Ez a cikk a Háttér Társaság, a Labrisz Leszbikus Egyesület és a Nőkért Egyesület közös sorozatának harmadik része. Az előző részeket ITT és ITT olvashatod. (A szerk.)
Ha megnézünk egy néhány évvel ezelőtti cikket, amely a transzneműekről szól, vagy épp az alatta lévő kommentszekciót, akkor, ha nem is sokkal pozitívabb, de lényegesen visszafogottabb képet kaphatunk, mint most. A transznemű emberek jogi és társadalmi helyzete akkoriban sem volt felhőtlen, a közösséget leginkább a teljes elszigeteltség jellemezte. Ma már számos ország - noha a miénk pont nem – progresszív irányba mozdult a transzneműek befogadását és jogegyenlőségét illetően, a közbeszéd mintha mégis megosztottabb lenne, mint valaha. Mi történhetett? Mi korbácsolhatott ekkora indulatokat az átlag olvasóban a transz közösséggel szemben, és ez milyen hatással van ez az érintettekre? Honnan erednek a transzellenes narratívák, hogyan változtak az évek folyamán, mi közük a feminizmushoz és mekkora felelőssége van ebben a médiának? Cikksorozatunk következő része ezekre a kérdésekre keresi a választ, egy érintett szemével.
Mióta léteznek transzneműek?
Nagyjából azóta, amióta léteznek nemek. Igaz, a nemek közti átjárást vagy nemi sokszínűséget más-más szóval illetjük történelmi kortól, társadalomtól, kultúrától vagy épp attól függően, hogy az ember- vagy állatvilágban figyelhető meg.
Számos kultúra történelmében találhatunk egyértelmű bizonyítékokat minderre. A transzszexualizmust mint kifejezést csak a XX. században alkották meg a bináris transzneműek (male to female, female to male) leírására, ugyanis ez volt az első időszak, amikor a nyugati orvostudomány komolyabban foglalkozni kezdett a jelenséggel. Viszont korábban is léteztek olyan identitások, amelyeket ma a transz ernyőfogalom alá sorolunk: a hawaii-i kultúrában például már jóval a gyarmatosítás előtt létezett egy harmadik nem, az ún. „māhū”. De számos más példát mondhatnánk a thaiföldi „kathoey”-ektől kezdve az indiai „hijra”-kon át az amerikai őslakos „nádleehi”-kig. Az, hogy ez nálunk, a fehér, keresztény kultúrában később elváltozásként, betegségként jelent meg, a szigorú nemi binaritás számlájára írható, ami a férfi-nő kettősséget kizárólagosnak és magától értetődőnek véli, mindenfajta átjárás nélkül, általában a természetre és/vagy Istenre hivatkozva (lásd alább). Értelemszerűen az esetek jelentős részében a nemi sokszínűséggel foglalkozó orvosok és kutatók is e keretrendszer szerint értelmezték a jelenséget, hiszen ebben szocializálódtak.
Transzneműekkel kapcsolatos hírek már a 20. században is bőven akadtak. Ekkoriban még nem volt bevett terminológia a jelenség leírására, az ekkori kordokumentumok igen változatos szavakkal írták körbe a transz emberek megéléseit, leginkább a transzszexuális szót használva, vagy egyszerűen felvázolták a személyekkel történteket. Főleg szenzációhajhász cikkek értekeztek a „nővé operált férfiakról”, amely leírások vagy pozitívan keretezték a leírtakat („az orvoslás csodája”), vagy valamiféle különc életvitelként állították be a transznemű emberek létezését.
A köznyelvben a nemi identitás és a szexuális irányultság szétválasztása nem volt jellemző, ami a mai napig tetten érhető. A meleg és transznemű közösség sokáig kéz a kézben jártak a tapasztalt nehézségek okán: lényegében ugyanazok a negatív társadalmi attitűdök, kirekesztés és diszkrimináció érte őket. A homofóbia és a transzfóbia szinte definíciószerűen ugyanazt jelentette, csak az elszenvedői voltak mások, és jó pár évig a progresszív felívelésből is mindkét alcsoport részesült. Jelen cikk csak az utóbbi történelmi ívet, azon belül is a XX. és XXI. századi időszakot vizsgálja.
Mi a transzszexualizmus?
A transzszexualizmus egy diagnózis. Legelőször az 1950-es években használta David Oliver Cauldwell szexológus, de ennél jóval korábbi, 1886-os egészségügyi feljegyzések is fellelhetőek, többek között „transmutatio sexus” néven. A későbbi évtizedekben többek között „szexesztétikai inverzióként” vagy „eonizmusként” írták le, mígnem Németországban az első sikeres nemi megerősítő műtéteket követően megjelent az akkori legkevésbé stigmatizáló „transsexualismus” szó, amit később transzszexualizmusnak fordítottak. Az 1990-es években a transzneműséget mint ernyőfogalmat írták le, melynek egy specifikus változata a transzszexualizmus. Egész pontosan az a változata, ami az akkori szakkönyvek alapján egészségügyi ellátást igényelt.
Mi probléma a transzszexuális kifejezéssel?
Noha sok érintett önmagára is használja a transzszexuális kifejezést, többen kifogásolják, hogy félrevezető és medikalizáló. Félrevezető, mert az általa leírt állapotnak semmi köze a szexualitáshoz, és medikalizál, mert a transzszexualizmust leginkább diagnózisként alkalmazták, és egyes országokban (köztük Magyarországon) a mai napig alkalmazzák a nemi sokszínűség (meglehetősen korlátozott) orvosi leírására. Bár az ezzel kapcsolatos szakirodalom tényleg évszázados múltra tekint vissza, ezeket szinte egytől egyig cisznemű emberek publikálták.
Mindez abból fakadhat, hogy a transzszexualizmust nem az ember nemiségének egy, a nem-transzszexuális állapotokkal egyenértékű, normális verziójaként írták le, hanem mentális betegségként. Orvostól függött, hogy éppen milyen módszertannal kívánták „gyógyítani” az érintetteket. Akadtak haladó szellemű orvosok, akik a nemi megerősítő eljárások mellett tették le a voksukat, mások viszont a „kigyógyításban”, vagyis a reparatív terápiában látták a megoldást. Mindkét oldalon számos tragikus történettel találkozhatunk: a transzneműeken végzett kísérletek és konverziós terápiák gyakran vezettek öngyilkossághoz, és a félresikerült műtétek úgyszintén. A nemileg sokszínű, vagy annak feltételezett fiatalokkal folytatott, gyakran az „áttérítésükre” fókuszáló kutatásokban az alanyokhoz és a kutatási témához való hozzáállást is jól tükrözi, hogy a vizsgálatokban résztvevő gyerekekhez több esetben bántalmazó, szexualizáló módon viszonyultak. Ez a kutatási eredményeket és azok validitását is erősen megkérdőjelezhetővé teszi. További probléma, hogy rendre összemosták a nemi identitást a szexualitással.
