Gyermektelenül és boldogan – lehetséges!

Meghitt családi ebéd, az egyik vendég egy huszonöt és harmincöt közötti fiatal nő. Mit kérdeznek tőle a rokonok? „Hogy haladnak a tanulmányaid?” „Miből írod a szakdolgozatodat?” „Hogy érzed magad a munkahelyeden?” „Mi érdekel mostanában? Miket olvasol? Hová szoktál eljárni?” Nem valószínű. „Mikor lesz már gyereked?” Ez viszont szinte elmaradhatatlan. Pedig sokan kirohanunk tőle a világból: ha szeretnénk anyák lenni, de egyelőre még nem lehetünk, azért, ha nem szeretnénk, akkor meg azért. 

Azt, hogy mekkora tabu még mindig – főleg egy nőnek! – nem akarni gyereket, mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a „childfree” kifejezés csak a 20. század utolsó éveiben gyökeresedett meg a közbeszédben. Jelentése: tudatosan gyermektelen (más szóval, „gyermekmentes”), szemben a „childless”-szel, mely kifejezés azokra is kiterjed, illetve elsősorban azokat foglalja magában, akik szeretnének gyermeket, de valamilyen okból nem lehet nekik.

 

 

Gyermektelenség a történelemben

 

A hatékony fogamzásgátlási módszerek elterjedése előtt a gyermektelenséget csak a (hetero)szexuális kapcsolat, így a házasság elkerülésével lehetett garantálni: ezért nem volt hajlandó férjhez menni I. Erzsébet angol királynő, Susan B. Anthony amerikai szüfrazsett vagy éppen Brunszvik Teréz, unokahúga, Teleki Blanka és Karacs Teréz, a magyar nők oktatásának úttörői. Tudták jól, hogy házasságban nem korlátozhatják a születendő gyermekek számát, szakadtalan terhességek és hat, nyolc, tíz gyerek mellett pedig vajmi kevés időt tudnának a számukra fontos ügyekre szánni. I. Erzsébet uralkodóként a saját tetteivel akart történelmet írni, nem örökös biztosítása útján, Susan B. Anthony pedig a fejét fogta, valahányszor egy-egy munkatársanője férjhez ment, akkor ugyanis az illető nagy eséllyel elveszett a mozgalom számára.

Ők mindannyian felháborítónak találták a bevett elképzelést, miszerint egy nő csak és kizárólag a gyermekszülés útján gazdagíthatja a társadalmat, és mindent ennek kell alárendelnie. Már több mint száz éve halottak mind, de a gondolat, ami ellen tiltakoztak, él és virul:

lehet egy nő professzor, űrhajós, művész vagy mérnök, ha nincs gyereke, nem fogják teljes embernek tekinteni és elismerni.

Sajnálják és lesajnálják, önzőnek vélik vagy boldogtalannak, de elfogadni a döntését aligha fogják. Kivéve esetleg, ha apáca – korábban a családi ellenkezés közepette valóban a kolostor volt az intellektuális tevékenységre vágyó nők egyetlen mentsvára, a házasság elkerülésének egyetlen társadalmilag elfogadott útja. Ma már, a társadalmi változásoknak és a fogamzásgátlásnak köszönhetően egyedülállóként és párkapcsolatban egyaránt lehetséges a gyermektelen életmód: léteznek „dink” házaspárok is. A szó a „dual income no kids”, azaz „két fizetés, nincs gyerek” szavak kezdőbetűiből áll össze.

Növekvő tendenciáról beszélünk:

az USA-beli Pew Központ 2010-es kutatása szerint az amerikai nők mintegy egyötöde (1970-ben még csak egytizede), akarva-akaratlanul, de gyermektelenül ér szülőképes kora végére.

Az OECD-kutatások szerint Európán belül Spanyolországban, Ausztriában és az Egyesült Királyságban legelterjedtebb a gyermektelenség, ezekben az országokban a 40-44 év közötti nők 21,5, 21,6 illetve 20 százaléka volt gyermektelen 2011-ben.

A jelenség Kelet-Európában a legritkább (noha itt cserébe az egyetlen gyermek vállalása rendkívül gyakori). Magyarországon 2011-ben a 40 és 44 év közötti nők 12 százaléka volt gyermektelen (1995-ben 8,5 százalékuk). Arról, hogy ebből hányan tudatosan gyermektelenek, sajnos kevés adat áll rendelkezésre – az amerikai National Centre of Health Statistics szerint 1995-ben a szülőképes korú nők 6,6 százaléka sorolta magát ebbe a kategóriába.

