Ez a cikk a Háttér Társaság, a Labrisz Leszbikus Egyesület és a Nőkért Egyesület közös sorozatának negyedik részének első fejezete. Az előző részeket ITT, ITT és ITT olvashatod. (A szerk.)
Ahogy cikksorozatunk korábbi részeiben bemutattuk, a genderellenes mozgalom törekvéseiben (melyek lényege a nőjogok és az LMBTQ jogok csorbítása) globálisan hasonló trendek azonosíthatók. A cikksorozat negyedik részében Magyarország és Lengyelország példáján keresztül ábrázoljuk a szexuális és reproduktív egészséghez való jogok (elsősorban az abortuszhoz való hozzáférés) és politikai trendek közötti összefüggéseket. Kitérünk a kortárs genderellenes intézkedéseknek megágyazó történelmi előzményekre, valamint a két ország közötti hasonlóságokra és eltérésekre is. A cikk egyik vendégszerzője Aleksandra Michalczyk lengyel aktivista.
Történelmi előzmények
Lengyelország 1795 és 1918 közötti felosztottságának időszakában a megszálló hatalmak büntető törvénykönyvei kivétel nélkül bűncselekménynek tekintették az abortuszt.
Miután Lengyelország visszanyerte függetlenségét, az új büntető törvénykönyv kidolgozásáért felelős bizottság úgy döntött, hogy az abortuszt mind az igénybe vevő nő, mind az abortuszt végző személy számára továbbra is büntetendővé teszi. Az 1932-es Btk. 233. cikke két kivételt tartalmazott: az abortusz legális volt abban az esetben, ha arra szigorúan orvosi okokból volt szükség, valamint ha a terhesség bűncselekmény eredményeként jött létre. A korszakban ez Európa egyik legkevésbé szigorú abortusztörvényének számított, így Lengyelország a Szovjetunió után a második olyan ország lett, ahol egyes esetekben lehetséges volt a terhesség legális megszakítása. (A Szovjetunióban 1920 és 1936 között legális volt az abortusz. 1924-ig viszonylag könnyen hozzá lehetett jutni, ezt követően egészségügyi kritériumokat vezettek be.)
A náci megszállás idején, 1943 és 1945 között az abortuszhoz való hozzáférést a náci fajelmélet keretei között szabályozták újra. A megszállt keleti területek lakói, köztük a lengyelek számára az abortusz legálisan hozzáférhető volt, míg a németek számára súlyos büntetéssel, akár halálbüntetéssel is járt. Ez a politika a nácik szélesebb körű eugenikai programjának része volt, amely kényszersterilizációkat és eutanázia programokat is magában foglalt. Célja a reprodukció ellenőrzése volt, összhangban a rezsim rasszista és áltudományos ideológiájával. Bár az abortusz ebben a korszakban nem a nők jogainak erősítése miatt vált széles körben hozzáférhetővé a lengyel nők számára, ez volt az egyetlen alkalom a történelemben, amikor Lengyelországban az abortusz elérhető volt akkor is, ha a terhesség nem veszélyeztette a nő egészségét (Kofin, 2018).
A második világháború után az 1932-es törvény vált újra hatályossá, vagyis az abortusz csak komoly orvosi javallat mellett, illetve nemi erőszak esetében volt legálisan elérhető. Ennek következtében évente több százezer nő folyamodott (egyedül vagy mások segítségével) illegális abortuszhoz. A Lengyel Közvélemény-kutató Központ 2013-as jelentése szerint az 1948 előtt született nők 36 százaléka élete során átesett legalább egy abortuszon.
***
Magyarországon 1878 és 1956 között alapvetően a Csemegi kódex (az első magyar nyelvű, átfogó büntetőjogi szabályozást tartalmazó törvénykönyv) abortusztörvénye volt hatályos, mely az abortuszt minden esetben tiltotta és börtönbüntetéssel sújtotta. 1933-ban a Kúria döntvényének értelmében az abortusz legálissá vált abban az esetben, ha a terhesség bűncselekmény eredményeként jött létre (Pető és Svégel, 2021). A reprodukciós jogokról szóló vitát, amelyet nagyrészt a korabeli orvosi és vallási vélemények és diskurzusok alakítottak, jelentősen befolyásolták az első világháború alatt történt nemi erőszak esetek. Számos történelmi beszámoló, korabeli sajtóhír és katonák által írt napló tanúskodott az orosz császári hadsereg által 1914–1915 telén tömegesen elkövetett nemi erőszakról. Az 1933-as bírósági döntés indoklása ezekre a háborús atrocitásokra hivatkozott, és végül jogi precedenst teremtett.