A nemi megerősítő műtétek hozzáférhetősége rendkívül korlátozott volt, az ezzel párhuzamosan folytatott, tájékozott beleegyezésen alapuló és következetes hormonterápia pedig még annál is ritkább.
Az idős transznemű személyek alacsony számát a mai közbeszéd hajlamos annak betudni, hogy régen a jelenség nem létezett – a valóság azonban az, hogy létezett, csak az érintettek nem élték meg az időskort.
A fordulópont – ahogy az lenni szokott – akkor következett be, amikor egyes orvosok elkezdtek egyenrangú félként tekinteni a transz emberekre, és az ő megéléseikkel és igényeikkel összevetni a meglévő módszertant.
Ennek következtében minden modern diagnosztikai rendszerben, a DSM V-ben (Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve, 2013) és a BNO 11-ben (Betegségek Nemzetközi Osztályozása, 2019) a transzszexualizmust felváltotta a nemi diszfória és a nemi inkongruencia. Ezek egyúttal a „mentális betegség” besorolástól is mentesültek, ám diagnózis jellegük megmaradt, ami könnyebbé teszi az egészségügyi ellátáshoz való hozzájutást, amennyiben azt az egyén igényli. A rossz nyelvek szeretik ezt úgy keretezni, mint a „transzlobbi” befolyásolási kísérletét az egészségügyre, de valójában évek óta növekvő tendenciát mutat a nemzetközi orvostársadalomban a páciensek önrendelkezésének figyelembevétele, hiszen evidens, hogy az az ember tudja leginkább, mire van szüksége, aki az adott kérdésben érintett. A transzneműség ugyanis nem valamiféle szervi baj, ami gyógyításra szorul, hanem az érintettek többsége önálló vélemények, igények megformálására képes, józan belátással rendelkező személy, aki fel tudja mérni, hogy mire van szüksége. Ha esetleg mégsem, annak nem a transzneműsége az oka. Elvégre nem transznemű emberek esetében sem a nemüknek tulajdonítjuk, ha erre nem képesek. Ha mégis, az szexizmus.
Hogyan alakult az ezzel kapcsolatos közvélemény?
Röviden: nem jól. A transzneműséget betegségként kezelő narratíva a 21. században is velünk maradt: a média szinte kizárólag ilyen kontextusban foglalkozik a témával, esetleg szexuális kontextusban, vagy ma már leginkább pánikkeltés céljából. A szexualizáció révén, mondhatni, csöbörből vödörbe jutottunk, hiszen csak annyit tett, hogy a medikalizációból beleforgatta a transzneműséget a szexizmus bugyraiba, és a sajnálatot időszakosan felváltotta a szexuális tárgyiasítás. Minden bizonnyal e két szempont uralma eredményezte azt, hogy sokáig az egyetlen kérdés, ami felmerült az utca emberében egy transzneművel kapcsolatban, az a nemi szerve meglétére és/vagy milyenségére vonatkozott, és alig tettek említést a transz férfiakról. A pornóoldalakon rendkívül népszerű kategória lett a „transz” vagy a „shemale”, az érintettek nagy százaléka a mai napig prostitúció áldozata.
A közösségi média rövid időre ugyan, de megnyitotta a kapukat a transzneműséggel kapcsolatos, széleskörű edukációra - vagy legalábbis teret adott többféle transz tapasztalás megjelenésének. Így az igen kicsi transznemű közösség (a társadalom mindössze körülbelül 0,5%-a) először kapott lehetőséget arra, hogy ne egy mesterségesen kialakított, cisznormatív kép táruljon róluk a nagyvilág szeme elé, hanem megmutathassák, hogy kik ők valójában. Emberek, akik élik az életüket. Vágyakkal, célokkal, társas igényekkel. A robbanásszerű információáradat, a (gender)tudományokhoz való könnyű hozzáférés, a pszichológia mainstreammé válása mind-mind elősegítették a nemünkről alkotott képünk felülvizsgálatát. Néhány évig úgy tűnhetett, gőzerővel robogunk a nemi egyenlőség, a korlátozó nemi szerepek hátrahagyása felé. A transz közösség - azon belül is főleg a nem-bináris emberek - láthatósága, együtt a feminizmus előretörésével, rámutatott, hogy van élet a szigorú nemi elvárásokon kívül, hogy a nemiségünk felett lehet kontrollunk, és a biológiai adottságaink nem kell, hogy belekényszerítsenek olyan társadalmi funkciókba, vagy épp címkékbe, amiket nem érzünk komfortosnak. A szigorú nemi szerep-előírások elutasítása az esetek többségében az adott személy születési nemével való azonosulás mellett is elképzelhető, azonban fontos, hogy azok se kényszerüljenek önkorlátozásra, akik nem tudnak, vagy nem akarnak azonosulni a születéskor kijelölt nemükkel.
A 2010-es években azonban fordulópont következett be. A progresszív eredmények jó része ugyan megmaradt, de a radikális jobboldal felfedezte, hogy milyen hatékonyan lehet a transzfóbiát használni trójai falóként a többi, addigra már nagyrészt kivívott, de legalábbis nyíltan már kevésbé támadott polgárjogok tiprására, mint az abortusz vagy az azonos neműek házassága. Genderellenes szervezetek egész hálózata jött létre, nagyrészt ugyanazokkal a „szakemberekkel”, és ultrakonzervatív vallási csoportosulások, mint például a Heritage Foundation, valamint jobboldali politikusok olyan szervezetek működésébe folytak bele, amelyek látszólag progresszívek, de valójában mégsem. (További részletekért lásd korábbi cikkünk).
