Nagy érdeklődéssel vártam 2020. február 27-én, csütörtökön a „Nemek és nemváltók" című publikus előadást a CEU-n, a Határtalan tudás c. ismeretterjesztő sorozat keretében. Ezzel nem voltam egyedül: amikor beléptem a terembe, négy transznemű ismerős integetett, és végül velük hallgattam végig az előadókat. Számomra hatalmas csalódás volt a rendezvény, és a többiek sem voltak különösebben elájulva. (Egyikük például joggal mutatott rá, hogy ha már „nemváltókról" van szó, helye lett volna a megszólalók közt egy transz embernek is.)
Ha röviden kell összefoglalnom az én kifogásaimat: felszínkapargatás és maszatolás.
(Fotó: Daniel Vegel, Central European University)
A rendezvény a leírás alapján jól felépítettnek tűnt. Fodor Éva, a CEU szociológusa képviselte a nem társadalmi, Acsády László neurobiológus, az MTA levelező tagja pedig a biológiai vonatkozását. (Egy kellően gendertudatos pszichológusnak még örültem volna a felhozatalban, de reméltem, hogy így is jó lesz.) Márton Joci roma aktivista (az OSF Youth Exchange Fellowship Program résztvevője) mindezt a metszetszemlélettel, Reuss András teológiaprofesszor pedig a vallási nézőponttal egészítette ki.
Ha netán ült a közönség soraiban olyan résztvevő, aki eddig a kormánymédiából tájékozódott és így őt is magával ragadta a genderpánik, ettől a rendezvénytől biztosan nem nyugodott meg.
Eleve problémásnak láttam vagy-vagy kérdésnek (biológia VAGY társadalom) beállítani a nemünk meghatározottságát – én az integrált megközelítést látom a valósághoz közelibbnek, egyben a nem szakmai közönség számára befogadhatóbbnak (ezt bővebben legutóbb a 24.hu-n, „A biológiai nem valóság – de nem az egyetlen" c. cikkemben fejtettem ki). Ezen túlmenően nem ártott volna figyelembe venni a mondandó megfogalmazásakor és a példák kiválasztásakor a magyar közönséget és a magyar kontextust.
***
Fodor Éva amellett érvelt, hogy a nemet a társadalom határozza meg (úgy jött le, hogy egyedül).
Egyrészt, mutatott rá helyesen, ami biológiai különbségnek tűnik, vagy annak van beállítva (pl. a lányok állítólag rosszabb matematikai vagy műszaki képességei) sokszor valójában nem is biológiai, hanem társadalmi folyamat eredménye. „A biológia maga is társadalmi képződmény" – vonta le viszont a túlságosan elrugaszkodott, és bővebb kifejtés híján ijesztőnek is tűnő következtetést. (V. ö. „segítség, az ördögi genderideológia hívei el akarják törölni a nemek közti különbségeket!!!" – pánikoló legyen a talpán, aki most nem erősödött meg ebben a tévhitében!)
(A szerző fotója)
Másrészt, a biológiai különbségek jelentése, értelme az idő folyamán változik, fogalmazott Fodor. Ezt már Beauvoir is leírta: az, hogy a nőt mennyiben vetik vissza a teste reprodukciós funkcióival járó korlátok, attól függ, hogy a társadalom mennyi jelentőséget tulajdonít ezeknek, és mennyiben hajlandó ezeket a terheket a nő válláról levenni. „Aszerint, hogy milyen egészségügyi feltételek közt zajlik le a terhesség és a szülés, lesz nagyobb vagy kisebb a faj hatalma a nő felett” – mondja például.
Csakhogy, ahelyett, hogy e ponton a menstruációs szegénységről vagy a szülészeti ellátás hiányosságairól, netán az anyák munkaerőpiaci helyzetéről hallottunk volna (hahó, társadalom!), a példa, amivel képes volt Fodor előhozakodni, a MŰMÉH volt (lásd a fenti képet), aminek kifejlesztésén holland tudósok egy csoportja ügyködik. Ettől azok, akik genderpánik miatt állják útját az Isztambuli Egyezménynek, újra élezni kezdték a fegyvereiket. (És nem hiszem, hogy meghatja őket, hogy a műméh koraszülött babáknak ad – majd – esélyt a túlélésre.)
Ennél is zavaróbb volt, hogy ha már társadalmi nem, a nők elleni erőszakról egy kukkot sem hallottunk, de még csak holmi nemi alapú diszkriminációról sem.