A magyarországi abortuszpolitikában 1944–45 telén ismét a katonák által elkövetett tömeges nemi erőszak hozott jelentős változást. Amint arra fény derült, a Vörös Hadsereg katonái a szovjet megszállás idején tömegesen követtek el nemi erőszakot magyar nők ellen. A nemi betegségekre vonatkozó orvosi nyilvántartási adatok alapján 50 000 és 200 000 közötti nemi erőszakos eset történt csak Budapesten. Erre válaszul a Budapesti Nemzeti Bizottság 1945 elején ideiglenes tisztiorvosi engedély mellett legalizálta és ingyenessé tette az abortuszt az egészségügyi intézményekben. Ezzel átmenetileg felfüggesztették az abortusz tilalmát. (A háborús nemi erőszakról bővebben lásd az Elhallgatva projekt honlapját, valamint a Nőkért Szabadegyetem két vonatkozó felvételét.)
A következő években (szándékosan érintetlenül hagyott) szabályozási bizonytalanság volt jellemző, ám a kommunista népesedési kampány 1952–1953-as kezdete újabb fordulatot eredményezett. 1952 februárjában az Egészségügyi Minisztérium körlevelet adott ki a magzatelhajtás (illegális abortusz) elleni küzdelemről, április 11-én pedig szigorú abortuszkorlátozást vezettek be. Korlátozták a terhességmegszakításhoz való hozzáférést, előírták az orvosok és szülésznők számára a terhességek bejelentését, és bevonták a rendőrséget az illegális abortuszok elleni küzdelembe (Pető és Svégel, 2024). Az új törvény a terhességmegszakítás határát 28 hétben határozta meg, ám kizárólag egészségügyi indokkal lehetett kérelmezni, és azt egy kétlépcsős bizottságnak kellett jóváhagynia. Az állam szervezett abortuszellenes propagandát folytatott, ami brosúrák és szórólapok, valamint többségében nőket foglalkoztató gyárakban tartott filmvetítések és előadások formájában valósult meg. Emelett demonstratív célú „abortőrpereket” is rendeztek a fővárosban. (Pető és Svégel, 2021).
A köztudatban ezzel az időszakkal kapcsolatban két tévedés tartja magát, melyeket fontos tisztáznunk.
Egyrészt, az abortusz a szó szoros értelmében 1952-3-ban sem volt tiltott, hanem egy bizottság vizsgálta meg annak orvosi szükségességét egy hosszú követelménylista alapján. (Szociális indok alapján végzett terhességmegszakításra azonban nem volt lehetőség, mert a kormányzati ideológia tagadta a szegénység létezését, továbbá a cél a háború utáni szocialista Magyarország népességének gyors növelése volt.)
Másrészt, az 1952–55/6 közötti időszakot szokás „Ratkó-korszaknak” nevezni, noha a rendelkezések nem személyesen a szövőnőből lett miniszter fejéből pattantak ki, és megbízatása már 1953 áprilisában véget ért. A legkeményebb üldözés viszont 1953 júliusáig eltartott. Sztálin halála után új politikai korszak kezdődött a szovjet blokkban. Ekkor Nagy Imre miniszterelnök visszafogta a rendőrség abortuszszolgáltatók elleni fellépését, majd 1954. január elsejétől szociális okokra hivatkozva is legálissá vált az abortusz (Pető, 2002).
A következő jelentős változás akkor történt, amikor Az 1047/1956. (VI.3.) minisztertanácsi határozat gyakorlatilag indoklás nélkül lehetővé tette a terhességmegszakítást az első 12 hétben, noha egyes régiókban igyekeztek akadályozni a hozzáférést (Pető és Svégel 2021). Az abortuszbizottságok továbbra is működtek, de 1956 és 1973 között gyakorlatilag csak adminisztrációs funkciót láttak el.