Kiváló példa erre a brit LMB szövetség (LGB Alliance), melynek nevéből szándékosan hiányzik a T betű. (Meg az összes többi, azaz az I, A stb.) Ezt azzal indokolták, hogy a meleg-leszbikus-biszexuális és a transz emberek útjai különváltak az eltérő szükségleteik miatt. Kezdetben hangsúlyozták, hogy ettől függetlenül a transz embereket megilleti a diszkriminációtól való védelem, ami így nem tűnt annyira problémásnak, elvégre az LMBTQI ernyő valóban nagyon sokszínű szükségletek összessége, és számos országban léteznek csak egyes alcsoportokra specializálódott szervezetek. Azonban ha mélyebben beleássuk magunkat a tevékenységükbe, láthatjuk, hogy valójában nem egy kizárólag az LMB embereken segítő, közhasznú egyesületről van szó. Ha így lenne, egész egyszerűen nem foglalkoznának transz emberekkel. Ezzel szemben aktívan kampányolnak a nem- és névváltoztatás megnehezítéséért a nők biztonságára hivatkozva, tiltakoztak a brit oktatás transzinkluzivitása ellen, a transz emberekről szóló információkat „indoktrináció”-nak nevezik, és ennek jegyében számos olyan jobboldali entitással szövetkeznek, ami valójában az LMB jogokat is ellenzi. Magyarországon is létezik hasonló kezdeményezés, azonban méretében, aktivitásában nem közelíti meg az inspirációt adó brit szervezetet. Problematikus viszont, hogy meghatározó ellenzéki csatornaként a Partizán a valós társadalmi támogatottság figyelembe vétele nélkül igyekszik évek óta mainstreammé tenni ezt a vonalat.
De mégis hogy lett ez ekkora téma?
- A Tavistock klinika és a Cass jelentés
A Gender Identity Development Service (GIDS), más néven Tavistock-központ egy, a brit egészségügyi rendszer által fenntartott, kifejezetten a nemi diszfóriával küzdő fiatalok ellátására szakosodott intézmény volt, amit 1989-ben alapítottak. A klinika ellen 2020-ban pert indított egy korábbi dolgozója egy szülővel karöltve, akinek a gyereke épp várólistán volt, hogy pubertásblokkolót kaphasson. Később az ügybe becsatlakozott Keira Bell detranzícionáló is, aki tinédzserként maga is részesült pubertásblokkoló kezelésben, majd 17 évesen hormonterápiában a klinika által, illetve évekkel később, már felnőttként nemi megerősítő műtéten esett át, de a döntését utólag megbánta, ezért pert indított a klinika ellen. A Bell kontra Tavistock ügyben a brit bíróság első fokon kimondta, hogy egy 16 év alatti fiatal nem képes önállóan dönteni a pubertásblokkolók szedéséről, ezért azt bírósági engedélyhez kell kötni. Később a fellebbviteli bíróság megcáfolta ezt, mondván, hogy a kezelés orvosi és nem bírói kompetencia.
Még az ítélet előtt a brit egészségügyi vezetés felkérte Dr. Hilary Cass gyermekorvost, hogy készítsen egy független jelentést a gyermekek és fiatalok nemi identitással kapcsolatos egészségügyi ellátásáról. A jelentés megállapította, hogy kevés megbízható tudományos adat áll rendelkezésre a pubertásblokkolók és hormonkezelések hosszútávú hatásairól. Azt nem mondta ki, hogy ezek az eljárások károsak, csupán azt, hogy több kutatásra van szükség ezzel kapcsolatban. Ezzel összefüggésben Cass nehezményezte a Tavistock-központ által gyűjtött adatok alacsony mennyiségét, továbbá javasolta, hogy a transzellátás regionális központokban történjen, több szakmai csoport bevonásával, egyetlen túlterhelt klinika helyett. A Tavistock-központot 2024-ben bezárták, és a regionális ellátó központok létre is jöttek, ám a transzegészségügyi ellátáshoz való hozzáférés lényegesen bonyolultabb lett, és kivételes esetektől eltekintve betiltották a pubertásblokkolók alkalmazását 18 éven aluliak számára. A döntés abszurd, hiszen 18 év felett már minden érintett átesett a pubertáson. Ráadásul a tiltás csak a nemi diszfóriára való alkalmazásra vonatkozik, más esetekben továbbra is alkalmazzák, tehát fals állítás, hogy a pubertásblokkolókat pusztán az egészségügyi kockácatok miatt tiltották be.
A jelentést számos kritika érte, hiszen csak rontott a helyzeten, de abban minden oldalon egyetértés van, hogy a megfelelő minőségű egészségügyi ellátás a (transz) fiatalok érdeke. Az eset azonban nem maradt szakmai berkeken belül, hanem óriási botránnyá dagadt és politikai síkra terelődött.
A transzellenes hangok ezentúl úgy keretezték a „transzlobbit”, mint a gyermekekre veszélyes ideológiát - mint azt tették korábban a feminizmussal vagy a melegjogi mozgalommal.
Többek között azt kommunikálták, hogy a pubertásblokkolók agydaganatot és csontritkulást okoznak. A valóság ezzel szemben az, hogy pubertásblokkolót az 1980-as évek óta használnak, eredetileg teljesen más célokból - olyan esetekben, amikor valakinek egészségügyileg indokolt a pubertás késleltetése, például túl korai pubertás esetén. Bár a transzfób narratívákban tumorként hivatkoznak rá, egyetlen alkalommal fordult elő pseudotumor cerebri (egy speciális nyomásérzet az agyban, aminek, ahogy a neve is mutatja - pseudo = ál-,, semmi köze a tumorokhoz) a pubertásblokkolók hatására egy lánynál, aki nem volt transznemű, és nem is emiatt jutott hozzá a készítményekhez. Abban a vizsgálatban pedig, ami a pubertásblokkolók csontsűrűségre gyakorolt hatását vizsgálta, elkövették azt a banális hibát, hogy a vizsgálatban részt vett transz lányok (tehát születéskor fiúnak anyakönyvezettek) csontsűrűségét a cisz férfi tartományhoz viszonyították, ami magasabb, mint a cisz nőké, de értelemszerűen egy pubertásblokkolón lévő transz lány csontozata a cisz női tartományba kell, hogy essen, hiszen nem ment keresztül a férfi pubertáson. Természetesen fontos, hogy mint minden gyógyszer, úgy a pubertásblokkolók biztonságosságáról is elegendő információ álljon rendelkezésre. Ugyanakkor fontos kimondani, hogy pubertásblokkolókból eredő halálos szövődményekről vagy hosszútávú egészségkárosodásról egyáltalán nem tudunk, miközben elviselhetetlen nemi diszfóriából és társadalmi kirekesztésből adódó öngyilkosságra, vagy arra való hajlamra rengeteg példát látunk.