A tudatosan gyermektelen fogalmat az amerikai tanár és író, Ellen Peck használta először, amikor megalapította National Organization for Non-Parents (N.O.N.) nevű szervezetét. A nevet később National Organization for Optional Parenthoodra változtatták (Nemzeti Szervezet a Választható Gyermekvállalásért). Kezdeményezésükre augusztus 1. A Tudatosan Gyermektelenek Világnapja (ami egybeesik a túlfogyasztás világnapjával).

Ellen Peck 

Peck még a hetvenes években könyvet írt A babacsapda címmel, melynek hatására a hasonszőrűek rájöttek, hogy az „anyaösztönük” hiányával nincsenek egyedül. Ez ugyanis a leggyakoribb indok, amivel a childfree-k döntésüket indokolják: hiába várnak az állítólag előbb-utóbb minden nőt eluraló késztetésre, a mindent elsöprő vágyra a gyerek után, az egyszerűen nem jön. Nem olvadnak el egy kisbaba látványától, ahogy illene, és a biológiai óra ketyegését sem hallják, akárhogy fülelnek.

 

 

Amikor Marcia Drut-Davis tanár 1974-ben elmesélte egy népszerű amerikai talk show-ban, hogy így érez, a műsorvezető nemes egyszerűséggel perverznek minősítette. Nem ez volt nyilatkozat egyetlen következménye: az iskolából, ahol dolgozott, kirúgták – ez sarkallta arra, hogy ő is könyvet írjon, és küzdjön a tudatosan gyermektelen életmóddal kapcsolatos tévhitek eloszlatásáért.

 

Nem igaz például, hogy a tudatosan gyermektelenek feltétlenül utálják a gyerekeket:

 

sokan közülük kifejezetten élvezik a nagynéniként, orvosként, ápolóként vagy éppen tanárként a velük való foglalkozást. Idejük egy részét szívesen szánják gyerekekre, az összeset viszont nem.

Kétszáz évvel ezelőtti úri háztartásban, ahol ott volt a dajka, a nevelőnő, a személyzet és a kiterjedt rokonság, lehet, hogy szültem volna – játszik el a gondolattal a 45 éves Bogi –, de így, hogy 24 órában az én felelősségem lenne a gyerek ellátása, nem vállaltam.”

 A tudatos gyermektelenség legjellemzőbb okait külföldi és magyar internetes fórumokon böngészéssel, valamint (jellemzőren budapesti) tudatosan gyermektelen emberekkel való egyéni beszélgetésekkel igyekeztem felderíteni.

 

Lehetséges okok 

 

1. A tudatosan gyermektelen emberek egy kisebb része külső okokkal magyarázza a (mégis tudatosnak és sajátnak mondott) döntését.

Visszatérő érv például (férfiak és nők részéről is), hogy rossz a világ, nehéz az élet, miért vállaljon „ide” gyereket. Tomi és Lilla 25 évesek, házasok, ők a bizonytalan lakhatással indokolják, hogy ketten maradnak:

Nem kell kimondottan nélkülöznünk, de megtakarításunk sincs, nem tudunk a fizetésünkből félretenni, így nem fogunk tudni belátható időn belül saját lakást venni. Albérletbe pedig nem csinálunk gyereket.”

Több nőnél megjelent indokként, hogy a szülés után kevés vagy nulla támogatásra számíthatna a partnerétől.

Környezetükben ráadásul azt látják, hogy sok párkapcsolat megromlik a gyermekvállalás után, egyedülálló anyák pedig nem akarnak lenni.

Mások azzal hozakodnak elő, hogy a munkahelyük nem tolerálná a döntést.

 

2. Többen vannak azok, akik belső okoknak, jellemzően a személyiségüknek tudják be a maguk részéről a gyerekvállalás mellőzését.

Például úgy érzik, nem lennének elég türelmesek a szülői szerephez, vagy nincs meg bennük a szükséges gondoskodási hajlam. Másokat az állandó gyerekzsivaj és nyüzsgés zavarna, és itt nem feltétlenül undok természetre kell gondolni.

Introvertált vagyok – mondja a 38 éves Mariann.

Fontos számomra a feltöltődéshez, hogy naponta legalább néhány órát egyedül legyek. Anyaként ezt valószínűleg nem adatna meg. Úgy látom, hogy a gyermekmentes fórumokon sok az introvertált.”

3. Néhányan egészségügyi, illetve testi okokat hoznak fel. 

Crohn-beteg vagyok, nem szeretném ezt átörökíteni senkire”

– mondja például a harmincegy éves Aranka.

Olyan egészségügyi probléma is előfordul a szülőségről való lemondás hátterében, amit terhesség és szoptatás alatt nem szedhető gyógyszerekkel lehet szinten tartani.