***
A Lengyel Népköztársaság korai időszakában az abortuszt az 1956. április 27-i törvény szabályozta. Ez három esetben engedélyezte az orvosoknak az abortusz elvégzését: ha a terhesség megszakításának a magzat vagy a terhes nő egészségével kapcsolatos orvosi indikációi voltak; ha alapos gyanú merült fel arra, hogy a terhesség bűncselekmény eredménye; valamint ha a terhes nő nehéz életkörülményei indokolták a terhesség megszakítását.
Az új törvény szövegezése szerint annak célja a nők egészségének védelme, illetve a rossz körülmények között vagy nem orvosi személyzet által végzett abortuszok visszaszorítása volt. A rendelkezésre álló adatok szerint ugyanis csak 1956-ban körülbelül 80 000 nő került Lengyelországban kórházba vetélés miatt, azonban az esetek kétharmadában feltételezhetően illegális „házi” abortuszok utáni komplikációk miatt volt szükség orvosi ellátásra. Az otthoni abortuszok magas számáért a vidéki orvosi ellátás hiánya felelt: az 1950-es évek első felében a nők csupán 15%-a kapott orvosi ellátást. Még azoktól is, akik hozzáfértek orvosi ellátáshoz, gyakran megtagadták az abortuszszolgáltatást az állami szektorban. Míg a tehetősebbek megengedhették maguknak a magánorvosi szolgáltatásokat, a legrosszabb társadalmi-gazdasági helyzetben lévők kénytelenek voltak nem professzionális népi gyógyászati módszerekre támaszkodni (Kuźma-Markowska, 2017; Tosiek, 2025).
***
Magyarországon a vidéki nők jellemzően kerülték a hivatalos utat az abortuszhoz, ugyanis nem szerettek kiállni a helyi közösség tagjaiból álló abortuszbizottság elé, mert ez gyakran az abortuszt igénylők megbélyegzésével járt együtt. Sokan ehelyett bábák segítségét vették igénybe, akik rendelkeztek egészségügyi ismeretekkel és az abortuszhatóságok elkerülésének eszközeivel.
Ezen felül mind Lengyelországban, mind Magyarországon jelentős problémát jelentett az egész társadalmat érintő, ám a vidéki nőkre még erőteljesebben jellemző ismerethiány. Szexuális felvilágosítás egyáltalán nem volt (ha nagyon ritkán mégis, az csak egyéni pedagógusok bátorságának volt köszönhető). A fogamzásgátlás tabutémának számított, amelyről az emberek nem beszéltek nyíltan, és az orvosok is gyakran kerülték a témát, mert attól tartottak, hogy elidegenítik magukat a helyi közösségtől. Sokan azt hitték, hogy a fogamzásgátlók hatástalanok és károsak, sőt egyesek még babonás hiedelmeket is tápláltak velük kapcsolatban (pl. hogy ha egy nő alkalmazza őket, „büntetésből” megbetegszenek a már megszületett gyerekei). Ráadásul, még ha valaki hajlandó is lett volna fogamzásgátláshoz folyamodni, egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen tudott hozzáférni a korabeli eszközökhöz. Az egészségügyben elavult és már nem gyártott termékeket tartottak raktáron (Zajko-Czochańska, 2024).
***
Magyarországon 1972 októberében az MSZMP KB „Népesedési helyzet, népesedés-politikai feladat” címmel határozati javaslatot tett. 1973 tavaszán a kormány abortuszszigorítási tervei kitudódtak, és komoly ellenállásba ütköztek. (Az aggodalmakat a Romániában 1966-ban bevezetett teljes abortusztilalom is táplálta.) A hír hallatán néhány fiatal nő petíciót fogalmazott meg és aláírásgyűjtő akcióba kezdett, melynek eredményeként szeptember elején 1553 aláírást adtak át az Országgyűlés akkori elnökének. Az egyik aláírásgyűjtő, Márkus Piroska az akció idején tizenhét éves volt (vele a Nőkért Podcast egy epizódjában hallható beszélgetés.) Az 1040/1973. (X.18.) minisztertanácsi határozat (a GYES bevezetését követően) megvalósította az abortusz szigorítását, mely 1989-ig érvényben maradt. A bizottságok innentől ismét adhattak, és gyakran adtak is elutasító határozatot, melyet a terhes nő fokozott „gondozása” követett.