További hangsúlyos kritika volt, hogy a Tavistock-központban kezelt érintettek között nagy számban akadtak valamilyen neurodivergenciával, pl. autizmussal élők, akik állapota nem kapott kellő figyelmet a diagnózis felállításakor. A kritikus hangok között azonban kizárólag infantilizáló jelleggel merült fel a neurodivergencia mint szempont, mintha az autizmussal élő és más neurodivergens személyeknek nem lenne józan belátási képessége, és nem lennének pszichológiailag alkalmasak egy, a testükkel kapcsolatos döntés meghozatalára. Az ő transzneműségüket úgy keretezték, mint az egyéb mentális problémáik által kiváltott tévképzetet.
2. ROGD
A ROGD, vagy más néven Rapid-Onset Gender Dysphoria, magyarul „gyorsan kialakuló nemi diszfória” fogalmának megalkotása Dr. Lisa Littman nevéhez köthető. Ezen elmélet célja az volt, hogy elválassza a „valós” transzneműséget a „szerzett” transzneműségtől. Szerinte ugyanis a transznemű fiatalokkal foglalkozó ellátóhelyeken tapasztalt ugrásszerű páciensszám annak köszönhető, hogy a fiatal lányok a tranzícióval keresik a kiutat a szexizmusból, és a transz identitásuk nem valós állapot, hanem egy téves elképzelés, amit a fiatalok egymásnak továbbadnak, és ami rohamosan terjed a közösségi médiában. Vizsgálódásai során Littman számos módszertani hibát követett el. Elméletéhez, egyrészt, kizárólag transzellenes Facebook csoportokból (pl. Transgender Trend) toborzott kutatási alanyokat, még csak nem is közvetlen érintetteket, hanem szülőket. Másrészt, a feltett kérdések már maguk is tartalmazták a hipotézist: a kutató többek között arra kérdezett rá, hogy a szülők tapasztaltak-e gyorsan terjedő nemi diszfóriát a gyerekükön.
A „gyorsan kialakuló nemi diszfória” kutatására végeztek további kísérleteket, ezek azonban egytől egyig szintén módszertanilag hibásnak bizonyultak, ezért a tudományos folyóiratok nem jelentették meg őket, vagy a már publikált tanulmányok eredményeinek közlését utólagosan, az adatgyűjtésre vonatkozó etikai hiányosságok miatt korlátozták. Ennek következtében az Amerikai Pszichiátriai Társaság is elutasította a ROGD elméletet. Ennek ellenére beszivárgott a köztudatba, és a mai napig a transzellenes érvelés egyik alapköve.
Hatására maga a transzfóbia fogalma is kitágult:
a jelenleg tapasztalható transzfóbia már nem kizárólag az előítéletekről szól, hanem hangoztatói feljogosítva érzik magukat a transzneműek létezésének tagadására, megéléseik teljes érvénytelenítésére,
mintha ez ragály lenne, amitől meg kell védeni a gyermekeket. Ez odáig fajult, hogy számos közéleti szereplő „transzjárványként” kezdett hivatkozni a transzneműek polgárjogi törekvéseire, és egyes brit (és ma már amerikai) aktivisták a „transzlobbit” egyenesen az ISIS-hoz hasonlították, amivel egyszer s mindenkorra le kell számolni.
3. Autogünefília
A transzellenes narratívákra jellemző, hogy visszanyúlnak 30-40 vagy akár 50 évvel ezelőttre is olyan szakirodalomból vagy személyes történetekből mazsolázni, amiket már réges-régen meghaladott a tudomány - vagy épp soha el sem fogadott.
Ilyen Ray Blanchard szexológus autogünefília elmélete is. Állítása szerint kétféle transznemű létezik: a „homoszexuális transzszexuálisok”, akik férfiakhoz vonzódnak és nőként szeretnének élni, valamint az „autogünefil transzszexuálisok”, akik nőkhöz vonzódnak vagy biszexuálisok, és a nővé válás iránti vágyuk mindösszesen egy szexuális fantázia. Blanchard úgy gondolta, hogy ha egy transz nőt felizgat az, hogy női teste van, akkor ez bizonyíték arra, hogy ez egy perverzió. A valóság ezzel szemben az, hogy nagyjából minden olyan ember, aki érez szexuális vonzalmat, el szokta képzelni a testét szexuális kontextusban, amit cisznemű (nem transz) emberek esetében nem szokás fétisnek tekinteni. Továbbá nyilvánvaló, hogy az ember akkor érzi magát igazán vonzónak és magabiztosnak, ha meg van elégedve a testével. Az elmélet nem tudott válaszolni azokra az esetekre sem, amikor a nemi diszfória annyira fiatal korban lép fel, amikor még az ember nem rendelkezik szexuális vágyakkal, fantáziákkal.
Ahogy a ROGD, úgy Blanchard elmélete sem volt jó viszonyban a tényekkel, viszont az elmélet egy újabb réteggel egészítette ki a transzellenes narratívákat: a transz nőket perverzeknek és szexuális ragadozóknak kezdte el beállítani, mely érvelést sokan előszeretettel alkalmaznak azokban a diskurzusokban, amelyekben a női terek használatáról van szó.
Mikor vált nyilvánvalóvá, hogy a transzellenesség egy szándékos, szervezett mozgalom?
A transzellenes hálózat nagyon hatékonyan működött és működik a mai napig. Sorra alakultak az önmagukat tudományosnak mondó genderellenes szervezetek: Genspect, Parents of ROGD Kids, Gender: a Wider Lens, Therapy First, Sex Matters, Youthtranscriticalprofessionals, Transgender Trend, Can-SG, 4thwavenow, Geta, IATDD stb.. Meglehetősen nehéz szétszálazni, hogy pontosan milyen összegekből működnek ezek a szervezetek, de szinte mindegyik ilyen vagy olyan formában köthető fundamentalista vallási csoportosulákhoz, akik dollármilliárdokból lépnek fel a nemi egyenlőség és az LMBTQI emberek jogai ellen.