Fodor Éva (Fotó: Daniel Vegel, Central European University)
Harmadrészt, mondta Fodor, a nemi szerepek idő és hely függvényében változnak – itt a szavazati jogért küzdő szüfrazsettek és a jelenlegi finn kormány került elő példaként. Talán ezt a legfontosabb érvet sikerült leginkább elnagyolni – megint egy szó sem esett arról, hogy attól, hogy fel tudunk mutatni egy külföldi jó példát, a nők részvételi aránya a döntéshozatalban összességében még mindig a béka segge alatt van. Ennek kapcsán nem ártott volna, ha szóba kerülnek a gondoskodási terhek, az üvegplafon és hasonló földhözragadt, a magyar nők valóságát annál jobban meghatározó dolgok. De beértem volna annyi megemlítésével is, hogy a nők növekvő szerepvállalásához képest alig vannak női köztéri szobrok vagy utcanevek, illetve nők a tankönyvekben, vagy a Wikipédián – ha engem felkérnek, hogy beszéljek tizenöt percet a társadalmi nemről, azért én (annak ellenére, hogy nem tartozom az LMBTQ-fób genderszakértők közé, erről később) kitérek ezekre a szempontokra is.
Végül az előadó kijelentette, hogy „a nemi kategóriákat se tekinti mindenki állandónak". Itt hosszasan sorolta a távoli népeknél jelen levő „harmadik nem" példákat: szó esett például az indiai hidzsrákról, a kanadai őslakos „kétlelkűekről", az albán burneshákról (férfiként élő nőkről) és az apja által fiúsított I. Máriáról. Hallottunk „virtuális transzneműségről" is (omg), azaz arról a jelenségről, hogy a videojátékok felhasználóinak egy része ellentétes nemű karaktert választ.
De a hétköznapi, adott esetben magyar transznemű emberek valóságáról, a velük szembeni diszkriminációs formákról – pl. arról, hogy Magyarországon jelenleg még a nevüket sem írathatják át – ugyanúgy egyetlen szó sem esett, ahogyan ezt megelőzően a nők és férfiak közt megjelenő hatalmi viszonyokról sem.
A laikus külsős számára úgy tűnhetett fel az egész, mintha a „nemváltás" valami egzotikus, rózsaszín, habosbabos érdekesség lenne, valami önként választott hóbort, teljes társadalmi jóváhagyás mellett.
A 2018. nyári gendervita több résztvevője úgy ódzkodott az LMBTQ-témák és az apokalipszissal egyenértékű „gendersemleges wc-k" gender studies-zal egy lapon említésétől, mint a pestistől, nehogy a csúnya „identitáspolitika" elvigye a figyelmet a társadalmi egyenlőtlenségekről és a nők és férfiak közti hatalmi viszonyok elemzéséről – itt viszont a ló másik oldalát figyelhettük meg. Ráadásul úgy, hogy azzal az LMBTQ-közösség tagjai sem lehettek maradéktalanul elégedettek.
***
Acsády László az előadása elején leszögezte, hogy noha a biológiai nézőpontról fog beszélni, nem akar az előző felszólalóhoz képest a „madáchi antitézis" lenni. (Nekem nagyon tetszett az utalás az író és Veres Pálné Beniczky Hermin vitájára, de nem biztos, hogy vette minden résztvevő.) Ezután sajnos, benyomásom szerint, összevissza egymásra hajigált közhelyekkel indult az előadás – a nemi szerep elsajátításától eljutottunk oda, hogy „a melltartó nélküli delikvens kapja meg az állást" – tessék? Azt sem tudtam hova tenni, hogy a férfiak inkább figyelemzavarral, a nők inkább depresszióval fordulnak neuropszichiáterhez – oké, de ebből mi következik? Szóba került az ember két legközelebbi rokona: a matriarchális társadalomban élő bonobók és a patriarchális társadalomba szerveződő csimpánzok különbsége, majd az emberi szem sajátosságai.
(A szerző fotója)
A (persze lehet, hogy csak számomra) követhetetlen érvelésben egy idő után felbukkant, hogy a nők 90 százaléka (!) küzd menstruációs problémákkal. A jóindulatú – és valós – állítás az akart volna lenni, hogy az orvostudomány ezeket a panaszokat kevésbé kutatja, csak mert jellemzően nőket érintenek – annál több figyelmet és pénzt szán viszont az erektilis diszfunkciók gyógyítására. (Nem került elő, pedig szintén genderaspektus, hogy az érintett férfiak a sztereotípiák, vö. toxikus maszkulinitás miatt e kezelési lehetőségekkel viszont sokszor nem élnek.) A 90 százalék azonban meglehetősen eltúlzott arány (létezik ilyen magas becslés a dysmenorrheára, de létezik 20 százalékos is, ami közelebb állhat a valósághoz). Az előadó az endometriózisnál is a legfelső becslést, 10 százalékot említette, holott a 3 és 6 százalék közti arány említése jellemzőbb. Nagyon fontos rávilágítani, hogy az orvostudomány nem veszi elég komolyan a nők tüneteit és fájdalmát, de az is fontos, hogy ezt olyan módon tegyük meg, hogy közben nem erősítünk rá óriási számarányokat lobogtatva a „gyenge nő" mítoszára.