A petíció tehát nem járt sikerrel, ám megszervezése önmagában is bátor lépés volt az akkori politikai körülmények között. Az aktivisták ellenállását retorzió követte, többüket eljárás alá vonták, egyiküket pedig örökre kitiltották az ország összes egyeteméről (Körösi, 2019). A petíció ötvenedik évfordulóján az egyik szervező, Körösi Zsuzsa a Nőkért Egyesülettel közösen, egykori szervezőkkel és aláírókkal együtt emlékkonferenciát rendezett (melynek előadásai itt tekinthetők meg).
Az egyház szerepe az abortuszellenes diskurzus kialakításában
Lengyelországban a katolikus egyház már 20. század elején határozottan fellépett a reprodukciós jogok ellen, 1932-ben pedig kampányt indított az abortusztörvény liberalizálása ellen. A törvény 1956-os módosítása után a reprodukciós jogok elleni küzdelem az egyházi tanítás állandó elemévé vált. Kezdetben az egyház narratívája erősen nacionalista és pronatalista narratívákra épült: a lengyel katolikus egyház bíborosa az 1956-os törvényt „a nemzet halálához vezető törvénynek” nevezte, és a második világháborús népirtáshoz hasonlította. Ezért a reprodukciós jogok elleni küzdelem a közvélekedésben új színezetet kapott: nemcsak egyházi tanítás, hanem a nemzeti identitás megőrzésének feltétele lett.
A Lengyel Népköztársaság idején a katolikus egyház a kommunista rezsim ellenzékének egyik központi szereplőjévé vált, és jelentősen befolyásolta a közvéleményt. Erős társadalmi mozgalommá vált, különösen, miután lengyel pápát választottak élére, és hozzájárult a több millió tagot számláló szakszervezet, a Solidarność (Szolidaritás) népszerűségének növekedéséhez is. Bár a reprodukciós jogok más társadalmi-gazdasági kérdésekhez képest marginális szerepet játszottak az ellenzéki körök vitáiban és akcióiban, a „meg nem született élet védelmének” kérdése többször is felmerült a Szolidaritás mozgalom első országos kongresszusán. 1981-es programhatározatában a mozgalom „a nemzet erkölcsi újjászületésének mozgalmaként” írta le magát, amely „keresztény értékekre” támaszkodik. A Solidarność egyes tagjai a pápa vagy más katolikus egyházi személyiségek „a meg nem született élet védelméről” szóló beszédeit és leveleit nyomtatták ki kiadványaikban, míg mások önálló kezdeményezéseket indítottak, például a „Meg nem született gyermek” emlékmű felépítését Katowicében.
Az 1970-es és 1980-as évek fordulópontja, a Szolidaritás növekedésének időszaka egybeesett az abortuszellenes szervezetek és kampányok felemelkedésével is, amelyeket II. János Pál pápa tanításai ihlettek. A korszakban egy sor, reprodukciós jogok visszaszorítását célzó egyházi és civil társadalmi kezdeményezés indult, melyek kereteiben többek között szemináriumokat szerveztek a fogamzásgátlás ellen, aktivistákat küldtek egészségügyi klinikákra, hogy lebeszéljék a nőket az abortuszról, valamint abortuszellenes anyagokat terjesztettek templomokban. 1981-ben, kihasználva a kedvező politikai légkört és társadalmi támogatást, az egyház aláírásgyűjtő kampányt indított, amely az abortuszra vonatkozó törvények szigorítását célozta (Kościelniak, 2018).