Mindezek feltérképezése jelentős részben Elisa Rae Shupe-nak köszönhető. Shupe 1970 és 2000 között amerikai katonatisztként szolgált, majd később, már jóval a visszavonulása után, transz nőként coming outolt és hormonkezelésbe kezdett. A transzellenes nézetek elbizonytalanították és inkább nem binárisnak kezdte vallani magát - 2016-ban ő volt az első amerikai állampolgár, akiről ezt ki is mondta a bíróság. Azonban Shupe 2019-ben detranzicionált, és bejelentette, hogy visszatér a „biológiailag férfi” megjelöléshez, mert a rosszul monitorozott hormonkezelés súlyos egészségügyi szövődményeket okozott nála. Ezt követően Shupe nagyon hamar a konzervatív, transzellenes mozgalmak egyik elsőszámú hangja lett, és több ilyen szervezet leszerződtette. Nyilatkozataiban több fronton bírálta a transznemű polgárjogi törekvéseket, és igazat adott a radikális transzellenes feministáknak, akik szerint a biológiai nem elsőbbséget élvez a társadalmi nemmel szemben. Shupe, akkori állításai szerint, „csak egy transzvesztita” volt, és azt vallotta, hogy Judith Butler, a neves genderfilozófus, téved Ray Blanchard-dal (lásd fentebb) szemben.
2021-ben azonban a környezetében újra coming outolt transz nőként, és 2022-ben a blogján váratlanul megjelent a következő vallomás:
"A radikális és genderkritikus feministák, konzervatívok és vallási csoportok azt szeretnék, ha mindenki elhinné, hogy a nemi diszfória veszélyes hiedelmek elfogadásával gyógyítható. Azt akarják, hogy azt hidd, hogy az imádkozás, a konverziós terápia stb. gyógyíthat és megváltoztathat. Tanúsíthatom, hogy az összes kezelésük hatástalan volt az én esetemben. A nyilvánosság előtt azáltal tartottam ki abban a nehéz időszakban, hogy azt hazudtam magamnak és másoknak, hogy az, amit mondtak, működik. Szégyenletes módon eladtam az ideológiájukat a médiának és a nyilvánosságnak, miközben kétségbeesésemben túlzott mennyiségű ösztrogénkiegészítőt szedtem, hogy csökkentsem a tesztoszteronszintemet. Ez vérrög kialakulásához vezetett, mely az egészségemet és az életemet is veszélybe sodorta.
(...)
A transz nőket jogilag nőnek kell tekinteni. A transzneműek élete is számít. A jövőben, bár felvettem az Elisa Shupe nevet, kérlek, szólítsatok Lisa-nak.
A névmások, amiket használok: she/her.”
Lisa Shupe 2023-ban radikális lépésre szánta el magát: több, mint 3000 emailt szivárogtatott ki, amiket korábban fundamentalista szervezetekkel, önmagukat transz-szakértőnek nevezett orvosokkal és egyéb szereplőkkel folytatott. Ezekből egyértelműen kiderül, hogy politikusok és lobbiszervezetek közösen dolgoztak ki a transz emberek számára korlátozó törvényjavaslatokat és ellenük hangoló kommunikációs kampányokat. Ezek a szervezetek és személyek Shupe-ot folyamatos érzelmi manipulációval tartották maguk között, miközben előre megírt nyilatkozatokat küldtek neki a tranzíció veszélyeiről, amiket csak fel kellett olvasnia a médiában, továbbá utasították, hogy gyűjtsön történeteket transz fiatalok öngyilkosságáról, ami alátámasztja a hipotézisüket, miszerint a tranzíció szuiciditáshoz vezet. A kampányaik tervezésekor kijelölték azokat a konkrét kifejezéseket, mint a „gyermekvédelem”, a „káros hatások”, az „orvosi visszaélések” és sok egyéb más, amikre komplett narratívákat húztak fel. Az emailekben rendre „spirituális harcként” hivatkoztak a tevékenységükre, és meggyőződésük volt, hogy Isten nevében cselekszenek. Egyúttal arra is rávilágítottak, hogy a konzervatív körök tevékenysége sokkal messzebbre mutat, mint a transzkérdés: számos emailen szerepeltek a címzettek között szélsőjobboldali szereplők, akik az abortusztilalom mellett és az azonos neműek házassága ellen kampányoltak.
Shupe aktívan közreműködött a nemi megerősítő beavatkozások aláásásában, amiről később, az emailek kiszivárogtatását követően úgy nyilatkozott, hogy nincs rá mentsége.
2025-ben Lisa Shupe öngyilkos lett. Holttestét egy transz zászlóba tekerve találták meg.
Kik lettek a transzellenes narratíva hangadói?
Számos orvos erősíti a felsorolt szervezetek népes táborát, köztük egyik leghangsúlyosabban Dr. Kenneth Zucker, akinek korábbi (transz) páciensei egy életre traumatizálódtak az általa vezetett Gender Identity Clinic for Children nevű intézményben nyújtott „terápiától”, egyúttal ő volt a fentebb hivatkozott „tanulmány” egyik szerzője, melyben kiskorú fiúkat értékeltek az alapján, hogy mennyire vonzóak. Zucker évtizedekig a nemi diszfória felkent szakértője volt, és DSM IV erre vonatkozó fejezeteinek megírásában is kulcsszerepe volt.
Ott van továbbá Paul Hruz, aki ugyan soha nem foglalkozott nemi diszfóriával küzdő fiatalokkal, mégis aktívan kampányolt a nem- és névváltoztatás kényszersterilizációhoz kötése mellett. Amikor egy alkalommal a bíróságon felhívták a figyelmét arra, hogy a nemi megerősítő beavatkozások korlátozott hozzáférése növeli az öngyilkosság kockázatát az érintetteknél, annyit válaszolt, hogy „néhány gyermek azért született erre a világra, hogy szenvedjen, majd meghaljon.”
Az ismertebb hangok között szerepel többek között Hannah Barnes újságíró, Helen Joyce matematikus és JK Rowling író. Kezdetben mind mérsékelt álláspontot közvetítettek: helyes névmásokat használva, vagy állítólagos transz barátokra hivatkozva, de bújtatva a transz emberek ellen hangolták a közönségüket. Az őket ért kritikákat úgy keretezték, mint PC elnyomást és túlérzékenységet, majd fokozatosan egyre durvább és durvább szólamokkal és nyilatkozatokkal, vagy épp hatalmas összegekkel kezdték támadni a közösséget, apránként beemelve érvelésükbe a fent részletezett, sok sebből vérző elméletek mindegyikét.