 

4. Mások a múltjukban keresik az okokat.

Bántalmazott gyerek voltam. Nem akarom kockáztatni, hogy továbbadjam a mintát és bántalmazó szülő legyek”

– indokolja döntését a huszonhat éves Lívia.

Gyerekkoromban gyakran kellett vigyáznom a húgomra – idézi fel a negyvenéves Zoltán –, és akkor jöttem rá, hogy nem tudok a gyerekekkel mit kezdeni. Pedig nem volt a húgom rossz gyerek egyáltalán, és nem is arról van szó, hogy utáltam volna. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy ez nem nekem való.”

 

5. Akadnak azonban olyanok is, akik kifejezett ellenérzésről vallanak a gyerekekkel szemben, ők akár már gyerekként is „ufónak”, kívülállónak érezték magukat, nem jöttek ki a kortársaikkal.

Az egyik interjúalanyom bevallotta, hogy ő maga égetnivalóan rossz kölyök volt, utólag együttérez a szüleivel, és az tartja vissza a gyerekvállalástól, hogy hátha az utóda őrá ütne.

Egy másik válaszadót kiközösítettek és bántottak az osztálytársai, ezért nem szereti a gyerekeket.

 

6. További jellemző ok a változástól való idegenkedés.

Sokan (nők, férfiak egyaránt) a párkapcsolatukkal jelenlegi formájában olyannyira elégedettek, hogy egy gyerek által sem akarnak változtatni rajta. „A párkapcsolat a gyerek után már csak a gyerek körüli közös munkáról szól, elvész benne a kettőnk szerelme” – véli a harminchárom éves Anikó.

A nők közül többen említik még a terhességtől-szüléstől-szoptatástól való viszolygást, és/vagy az ezekkel járó testi változásoktól való félelmet.

 

7. Az utolsó elkülöníthető választípus környezettudatos érveket vonultat fel.

Noha kizárólagos magyarázatként ez ritkán jelenik meg (és egyébként gyermekre vágyó embereket ritkán tart vissza), sokan a globális túlnépesedéssel és a gyerekvállalás ökológiai lábnyomával indokolják döntésüket.

Amerikában még az Önkéntes Emberi Kipusztulás Mozgalma is megalakult 1991-ben: ők ezt látják az egyetlen esélynek a bioszféra regenerálódására. Létező problémákról beszélnek: környezetszennyezésről, a fajok napi szintű kipusztulásáról, legfeljebb a megoldásuk tűnik extrémnek (noha nem öngyilkosságot propagálnak, csak a szaporodástól való tartózkodást).

Ez az érvelési irány talán még érthetően vált ki indulatokat, hiszen gyakorlatilag ökológiai bűnözőnek tünteti fel a gyereket vállalókat.

 

Sztereotípiák és előítéletek 

 

Ugyanakkor ha körülnézünk például a „Gyermekmentes Övezet” Facebook-oldalán, nemcsak ezzel a sarkítással találkozhatunk: a posztok, képes mémek egy nem is olyan kicsi részében a gyerekek folyton üvöltő, mindent összekoszoló és szétverő, tomboló, nyáladzó miniszörnyek, a szülők leharcolt, kialvatlan, lehányt pólós zombik, míg a tudatos gyermektelenek pezsgőt szürcsölő, Balin nyaraló, karcsú, boldog és szabad emberek.

Ha ez elsőre meghökkentőnek tűnik is, valamelyest megértőbbé válunk, ha arról kérdezzük a tudatosan gyermektelen embereket, hogy miként fogadja döntésüket a környezetük.

Bemelegítésként nézzük például Emi esetét: a harmincéves nőt, amikor a két kutyáját vitte le sétálni, e szavakkal üdvözölte a szomszéd a lépcsőházban:

Te vagy a Zsuzsáék lánya? Biztos ők is jobban örülnének már unokáknak, mint kutyáknak!”

Persze, tudjuk jól, hogy a házi kedvenc „gyerekpótló” – csak azt nem tudjuk, hogy akkor miért tartanak gyakran többgyerekes szülők is kutyát, macskát.

Hasonlóan tapintatos, amikor a kedves ismerős a következő kérdést szegezi gyermektelen embertársának:

„De hát akkor mi értelme van az életednek?”

Ilyen nehéz elképzelni, hogy mindenki életének más az értelme, amit saját magának kell megtalálnia?

„Önző vagy!” – erről a reakcióról is sokan számolnak be.

Vajon a történetesen szintén gyermektelen Dévény Annának is ezt mondták volna?

Ha pedig az illető valóban önző, akkor nem az a helyes döntés, ha tartózkodik a gyerekválallástól?