Előadása második részében Acsády azt az érvet domborította ki, miszerint
a környezet és a genetika folyamatos kapcsolatban van
és ez az interakció a felnőttkorig tart ( a genetikai program 28-30 évesen zárul le). Például a gyerekkori játék beíródik az agyba, és a következő genetikai lépés már ezen a megváltozott agyon zajlik le. „Az agyunkban egyetlen idegsejt-kapcsolódás sincs, ami nem a gének és a környezet interakciójából jött létre. A folyamat részletei azonban egyelőre kevéssé ismertek" – zárta a tudós az előadást.
Acsády László (Fotó: Daniel Vegel, Central European University)
(A Qubiten megjelent interjú az előadóval: „Minden ember agya genderfluid: keverednek benne a női és férfi elemek" a maga szerencsétlen címével együtt is jobban sikerült.)
***
Ezek után a fejemet fogtam, mert (annak ellenére, hogy Acsády is azzal indított, hogy nem látja versenynek...) a közönséggel megszavaztatták, hogy a nemiséget a társadalom, vagy a biológia határozza-e meg (Fodor megjegyezte, hogy a társadalomnak szurkol). Gyerünk, erősítsünk rá arra a tévhitre, miszerint a társadalmi nem fogalma a biológiai nem felváltására, lecserélésére hivatott, hajrá, csak így tovább!
Szerencsére volt olyan opció is, hogy „egyformán meghatározza", és kis többséggel ez „nyert". (Noha pontosabb lett volna a „mindkettő meghatározza", mert az nem biztos, hogy az arány 50-50 százalékos.)
***
A szavazás után Márton Joci mutatta be a roma LMBTQ-személyeket, köztük önmagát megjelenítő, Owning the Game – Ez a mi játszmánk! c. fotóprojektjét. (A projekt Facebook-oldala ITT.)
Márton Joci (Fotó: Daniel Vegel, Central European University)
Elmondása szerint célja volt az alanyok méltóságteljes ábrázolása, és a sztereotípiák közvetlen cáfolása helyett az autonóm reprezentáció. Szerinte nem jó stratégia, ha a romákkal, melegekkel, leszbikusokkal vagy a transzneműekkel szembeni rosszindulatú sztereotípiákra (kizárólag) folyamatos cáfolással, defenzívával reagálunk. („Ez nem igaz, ez sem igaz, stb.")
Ne csak a többség szemüvegén keresztül lássuk, ábrázoljuk magunkat! A sztereotípiák cáfolata is fontos, de próbáljunk arra is fókuszálni, hogy mi mit gondolunk magunkról!
– hívta fel a figyelmet.
(Fotó: Jókúti András)
Beszélt a coming outról is: szerinte azzal, hogy ő úgy mutatkozik be, hogy cisznemű meleg roma férfi, azaz nemcsak a kisebbségi hovatartozásait hangsúlyozza, megkönnyítheti mások számára is önmaguk vállalását. (Azaz, ha egy cisznemű, fehér vagy heteroszexuális ember ezt elmondja magáról, igaz, kontextustól függően, de érezteti, hogy tekintettel van arra: nemcsak cisznemű, fehér vagy heteroszexuális emberek léteznek.)
Márton kerülte a dokumentarista ábrázolást: elmondta, hogy a nyilvánosságot vállaló kisebbségektől sokszor a teljes kitárulkozást elvárják. „A szegénységben élő romák házaiban még a fazékba is belenéz a kamera, középosztálybeli emberekkel viszont ritkán készítenek az otthonaikban interjút, inkább pl. egy kávézó a jellemző helyszín" – magyarázta. Ő még a nemi identitásra sem kérdezett rá a fotók készítésekor, azt akarta, hogy az alanyok annyit mutassanak meg magukból, amennyit szeretnének.
Végre valaki, aki reagált a „genderőrület" miatti közpánikra is: Márton rámutatott, hogy az LMBTQ-identitások, a téves elképzelésekkel ellentétben, nem középosztálybeli divatjelenségek, hiszen mélyszegénységben élő, aluliskolázott, akár magához az LMBTQ kifejezéshez sem hozzáférő emberek körében is vannak olyanok, akik a saját nemükhöz (is) vonzódnak, és/vagy nem érzik magukat komfortosan a biológiai nemükben.