Összefoglalva: az ő narratívájukban transz emberek nem léteznek. Rendkívül szexista olvasatuk szerint a transz nők kizárólag szexuálisan kiéhezett és a cisz nőkre veszélyes férfiak, akik arra izgulnak, hogy női testük van, a transz férfiak pedig olyan nők, akik nem tudják, mit akarnak, ezért meg kell mondani nekik. De ha vannak is köztük olyanok, akik elismerik a transz emberek létezésének tényét, abban nagy az egyetértés köztük, hogy ez esetben a transzneműség egy mentális betegség, és alárendelt a ciszneműségnek. Ha esetleg mégsem egy önálló mentális betegség, akkor valamely más mentális betegség szövődménye. Ha az sem, akkor csak szimplán nehezítsük meg a tranzíciót, nehogy valaki rosszul döntsön vagy megjátssza. De ha gyerekről van szó, ő úgyis csak megjátssza, vagy elkapta, mint egy vírust, esetleg elleste a közösségi médiából és majd megbánja. Ha nem bánja meg, akkor valószínűleg az egészségügyi szövődményekből fakadóan öngyilkos lesz, elvégre mi más magyarázat lenne a kiugróan magas szuiciditásra a transz emberek körében?
De akkor lássuk a tényeket!
Transz emberek léteznek, beleértve a transz fiatalokat is. Mindig is léteztek, és mindig is létezni fognak. Transznak lenni normális és természetes, és megilleti őket a méltóságteljes élet lehetősége.
A transz férfiak férfiak, a transz nők nők, és pontosan tudják, hogy mit akarnak: önazonosan élni.
Nem ismerünk semmiféle empirikus adatot arra vonatkozóan, hogy bármely neurodivergenciának „tünete” lenne a transzneműség.
A nők elleni erőszakot 97%-ban cisz férfiak követik el. A családon belüli erőszak 97,7%-át cisz férfiak követik el. A gyermekek sérelmére elkövetett szexuális bűncselekmények vádlottjai 99%-ban cisz férfiak. Az amerikai National Crime Victimization Survey (2017–2020) alapján a transz emberek közel négyszer gyakrabban válnak erőszak áldozatává, mint a cisz emberek. Az amerikai U.S. Transgender Survey (2015, 27 000 válaszadó) szerint a transz nők kb. 47%-a számolt be arról, hogy élete során szexuális erőszak érte, és 52%-uk számolt be párkapcsolati erőszakról. Bár a rendőrség ritkán rögzíti a nemi identitásra vonatkozó adatokat, 2008–2022 között legalább 4400 dokumentált transz- és nemileg diverz ember ellen elkövetett gyilkosság történt világszerte. Az áldozatok 95%-ban transz nők voltak. Kijelenthető tehát, hogy a transz nők maguk is a patriarchátus áldozatai, nem pedig elkövetők.
Ugyan miért vesződne egyetlen nemi erőszaktevő is azzal, hogy transz nőnek adja ki magát, amikor a társadalom jobban bánik a nemi erőszaktevőkkel, mint a transzneműekkel?
A transzneműség nem mentális betegség. Hogy a magyar egészségügyi rendszerben még mindig ekként szerepel, annak nem tudományos oka van, hanem az, hogy még mindig nem emelték be a rendszerbe a 2019-ben kiadott BNO 11-et. Pedig az sok egyéb egészségügyi állapothoz (pl. felnőtt ADHD) jóval progresszívabban viszonyul.
Pubertásblokkolókhoz, vagy alapvetően nemi megerősítő eljárásokhoz hozzájutni nehéz. Lássuk a folyamatot! A társadalom egy rendkívül kis százaléka tapasztal nemi diszfóriát, azonban ezeknek az embereknek is csak egy része identifikálja magát transzként (a társadalom kevesebb mint 1%-a), és még nekik is csak egy részük vesz igénybe nemi megerősítő beavatkozásokat (kb. 61%-uk). Előfordulhat, hogy valaki különböző okokból (pl. családi elutasítás vagy anyagi okok) leáll a kezeléssel, vagy visszafordul (tehát detranzícionál), ők a tranzícionált emberek kevesebb mint 3%-a, és közülük is csak körülbelül 0,47% az, aki azért fordult vissza ezen az úton, mert megbánta. Magyarország lakosságára viszonyítva ez nagyjából 10 fő, szemben több tízezer másik érintettel, akik nem bánták meg. Hovatovább, a megbánóknak is csak egy része fiatalkorú, vagy azért bánta meg, mert változott a nemi identitása. Ez szemléletesen tükrözi, hogy a cisznemű, tranzíciót megbánó emberek jóllétét a többség ma is fontosabbnak tartja a transznemű emberek jóllétéhez elengedhetetlen ellátás biztosításánál, ezért inkább a transz emberek komplett egészségügyi ellátását áldoznák be a rendszer fejlesztése helyett. Mindemellett fontos kiemelni, hogy más műtéti beavatkozásoknál lényegesen magasabb a megbánások aránya (pl. prosztata eltávolítás 30%), mégsem kerekítünk köré morális pánikot.
A transz emberek láthatóságára szükség van. Helen Joyce elhíresült panaszkodása volt, amikor egy beszélgetős műsorban azt nehezményezte, hogy a transz és interszex aktivisták hazudnak arról, hogy a társadalom 2,7%-a interszex, hiszen ő sohasem találkozott eggyel sem. Egyrészt ez számszerűen sem igaz (a valós érték körülbelül 1,7%), másrészt ez pont arra világít rá, hogy nemcsak a biológiai adottságok alapján érzékeljük egymás nemét, ugyanis az interszex állapotok túlnyomó többsége egyáltalán nem látszik első pillantásra.
Az összes áltudományos kutatás egyfajta riogatás volt, arra kihegyezve, hogy ha az orvosok lazán bánnak a nemi diszfória diagnózisokkal és az embereket hagyják transznak lenni, akkor később tömegesen fognak detranzícionálni. Ez a mai napig elmaradt. Sőt. Egy kutatás pontosan arra mutat rá, hogy míg 1960 és 1971 között a nemi megerősítő beavatkozások (feltehetően az ellátás minősége miatt) megbánási (nem detranzícionálási!) rátája 27% volt, 2001 és 2010 között ez 0,3% körüli értékre csökkent.