„Nem akarsz felnőni, nem mersz felelősséget vállalni!” – hangzik az újabb tipikus szemrehányás, amiről a harmincöt éves Judit csak ezt gondolja: „Ezen mindig röhöghetnékem volt, mert már a tanulmányaim alatt is dolgoztam, hogy ne a szüleim feje fájjon például a ruházkodásom vagy a tankönyvek ára miatt. A diploma után azonnal dolgozni kezdtem és mindig eltartottam magam. Mára saját cégem van. Szóval, félek a felelősségtől.”

A családnév továbbvitele, az életkor, vagy az esetleges jövőbeni megbánás kilátása sem tűnik elég nyomós érvnek ahhoz, hogy az ember olyasmire adja a fejét, amit egyébként nem akar – ahogy az sem, hogy „pedig jól áll” a testvére kisbabája a kezében.

De ki nyitja majd rád az ajtót, ha öreg leszel?”

– próbálkozik tovább az elhivatott térítő. Erre is könnyen felelnek a tudatosan gyermektelenek, akik általában kiterjedt baráti kapcsolatokkal rendelkeznek, és akik egyáltalán nem látják olyan általánosnak, hogy a felnőtt gyerekek törődnek idős szüleikkel. Joggal mutatnak rá arra is, hogy a jövőbeni ápolás reményében gyereket vállalni sem éppen önzetlen dolog.

Ha a tudatosan gyermektelen minden érvet megcáfol, akkor búcsúzóul megkapja, hogy majd „úgyis meggondolja magát”, például mert rátalál a „megfelelő” partnerre.

A szülők is többnyire nehezen fogadnak el egy ilyen döntést – a helyzetet jellemzően az könnyíti meg, ha a tudatos gyermektelennek gyermeket vállaló vagy tervező testvére van, illetve ha a családban volt már nonkonform életutat bejáró személy, aki kitaposta az utat. 

Felmerül a kérdés, hogy miért ölnek ilyen sokan ilyen roppant energiákat abba, hogy tudatosan gyermektelen rokonaikat, ismerőseiket meggyőzzék életmódválasztásuk helytelenségéről?

 

Hiszen a childfree-k többsége (azzal együtt, hogy néhányuknak valóban kihívást jelent a gyermeket vállalók számára nem sértő módon megfogalmazni az érzéseit) nem akar másokat lebeszélni a gyermekvállalásról.

Megszűnik-e valaha a tudatosan gyermektelenek megbélyegzése? Korábban aligha lehetett szóba hozni a szülői késztetés hiányát, arról pedig, hogy sokan utólag megbánják a gyermekvállalást, még ma is alig lehet beszélni. Márpedig ha valaki rengeteg áldozatot hozott és egy sor kellemetlenséget szenvedett el olyanért, amit ő maga nem is akart igazán, soha nem fogja elfogadni azt, akinek vele ellentétben volt kellő bátorsága és önismerete nemet mondani.

Valószínűleg azok működtetik a „gyerekkövetelő gépezetet” (a férfiak ellen is, ha betöltik a negyvenet), akik nem tudatosan hozták életük legfontosabb döntéseit.

Így nekik soha semmi nem lesz elfogadható indok a gyermekvállalás mellőzésére.

Talán az olvasónak is feltűnt, hogy a tudatosan gyermektelenek számos olyan okot felsorolnak, ami egy gyermeket akarónak nem jelent elrettentő tényezőt vagy leküzdhetetelen akadályt. „A megfelelő idő sosem jön el” – mondta egyszer háromgyerekes barátnőm.

Mindig vannak ellenérvek, de aki tényleg akar gyereket, az előbb-utóbb belevág.”

Erről mindig eszembe jut Mariann, aki súlyosan bántalmazott gyerek volt, felnőttként is agresszív férfi mellett kötött ki, és hajléktalan volt, amikor az orvos közölte vele, hogy terhes – sírt örömében. Ma gyermekbántalmazás-ellenes aktivista, és szerényen, de nagy szeretetben él tizennégy éves fiával egy albérletben: anyai hajlamait a szörnyű tapasztalatok sem tudták kiölni.

Ugyanígy, aki nem akar gyereket, az kacsalábon forgó palotában, a legideálisabb körülmények közt, a legszeretőbb társ mellett sem fog akarni. Így jobb is, ha nem kényszerítjük különféle magyarázatok kiagyalására, hanem – ha már nem bírtuk magunkban tartani a tolakodó kérdést – elfogadjuk a választ: „Soha nem lesz gyerekem, mert nem akarok”.

 

Antoni Rita 

 

/A cikk szerkesztett változata az Éva magazin 2018/10. számában jelent meg./ 

 

HOZZÁSZÓLNÁL?

FACEBOOK-OLDALUNKON MEGTEHETED!