A reprodukciós jogok ellen használt nyelv sajátosságai
Az évek során a katolikus egyház és más, a reprodukciós jogok ellen kampányoló csoportok olyan specifikus szókincset hoztak létre és tettek széles körben használatossá, amely megalapozta a későbbi jogszabályi változásokat. Az egyre inkább abortuszellenessé váló diskurzus terminológiáinak vizsgálata számos manipulációs technikára mutat rá, így érdemes néhány példát sorra vennünk.
A reprodukciós jogok ellen fellépő csoportok Lengyelországban az „embrió” és a „magzat” kifejezések helyett elkezdték a „meg nem született gyermek”, „csecsemő”, „kisfiú/kislány” és „méhben lévő gyermek” szavakat használni, azt sugallva, hogy már a fogantatástól gyermekekről van szó, aminek következtében az abortuszt sokkal könnyebb volt gyilkosságként keretezni. Ennek megfelelően a „terhességmegszakítás” és az „abortusz” kifejezések helyett is egyre szélesebb körben használták a „gyilkosság”, „emberölés” és „méhben lévő gyermek megcsonkítása” kifejezéseket. A terhességmegszakítás helyszínének megnevezésekor pedig nem a kórházat vagy klinikát, hanem a lengyelül a gázkamrákra utaló „abortuszkamra” szót kezdték használni.
Ezen felül jellemző az erős érzelmi töltettel bíró szavak használata is: az abortuszellenes diskurzusban a terhesség „normális” és ,,természetes” állapot, míg az abortusz ,,természetellenes” és ,,erkölcstelen” döntés. Továbbá minden terhes személyre szükségszerűen az ,,anya” szót használják, ezzel figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az adott személy is dönthet arról, hogy szeretne-e szülővé válni. A szakirodalom szerint ezek a nyelvi változások néhány évtized alatt szinte teljesen ellehetetlenítették a testi autonómiáról és a szabad választás jogáról való diskurzust Lengyelországban (Desperak, 2003).
Ezeknek a narratíváknak további sajátossága, hogy meg sem említik a férfiak szerepét a fogantatásban. Így kizárólag a terhes nők válnak erkölcsi ítéletek, nyomás és támadások tárgyává, míg a férfiak teljesen láthatatlanok maradnak és elkerülik a felelősségre vonást. Ez egyrészt megerősíti a hagyományos nemi szerepeket, melyek szerint a gyermekvállalással kapcsolatos bármely döntés és feladat kizárólag a nők felelőssége, másrészt arra is alkalmas, hogy a reprodukció feletti kontroll kérdését a nők testének és döntéseinek ellenőrzésére használja fel.
Rendszerváltás
1988–89-ben az abortuszt korlátozó törvénytervezet első változatai a lengyel parlament elé kerültek. Ezek a javaslatok teljes abortusztilalomra vonatkoztak, és megjelent bennük a beavatkozást elvégző orvosok büntetése is. Ezzel párhuzamosan a lengyel rendszerváltással az egyház politikai befolyása is nőtt, ugyanis az aktívan részt vett a demokratizálódási folyamatban.
A javasolt abortuszellenes törvényre válaszul számos tüntetésre került sor, és megalakultak az első emberi jogi mozgalmak. Ekkor jött létre Lengyelország első, a reprodukciós jogokkal foglalkozó civil szervezete, a Lengyel Szövetség a Nőkért és Családtervezésért is. 1992-ben a parlament tagjai aláírásgyűjtésbe kezdtek egy országos abortusznépszavazás előkészítésére, azonban bár az összegyűlt 1,3-1,7 millió aláírás bőven elegendő lett volna a népszavazás megtartásához, azt a kormány elutasította (Broniarczyk, 2023).
***
Hasonlóan Lengyelországhoz, a rendszerváltást követően Magyarországon is napirendre került az abortusz szabályozásának kérdése, amely azonban mélyen beágyazódott az egyes politikai pártok ideológiájába, nemekről és anyaságról vallott nézeteibe. 1990 nyarán a magzatvédő lobbi egyik képviselője, Jobbágyi Gábor indítványt nyújtott be az Alkotmánybírósághoz, melynek következtében elhúzódó parlamenti vita indult az abortusztörvényről. Civil aktivistáknak, többek közt a Feminista Hálózat Szabad Döntés Jogáért kampányának köszönhetően sikerült elérni, hogy az országgyűlés a két változat közül a megengedőbbet szavazza meg. Így született meg az 1992. évi magzatvédelmi törvény.
Az Alkotmánybíróság érvelése szerint bár az abortusz a nők testi önrendelkezéséhez fűződő jogának következtében nem tiltható be, a magzati élet is jogi védelemre szorul, így a törvény a fogantatást tekinti az élet kezdetének, azonban a terhesség 12. hetéig a megszakítását a terhes nő ,,súlyos válsághelyzete” esetében is lehetővé teszi. A törvényben újdonságként jelent meg a családvédelem abortuszhoz való hozzáférésben kapott szerepe, ugyanis a terhes nőnek ekkortól személyesen a családvédelmi szolgálatnál kellett jeleznie a terhességmegszakítás iránti igényét, majd egy nővérrel kellett konzultáción részt vennie. Ez a konzultáció a korábbi abortuszbizottságok előtti megjelenéshez képest kedvezőbb körülményeket teremtett a terhes nők számára. A családvédelmi szolgálatnak ugyanis nem volt joga az abortusz elutasítására, a nővérek feladata pedig nemcsak az abortuszra vonatkozó kérelem elbírálását foglalta magában, hanem kiterjedt a terhesgondozásra és tanácsadásra is. Így az abortuszbizottságokhoz képest a folyamat személyesebbé vált. A törvényben ezen felül - feltehetően kompromisszumként - a megelőzés hangsúlyozása és az állam szerepvállalása is megjelenik az iskolai szexuális nevelés bevezetése, valamint a fogamzásgátló eszközök állami támogatása révén, ezek azonban a gyakorlatban nem valósultak meg (Pető és Svégel, 2024).
A törvényt 2000-ben módosították, és a módosítás nyomán a családvédelmi szolgálat nagyobb szerepet kapott az abortuszhoz való hozzáférés folyamatában: a jogszabály értelmében az abortuszt kérelmező nőnek a családvédelmi szolgálaton kell jeleznie a terhességmegszakítás iránti igényét. Ezután a családvédelem munkatársa a magzat megtartása érdekében tájékoztatja őt a gyermek vállalása esetén elérhető állami és nem állami anyagi támogatások lehetőségéről, az anyagi és egyéb segítséget nyújtó állami és nem állami szervezetekről és intézményekről, az örökbeadás lehetőségeiről és feltételeiről, a válsághelyzet feloldására alkalmas állami, helyi önkormányzati vagy társadalmi segítségnyújtási formákról, a fogantatásról, a magzat fejlődéséről, a terhességmegszakítás veszélyeiről és az esetleges későbbi terhességre gyakorolt hatásáról. Ezt követően a terhes nőnek a tájékoztatást követően leghamarabb három nappal ismételt tanácsadáson kell megjelennie. Ez a mozzanat - a családvédelmi szolgálatnál kétalkalmas tanácsadáson való kötelező részvétel az abortusz kérelmezését sokkal hosszabbá tette, így a gyakorlatban nehezítette a hozzáférést (Pető és Svégel, 2024). Arra pedig nincs bizonyíték, hogy a tanácsadás hatékony lenne: a két alkalom közt nagyon kevés nő gondolja meg magát, és ők sem biztos, hogy a tanácsadás hatására (Rédai és Szabó, 2012).
***
1993. január 7-én a lengyel parlament elfogadta az abortuszt korlátozó törvényt, amelynek címe: „A családtervezésről, az emberi magzat védelméről és a terhességmegszakítás feltételeiről”. Az elfogadott rendelkezések szerint terhességmegszakítás csak a következő három esetben végezhető: ha a terhesség veszélyezteti a nő életét vagy egészségét; ha nagy a valószínűsége a magzat súlyos és visszafordíthatatlan károsodásának vagy életét fenyegető gyógyíthatatlan betegségének; vagy ha a terhesség tiltott cselekmény, azaz nemi erőszak vagy vérfertőzés eredménye. Az első két esetben a terhességmegszakítás a törvény értelmében akkor megengedett, ha a magzat még nem képes önálló életre a terhes személy testén kívül, tiltott cselekmény esetén pedig akkor, ha a terhesség kezdete óta nem telt el több mint 12 hét. A törvényt jellemzően „abortuszkompromisszumnak” nevezik: a három esetben engedélyezett abortuszra vonatkozó rendelkezések többek szerint a jobboldali és baloldali csoportok közötti kompromisszumot jelentettek, azonban a feminista aktivisták éppen ezt kritizálták a törvény kapcsán. Szerintük ugyanis a nők emberi jogai és a reprodukciós jogok nem képezhetik kompromisszum tárgyát.