Az U.S. Transgender Survey (2015) felmérésében a transzneműek 81,7%-a nyilatkozott úgy, hogy élete során komolyan gondolt már öngyilkosságra, 40,4%-uk próbálkozott már öngyilkossággal. Az US National Youth Risk Behavior Survey (2023) transz diákok körében mérte a szuiciditást, és az eredmények sokkolóak. A kitöltők 52,9%-a komolyan gondolt öngyilkosságra az elmúlt egy évben, és 25,9%-uk próbálkozott meg öngyilkossággal. Az okok többek között a kisebbségi stressz, a stigmák, a diszkrimináció, az elszigeteltség és a transzegészségügyi ellátáshoz való nehéz hozzáférés.
A transz- és genderkritikus szereplőket azonban mindezek a tények hidegen hagyják
Közös jellemzőjük, hogy a transz identitások puszta létét az emberiség (azon belül is főleg a nők) elleni bűntettként értelmezik.
Szerintük a nemek besorolásának egyetlen lehetséges eszköze a biológia - abban azonban már nem következetesek, hogy annak mely része. Sok esetben meggyőződésük, hogy a teljes nemi egyenlőség létrejöttével a transz identitások létezése okafogyottá válna, mert ha megszűnnének a szigorú nemi elvárások, akkor nem akarna senki egyik szerepből a másikba tranzícionálni, hiszen a társadalom bármely tagja magáénak érezhetné őket. Ez utóbbi még akár logikusnak is tűnhetne, csupán egyetlen megélést hagy figyelmen kívül: a transz emberekét. A nemi diszfória gyakran egy testérzetet jelent, idegenkedést a testünk nemével kapcsolatban. Ez az állítás továbbá feltételezi, hogy minden transz ember a tranzíciója során magáévá teszi a nemi identitásának megfelelő nemi szerepeket, és a nemük mindössze performatív, mert „a biológián nem tudnak változtatni”. A gyakorlatban ez nyilván nincs így, mert nem minden transz nő sminkel, babázik gyerekkorában vagy szeretne később gyermeket, ahogy nem minden transz férfi focizik vagy barkácsol szabadidejében. Sőt, még nem-bináris emberek is léteznek, akik gyakran szintúgy transzként azonosítják magukat.
Ráadásul bizonyos mértékben még a biológián is lehet változtatni. A biológiai nem ugyanis nem egy doboz, hanem sok komplex eredetű és jellegű tulajdonság összessége, és csak az emberen múlik, hol húzza meg a határt a kettő között. A modern természettudományok szerint a biológiai nem – mint két egyértelmű, egymást kizáró kategóriával bíró jelenség – alapvetően ember kreálta koncepció (vagy társadalmi konstrukció): akármilyen sztenderdeket próbálunk meg felállítani, mindig lesznek olyan nem transz és nem interszex emberek is, akik „megbuknak” a bináris nemekbe való besorolási próbálkozás valamelyik részén. Gondoljunk csak olyan hormonális eredetű állapotokra, mint nőknél a PCOS (mely a tesztoszteron emelkedett szintjével jár együtt), vagy pedig a férfi hypogonadizmus (alacsony tesztoszteron termelés). Egy nőnek vagy férfinak megkérdőjelezni a nemét azért, mert ezekkel az állapotokkal él együtt, finoman szólva is sértő. Ennek ellenére a TERF (transzellenes radikális feminista) narratívák jellemzője, hogy a biológiai nő és a biológiai férfi kategóriákba való tartozás szempontrendszereit aszerint csűrik-csavarják, ahogy éppen alátámasztják a nézeteiket. Ha az élsportból kell valakit kizárni, akkor rendszerint a hormonok és az izomzat, ha a női terekből, akkor a genitáliák, ha a nő fogalmából, akkor a reproduktív szervrendszer részei kerülnek terítékre, ha pedig végképp kifogynának az ötletekből, akkor a kromoszómák. Tény és való, hogy a kromoszómáinkon változtatni nem lehet, de ugyanígy tény, hogy nincs élő ember, aki valaha szabad szemmel látott volna kromoszómát, nemhogy eszerint érzékelte volna bárki nemét.
A női lét biológiai keretek közé szorítása egy már régebben is létező jelenség melegágya lett, ez pedig az ún. transvestigation”, vagyis „transznyomozás”. A transvestigation egyfajta rosszindulatú gyanakvás arra vonatkozóan, hogy valaki transznemű, mert nem tipikusan feminin vagy tipikusan maszkulin vonásokkal rendelkezik. Ez sok esetben cisznemű, leginkább nem-fehér nők online zaklatásában ölt testet, de egyre több példát látunk arra is, hogy nőket kizavarnak a női mosdóból vélt transzságuk miatt, vagy arra, hogy emberek - főként férfiak - feljogosítva érzik magukat „ellenőrizni”, hogy a velük szemben álló személy biológiailag nő-e. Magyarán arra, hogy milyen nemi szervük van. Mondanunk sem kell, hogy ha valami, akkor ez biztosan nem a nők javát szolgálja.
A végtelenségig lehet azon vitatkozni, hogy mely szempontok megléte vagy nemléte alapján kategorizálunk valakit férfiként vagy nőként, de a valóságban a természet csak szimplán működik, ahogy tud. Mi akarjuk mindenáron becsomagolni társadalmi nemekbe, ami célja rendszerint egy hierarchia felállítása, társadalmi funkciók és szerepek kijelölése, és egyfajta biológiai determinizmus kikiáltása, ami aláássa a szabad választást. Erre azonban aligha a társadalmi nemek teljes eltörlése a megoldás, sokkal inkább az a törekvés, hogy a társadalmi nemek ne az elnyomás eszközei legyenek, hanem valami, amihez szabad választásunkból tudunk kapcsolódni, ami olyan értékeket képvisel, amelyek hozzánk adnak és nem elvesznek tőlünk. Hogy ne csak az lehessen nő, aki sminkel és szoknyát hord, de ne is csak az, aki képes szülni.
Ha nem ismerjük el, hogy transz emberek léteznek, azzal dehumanizáljuk őket. Ha dehumanizálunk valakit, azzal ösztönösen falakat építünk fel. Relativizáljuk a szenvedéseiket és lealacsonyítjuk a problémáikat. Mi több: agresszív nyomulásként keretezzük az ebből való kitörésük igényét. Okokat keresünk az elnyomásuk legitimitására, ahelyett, hogy szembenéznénk a saját előítéleteinkkel. Feltételeket szabunk annak, hogy a társadalomban élhessenek, pedig már réges-rég a részei.