Kritizálta az LMBTQ-közösséget mint a (középosztálybeli, fehér) meleg férfiak játszóterét. (Azért, teszem hozzá, az elmúlt években ez a helyzet mintha javult volna, legalábbis elismerendők a Budapest Pride törekvései abban, hogy ez megváltozzon, és mi, a Szabadnem csapat is ehhez igyekszünk hozzájárulni.)
Más kérdés, hogy meddig akarjuk kitágítani a közösség és a téma kereteit: a közönségnek talán annyira nem tűnt fel, de engem nagyon zavart, hogy (ahogy többször tapasztaltam) egy metszetszemléletű előadás nem tud elhangozni „szexmunkázás" nélkül – ami ezúttal egy transznemű román fotóalany példája kapcsán merült fel. Mellettem éppen többek közt egy matematikus-szoftverfejlesztő és egy nyelvtanár-fordító foglalkozású transz ember ült, akik számára nem biztos, hogy szerencsés, hogy (már ha nem a transzvesztita előadóművészet), akkor a prostitúció a transz emberekkel leginkább társított „foglalkozás". Igen, sok transz ember köt ki sajnos a pornóban és a prostitúcióban, de véleményem szerint – amit több transz ember is oszt – egy dolog erről mint tényről beszélni, és a változás lehetőségeit keresni, és egy másik dolog ezt a káros szexmunka-megközelítéssel jóváhagyni. (Hogy még egy nyilvános példát mondjak: Ónodi Adél monodrámájának bemutatója után a beszélgetésben a Transvanilla képviseletében részt vevő Varga Mara Anna is, finomabban fogalmazva, de hasonlóan megkérdőjelezte a társítást.) Természetesen nem a kizárás mellett kardoskodom: a családon belüli erőszak áldozataival is szolidárisak vagyunk, mégsem nevezzük az élethelyzetüket – ami, ellentétben az LMBTQ közöséghez tartozással, nem identitás – családmunkának. (Ahogy a hajléktalan emberekét sem utcamunkának.)
Ettől eltekintve Márton Joci előadása tetszett a legjobban.
***
A program csoportos beszélgetéssel zárult, amihez Reuss András is csatlakozott. Reuss azzal kezdte mondandóját, hogy a „férfivá és nővé teremté őket" nem kőbe vésett nemi szerepekre utal, és ezt a bibliai nőalakok sokféleségével támasztotta alá. Pozitív példaként került elő Pál apostol, aki szerint Isten előtt „nincs férfi és nő" (azaz mindenki egyenlő), valamint Reuss említette a női egyenjogúságról szóló pápai enciklikákat is.
A későbbiekben arra helyezte a hangsúlyt, hogy a homofóbiát-transzfóbiát illetően nem szabad a keresztényekre vonatkozóan általánosítani. Az is elmondta, hogy a népesség (az általa ismert számok szerint) 0,5–1 százalékát kitevő LMBTQ-kisebbség mellett nem mehet el az egyház sem. Ugyanakkor azt vonakodott kimondani, hogy azzal együtt, hogy valóban léteznek elfogadó keresztény emberek, az egyháznak azért van egy markánsan elutasító központi álláspontja az LMBTQ-személyekkel szemben – szóval, megint életbe lépett a maszatolás és a valóság kiszínezése. Nem segített a helyzeten Fodor Éva sem, aki továbbra is azt tolta, hogy a nemi kétosztatúság, a nő-férfi csak „értelmezési kategóriák". Reuss szerint a családokat illetően fontos az elfogadás, de „jó példákat is kell mutatnunk". (Ezt nem igazán értettem, akkor az LMBTQ-családok mégiscsak a rossz példát jelentik?) Felmerült a kérdés, hogy az apácák szintén szüzességet fogadnak, és sokszor férfi szerepeket látnak el, mégsem tekintjük őket harmadik nemnek – továbbá, vajon egy kanadai őslakos two-spirit megértené magát egy európai nem bináris emberrel?
A beszélgetés még javában folytatódott, de e ponton távoztunk, mert nem akartunk elkésni Takács Mária Kapd el a ritmust! A sportvilág queer felforgatása c. új filmjének bemutatójáról – ahol jóval pozitívabb tapasztalatokat szereztünk. Erről hamarosan újabb bejegyzésben számolok be.
SZERETNÉL HOZZÁSZÓLNI?
FACEBOOK-OLDALUNKON MEGTEHETED!
KATT IDE!