A korabeli lengyel közvélemény-kutatások eredményei szerint azonban nem kompromisszumról, sokkal inkább egy befolyásos kisebbség álláspontjának – a törvényben foglaltaknál jelentősen liberálisabb véleménnyel bíró – társadalomra való ráerőltetéséről beszélhetünk. 1989 májusában a Lengyel Közvélemény-kutató Központ arról kérdezte a válaszadókat, hogy hogyan szavaznának egy esetleges abortuszról szóló népszavazáson. A felnőtt válaszadók több mint fele (52,8%) válaszolta azt, hogy az abortuszjog kiszélesítése mellett szavazna, míg 1990-ben a megkérdezettek 18%-a támogatta a korlátozás nélküli abortuszt, 54,8% pedig az abortuszhoz való korlátozott hozzáférést. A nehéz társadalmi-gazdasági körülmények esetén történő legális abortusz támogatottsága 1992-ben 50% körül maradt. A korlátozás nélküli abortusz támogatottsága is nőtt, és csökkent azok száma, akik az abortusz teljes tilalmát akarták. A többség ellenezte az abortusz büntethetővé tételét (69%). 1992 novemberében, közvetlenül az abortuszt korlátozó törvényjavaslat megszavazása előtt, a válaszadók abszolút többsége (74%) támogatta a kérdésről szóló népszavazás megtartását.
1996. augusztus 30-án a lengyel parlament az 1993. évi törvény módosításáról döntött. A döntés értelmében akkor is lehetőség nyílt terhességmegszakításra, ha azt a terhes nő nehéz életkörülményei vagy nehéz személyes helyzete indokolták (bár ebben az esetben a terhes nőnek írásbeli hozzájárulást, a nehéz élethelyzetről szóló nyilatkozatot és egy, a beavatkozást végző orvostól eltérő orvos által kiállított konzultációs igazolást kellett benyújtania). A törvény módosított formában azonban kevesebb mint egy évig volt hatályban. 1997. május 27-én az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek ítélte, így az abortusz a lengyel politikában évekig olyan tabukérdéssé vált, amellyel kapcsolatban a politikusok nem mertek módosításokat javasolni.
1996. december 5-én Lengyelországban elfogadták az orvosok és fogorvosok szakmájáról szóló törvényt, amely bevezette az úgynevezett „lelkiismereti záradékot”, amely lehetővé teszi az egészségügyi szakemberek számára, hogy megtagadják a lelkiismeretükkel ellentétes orvosi szolgáltatások nyújtását. Elméletileg ilyen helyzetben az orvos kötelessége, hogy tájékoztassa a pácienst arról, hogy a szolgáltatást hol tudja igénybe venni, de a gyakorlatban ez gyakran nem történik meg. Ráadásul a lelkiismereti záradék miatt sok lengyel nő nem tudott és nem tud abortuszhoz jutni még az azt elvileg engedélyező három kivételes esetben sem (Lengyel Szövetség a Nőkért és a Családtervezésért, 2005). A lelkiismereti záradék ma is hatályban van, ami még nehezebbé teszi a már amúgy is nagyon korlátozott abortuszhoz való hozzáférést, valamint más egészségügyi szolgáltatásokhoz, például az esemény utáni tablettához, a fogamzásgátláshoz és a prenatális vizsgálatokhoz való hozzáférést.