Az állandó diagnosztizálás ugyanis semmi más, mint a transz emberek folyamatos monitorozása. A transzfób emberek ahelyett, hogy elfogadnák a transznemű emberek létezését, és azt, hogy ők is ugyanúgy lehetnek okosak, buták, femininek, maszkulinak, heterók vagy nem heterók, egy folyamatos kritériumrendszert erőltetnek rájuk, aminek ha nem felelnek meg, akkor nem transzok, ilyenformán nem dönthetnek a testük felett. Honnan olyan ismerős ez? Igen, a nők ugyanezt élik át, amikor a „tökéletes nő” ideájával mérik őket össze, aki mos, takarít, főz, gondoskodik, alárendelt, vékony a dereka, kerek a csípője, pozsgás arca van és mindig mosolyog. Ha pedig ennek nem felel meg, akkor magányra van kárhoztatva, esetleg leszbikus, mintha az valami rossz dolog lenne. És ugyanezt a szempontrendszert annak idején a transzszexualizmus diagnózis felállításakor is alkalmazták. Érintettek beszámolóiból tudjuk, hogy időnként csak annak adják meg a tranzícióhoz szükséges szakvéleményt, aki a sztereotip nemi szerepeknek megfelel.
Végezetül: mit eredményez a transz identitások érvénytelenítése a gyakorlatban, és mi a helyzet idehaza?
Magyarország a világ első országa volt 2003-ban, amely nemzeti szintű jogszabályban (Ebktv.) nevesítette a nemi identitást mint védett tulajdonságot, egyértelműen elkülönítve azt a szexuális irányultságtól - más országokban erre csak helyi rendeletek vagy bírósági gyakorlatok léteztek. Ugyanebből az időszakból származik a nem- és névváltoztatás első írásos hazai protokollja, amiben Magyarország úgyszintén haladó szellemiséget képviselt: sok más hellyel ellentétben, nálunk sosem volt feltétele a nem- és névváltoztatásnak a kényszersterilizáció. Később a jelenlegi kormányzat egy az egyben átemelte a külföldről ismert, jól bevált genderellenes receptet.
Ahogy az lenni szokott, hozzánk előbb érkezett meg a már nagyrészt kiforrott transzellenes narratíva, minthogy a transzneműség ténye egyáltalán beépült volna a köztudatba. Sokszor egy és ugyanazon médium cikkez hol a transznak vélt élsportoló körüli felhajtásról, máskor hazai érintettek szörnyű sorsáról. Míg a jobboldalon, vagyis a kormányzat részéről derült égből villámcsapásként érkezett a közösség jogfosztása, addig a baloldalon a transzkirekesztő feminizmus kontrázott rá az amúgy sem rózsás helyzetre. A hiteles transz hang rendkívül kevés, és a média nem is nagyon törekszik rá, hogy ez változzon. A témában nem jártas, nem érintett személyek vitatkoznak távoli ideológiai kérdésekről, miszerint a transz nők biológiailag férfiak-e vagy sem. Bár állításuk szerint mindettől függetlenül fontos, hogy a transzneműek is emberhez méltó körülmények között éljenek, arról nem esik szó, hogy a közösség tagjainak lassan esélye sem marad arra, hogy zavartalan életet éljenek és alapvető szükségleteik teljesüljenek. Nem jutnak álláshoz, nem védi őket törvény, és az egészségük szempontjából kulcsfontosságú ellátásokhoz is egyre nehezebben jutnak hozzá.
És még csak azt sem mondható el, hogy szimplán „hátrahagyta” volna őket az állami gépezet: a transzneműek jogfosztása szándékos és célirányos volt. A korábban létező nem- és névváltoztatás intézményét 2020-ban – a COVID-19 járvány lezárásainak kezdetekor – egy tollvonással tették semmissé, mindennapos diszkriminációnak kitéve mindazokat, akiknek a külseje nem egyezik a személyazonosító okmányain található nemmel. Bár a kormányzat kiemelte, hogy a transzneműek elleni diszkrimináció továbbra is tilos, az Alaptörvénybe belefogalmazták a gyermek „születési nemének megfelelő önazonossághoz való” jogát (mint ha veszély fenyegetné), és a 2021-es propaganda törvény a „születési nemtől való eltérés népszerűsítését” tiltja, ami a gyakorlatban az LMBTQI tartalmak cenzúrázását jelentette az oktatásban és a médiában. Később ennél is tovább mentek, a 2025-ös Alaptörvény módosításban rögzítettek, hogy az ember vagy férfi vagy nő, rákontrázva ezzel a 2020-as tiltásra, szimbolikus értelemben kizárva a nem-bináris és interszex személyeket az „ember” fogalmából. Ezt követően a Nemzeti Népegészségügyi Központ honlapjáról eltüntették a nemi diszfóriáról szóló tájékoztató szócikkeket, és a hormonterápiához való hozzáférés feltételei is nehezedtek - noha ez eddig sem volt egyszerű. De talán a legsúlyosabb mind közül az Egyenlő Bánásmódról Szóló Törvény módosítása volt. Ugyanazé a törvényé, ami 2003-ban világszinten progresszív volt a nemi identitás beemelésével a védett tulajdonságok közé, melyet most egyszerűen kivettek belőle.
Itt tartunk most. Az összkép tragikus és lehangoló, ezen nincs mit szépíteni. De mi továbbra is azon dolgozunk, hogy egy élhető, befogadó társadalomban élhessünk, ahol mindenki hozzáférhet a szükségletei szerinti juttatásokhoz.
Szerző: Zsirka Hella
_____________________________________
Segítségre van szükséged?
Háttér Társaság Információs és Lelkisegély Szolgálat
- Minden nap 18:00-23:00 óráig
- Ingyenesen hívható: 137-37
- Normál díjas: +36 1 329 33 80
Háttér Szociális Segító Szolgálat
Segítség LMBTQI emberek számára a munkavállalás, egészségügy, lakhatás és adminisztratív ügyek terén felmerülő gyakorlati problémáik megoldásában.
- A szolgáltatás igénybevételéhez töltsd ki az alábbi űrlapot.
- A szolgáltatással kapcsolatos kérdéseid emailben teheted fel a szocialissegites@hatter.hu címen.
- Akinek nincs internet-hozzáférése, vagy aki számára a levélírás nehézséget okoz, elér minket telefonon: +36 1 6 333 414 (üzenetrögzítő)
A Prizma Transznemű Közösség rendszeresen tart közösségi támogató alkalmakat transznemű és nem bináris emberek számára.
Facebook: