem verseny, még akkor sem, ha statisztikailag egy adott ügyben a mi közösségünk hátrányosabb helyzetben van.

Fontos, hogy ne tagadjuk el ezeket a tényeket, például ne kérdőjelezzük meg, hogy a párkapcsolati erőszak elkövetői jellemzően férfiak, áldozatai pedig jellemzően nők, emellett azonban legyünk tekintettel arra, hogy az atipikus áldozatok szükségleteire is választ kell adnunk, az ő nehézségeikre sem reagálhatunk azzal, hogy csak azután lesz lehetőségünk foglalkozni vele, ha a „nagyobb probléma” már megoldódott. Lehet egyszerre több ügyet is képviselni, mi több: kifejezetten hasznos, ha így teszünk, mert így talán olyan közegekben is szövetségesekre találunk, ahol nem is számítanánk rá.

Előfordulhat, hogy egymás üzeneteiből bizonyos dolgokat nem értünk, vagy nem vagyunk elég tájékozottak az adott témában. Ez valahol természetes: a közösségi média zajos, dezinformációkkal teli, és sokszor felnagyítja, kisarkítja az üzeneteinket. Ne dőljünk be a média hazugságainak, tájékozódjunk érintettektől, hiteles forrásokból, más aktivistáktól és szervezetektől. Ha egy ügyben nem értünk egyet, törekedjünk párbeszédre ahelyett, hogy negatívan keretezve tematizálnánk egymás ügyeit.

Mindenkit, aki ellenáll a hagyományos női vagy férfi életútnak, ezzel pedig a patriarchális nemi rendnek (vagy elfogadja azokat, akik így tesznek), érdekazonosság köt össze. A „genderideológia” elleni politikai támadások korában még inkább indokolt az összefogás. Hiszen, ahogy a Transzfeminista kiáltványban is olvasható: „Semmiféle átmeneti fragmentálódás vagy polarizálódás nem lehet olyan súlyos, hogy semmissé tegye az inkluzív szövetkezési politika érdemeit.”

Szerzők: Rédai Dorottya, Zsirka Hella, Alter Emese

A cikk az International Planned Parenthood Federation támogatásával, ,,A demokrácia a testünkkel kezdődik” c. projekt keretében jelent meg.

A cikk egyes fejezetei a Háttér Társaság, a Labrisz Leszbikus Egyesület és a Nőkért Egyesület közös, Szövetségben címmel megjelent kiadványából tartalmaznak részleteket.

Források:

Bachmann, C. L., & Gooch, B. (2018). LGBT in Britain - Health Report. Stonewall.

Canan, S. N., Jozkowski, K. N., Wiersma-Mosley, J. D., Bradley, M., & Blunt-Vinti, H. (2021). Differences in lesbian, bisexual, and heterosexual women’s experiences of sexual assault and rape in a national US sample. Journal of Interpersonal Violence, 36(19–20), 9100–9120.

FRA, EIGE, Eurostat (2024). EU gender-based violence survey – Key results. Experiences of women in the EU-27. Publications Office of the European Union, Luxembourg.

Jackson, A., Hernandez, C., Scheer, S., Sicro, S., Trujillo, D., Arayasirikul, S., McFarland, W., & Wilson, E. C. (2022). Prevalence and correlates of violence experienced by trans women. Journal of Women's Health, 31(5), 648–655.

Pascoe, C.J. (2007). Dude, you’re a fag. Masculinity and Sexuality in High School. University of California Press.

Schneebaum, A., & Badgett, M. L. (2019). Poverty in US lesbian and gay couple households. Feminist Economics, 25(1), 1–30.