Magyarországon az egészségügyről 1997. évi CLIV. törvény szintén tartalmaz hasonló rendelkezést, amely szerint ,,Az orvos a beteg ellátását akkor is megtagadhatja, ha az adott ellátás erkölcsi felfogásával, lelkiismereti vagy vallási meggyőződésével ellenkezik.” Az erre hivatkozás nálunk talán kevésbé gyakori, ezért is kavart nagy port, amikor 2024 nyarán egy orvos megtagadta egy nőtől a szokásos fogamzásgátlója felírását.
FOLYTATJUK!
Szerzők:
Aleksandra Michalczyk, Kutassy Dorottya, Alter Emese, Antoni Rita
A cikk az International Planned Parenthood Federation támogatásával, ,,A demokrácia a testünkkel kezdődik” c. projekt keretében jelent meg.
Források:
„Az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéleteiből.” Fundamentum 2007/1. 98–9.
Broniarczyk, N. (2023). History of abortion in Poland. Abortion Dream Team.
Desperak, I. (2003). Antykoncepcja, aborcja i... eutanazja. O upolitycznieniu praw reprodukcyjnych w Polsce. Acta Universitatis Lodziensis. Folia Sociologica, (30), 193–207.
Kocsis, P. (2006). „A szövőszéktől a miniszteri bársonyszékig.” Archívnet 6. évf. 4. szám Online elérés: Utolsó letöltés: 2025.11.12.
Kofin, K. (2018). Kampania na rzecz legalizacji aborcji i, życia świadomego” na łamach tygodnika, Wiadomości Literackie” w pierwszej połowie lat 30-tych XX w. Pióro mocniejsze niż miecz Studia z zakresu historii i prasy II RP, p.161.
Kościelniak, M. (2018). “Krucjata moralna Solidarność.” Teksty Drugie, (5), 25–44.
Körösi, Zs. (2019). „Petíció az abortusz-szabadság megőrzéséért 1973: (1. rész).” Társadalmi Nemek Tudománya Interdiszciplináris eFolyóirat, 9(2), 1–22. Online elérés ITT. Utolsó letöltés: 2025.11.12.
Kuźma-Markowska, Sylwia. (2017). Walka z „babkami” o zdrowie kobiet: medykalizacja przerywania ciąży w Polsce w latach pięćdziesiątych i sześćdziesiątych XX wieku. Polska 1944/45–1989 Studia i Materiały.
Lengyel Szövetség a Nőkért és a Családtervezésért. Maga a pokol. Lengyel nők történetei. Ford. Kispéter Erika. Budapest: PATENT, 2005.
Pető, A. (2002). “Women's Rights in Stalinist Hungary: the abortion trials of 1952–53.” Hungarian Studies Review 29(1-2), 49-76.
Pető, A., & Svégel, F. (2021) „A háborús nemi erőszak és a nőgyógyász lobbi hatása a magyarországi születésszabályozási rendszerre.” Per Aspera Ad Astra VIII. évf,. 1. szám, 50–70.
Pető, A., & Svégel, F. (2024). “Nationalism, Pronatalism, and the Guild of Gynecology: The Complex Legacy of Abortion Regulation in Hungary.” Central European History, 57(4), 499–516.
Rédai, D. és Szabó, G. Finom manipuláció, kedves félreinformálás. A kötelező abortusz-tanácsadás gyakorlata Magyarországon. Budapest: PATENT, 2012. Online elérés ITT. Utolsó letöltés: 2025.11.17.
Szalma, I., & Sipos, A. (2024). “A comparative analysis across reproduction policy fields in Hungary.” In Zagel H. (Ed.), Reproduction Policy in the Twenty-First Century: A Comparative Analysis (pp. 119–135). Edward Elgar Publishing.
Tosiek, A. (2025). “Ciała i opowieści nomadyczne. Aborcja w pamiętnikach mieszkanek wsi z lat sześćdziesiątych.” Teksty Drugie, (2), 100–122.
Tóth, E. Zs. (2012). „Abortusz a szocialista időszakban.” Abortusz.info Online elérés ITT. Utolsó letöltés: 2025.11.12.
Zajko-Czochańska, J. (2021). “Deskrypcja wielodzietności w mutacji wiejskiej »Przyjaciółki« (1956–1975).” Rocznik Historii Prasy Polskiej, 24(4), 37–50.