Genderpánik Magyarországon és a világban cikksorozat, 4. rész. Az előző részeket ITT, ITT és ITT találod!
Ebben a cikkben - #tldr – a következőkről olvashatsz:
Mikor jelentek meg először a „genderideológiával” kapcsolatos aggályok Magyarországon?
Ki volt az első magányos harcos?
Milyen ördögöket festettek a falra a konzervatív szerzők az óvodai nevelés reformjának vitájakor?
Hogyan lett a „gender” az új migráns?
Milyen intézkedéseket hozott a kormány a genderellenes hadjárat nevében?
„Majd megmutatom én annak a gender fejednek, mi fán terem a pénisz!” - fenyegettek meg a közelmúltban online egy írónőt (akitől azt is megkérdezték, hogy miért akar „ennyire gender lenni”). A „genderideológia” ellenes kormányzati uszítás hatásai ráadásul nem állnak meg a verbális erőszaknál: a közelmúltban már fizikai támadások formájában is testet öltöttek.
Sikerült mindezt úgy elérni, hogy Magyarországon (ellentétben pl. Olaszországgal vagy Franciaországgal, lásd a sorozatunk előző részét) nem volt tömeges igény erre a diskurzusra. Itt nem volt „genderellenes” mozgalom, egyedül a kormány vezette be, néhány, nagyrészt általa generált álcivil szervezet segítségével a politikai kommunikációba – hogy aztán rá hivatkozva nő- és LMBTQ-ellenes törvényeket hozhasson. Ennek a történetét fogom ebben a cikkben áttekinteni.
Ha időszerű is ez a feladat, vidámnak nem mondható. A „genderideológia” ellenes diskurzus kibontakozása (egyúttal a Fidesz-KDNP kormányzása) végigkísérte az aktivista tevékenységemet, és mostanra olyan mértéket öltött, amilyet korábban ebben a politikai helyzetben sem feltételeztem volna. Annyit előre elárulok, hogy nem most dúl először Magyarországon a „gyermekek védelmére” hivatkozva genderpánik. Volt már egyszer 2009-10-ben is, az óvodai nevelés alapprogramjának vitájakor – pedig akkor a transzneműekkel kapcsolatos aggályok még nem voltak ennyire hangsúlyosak, legfeljebb ízléstelen „poénok” formájában jelentek meg.
Előhang: reakció Pető Andrea nőtörténeti kiegészítő tankönyvére
Magyarországon tehát nem volt genderellenes mozgalom, és még a diskurzus is sokáig egyházi berkekre szorítkozott. 2001-ben pl. kiadtak egy, a reparatív terápiát propagáló könyvet (Andreas Laun - aki a homoszexualitás tolerálását a náci bűnök elhallgatásához hasonlította -, Christl Ruth Vonholdt és John Harvey: Homoszexualitás katolikus szemmel), de nem lett különösebb visszhangja. 2008-ban megjelent magyarul Gabriele Kuby A nemek forradalma c. könyve, a genderpánik „Bibliája” (melyről részletesebben e cikkünkben írtunk), de széles körben ekkor még nem foglalkoztak vele.
Először Ékes Ilona (2006 és 2014 között) fideszes képviselő kongatta meg a vészharangot, mégpedig a Pető Andrea történész, az MTA doktora által írt A nők és a férfiak története Magyarországon a hosszú 20. században című (szabadon választható) kiegészítő történelemtankönyv ürügyén (amit a közelmúltban újra felfedezett a kormánysajtó.) Az informatív kiadványban (mely a szerző Academia.edu oldaláról is letölthető) olvashatunk többek közt a nemi szerepekről való gondolkodás alakulásáról, a nők munkaerőpiacra áramlásáról, a nőmozgalmak történetéről, a nők háborúban betöltött szerepeiről, a női öltözködés változásairól, az első sportoló- és filmrendezőnőkről - nincs benne semmi extrém, ha csak a „homoszexuális” szót megalkotó Kertbeny Károlyról szóló kemény másfél oldalt nem vesszük annak. A könyvet az akkori Szociális és Munkaügyi Minisztérium adta ki, Ékes pedig emellett azt is nehezményezte, hogy az intézmény egy uniós pályázat keretében nemi egyenlőségi képzést is szervezett.
Ékes akkoriban még a saját politikai térfelén is kissé megmosolygott, magányos harcos volt. Mégis érdemes részletesebben megnézni az érveit, mert mára ezek mindennapossá, egyfajta jobboldali divattá váltak.
„Elindult a tagadás, a halál kultúrájának végső térfoglalása, a teremtettségünkkel való ellenkezés” – fogalmazott a képviselőnő a Magyar Hírlap szerzőjének a beszédes című „Nem mondhatunk igent a kicserélhető nemekre” c. cikkében, nyilvánvalóan Kuby által inspirálva (akit a szerző a későbbiekben meg is említ). Elborzadt attól, hogy lehetséges Magyarországon (mert akkor még az volt) a transzneműek nemének jogi megváltoztatása. Korábban a melegség „kigyógyítását” szorgalmazta, egyúttal a közerkölcsökre hivatkozva be akarta tiltani a Pride-ot – furcsamód párttársai akkor még elhatárolódtak a véleményétől.
Naivan azt hihetjük, hogy Ékes „csupán” „LMBTQ-mentesíteni” szerette volna a közpolitikát (azaz a „nemek kicserélése” alatt a transzneműségre gondolt) – de nem így van. Mint látni fogjuk, a melegekre és a transzneműekre való hivatkozás mindig csak ürügy: a „genderideológia”-ellenes diskurzus hívei az LMBTQ-közösséghez nem tartozó többség esetében sem fogadják el a hagyományos nemiszerep-elvárások velünk született, természetes jellegének megkérdőjelezését. Azaz: annak ellenére akarják ráerőltetni a társadalom egészére a kenyérkereső, domináns családfő férfi vs. a tőle függésben levő, alárendelt, egyúttal gondoskodó-kiszolgáló nő eszményképét, hogy az (azon túl, hogy messze nem felel meg minden ember személyiségének, akaratának) általános gyakorlatként már száz éve is működésképtelennek bizonyult.
A gender mainstreamingről, azaz a nemek egyenlőségét célzó közpolitikai irányelvéről Ékes úgy gondolkodott, hogy „csak akkor elfogadható, ha ténylegesen a nők és a férfiak esélyegyenlőségének előmozdításáról szól”. Nehogy véletlenül kitérjen az irányelv leszbikus nőkre is (akik, akárhogy is nézzük, szintén nők)? Nemcsak erre gondolt! A képviselő kirohant a metszetszemlélet (interszekcionalitás), és így az emberi jogok egyetemessége és a kisebbségek közti szolidaritás ellen, a többszörösen hátrányos helyzetű személyekről végképp megfeledkezve. Szerinte „az esélyegyenlőségre hivatkozva ma már tudatosan mossák össze a női témákat a fogyatékkal élőket, a romákat vagy a homoszexuálisokat érintő kérdésekkel, pedig ezt nem lenne szabad, ezeket külön kellene kezelni”.
Legalább az ép, fehér, heteroszexuális, középosztálybeli nők és férfiak esélyegyenlőségével egyetértett, gondolhatnánk jóhiszeműen, de még ez sem mondható igaznak. Pető Andrea könyvén ugyanis többek közt azért veri el a port, mert arról olvasott benne, hogy „nem biológiai meghatározottságunk miatt viselkedünk nőként vagy férfiként, hanem bizonyos társadalmi elvárások és régi hagyományok következtében”. Ebbe pedig (jó nagy ugrással) azt látja bele, hogy „az Európai Unió hatására már az oktatásban is jelentkezik nálunk a fiatalok elbizonytalanítása nemi identitásukkal kapcsolatban”. Ez utóbbi gaztett alatt nem (csak) a „nemváltásra” „rábeszélés” értendő, hanem a nemi sztereotípiák és szerepelvárások velünkszületettségének megkérdőjelezése is.
Ékes ma már politikailag nem aktív, ugyanakkor az Európai Regionális Szervezet (Ergo) civil szervezet elnökeként továbbra is küzd a genderideológia ellen. És minden, amit egykor marginalizált, magányos úttörőként mondott, mára fideszes mainstream lett.
Elkobzott matchboxok és síró lencsibabák: Az óvodai nevelés alapprogramjának vitája (2009-10)
A fenti tankönyvvita kimerült néhány cikkben az akkori ellenzéki sajtóban, az óvodai nevelés reformkísérletekor azonban kitört a botrány.
A javasolt mondat, miszerint az óvodai nevelés „tudatosan kerüli a nemi sztereotípiák erősítését, elősegíti a nemek társadalmi egyenlőségével kapcsolatos előítéletek lebontását”, nem hangzik különösebben extrémnek, de legalább akkora cirkusz lett belőle, mint a közelmúltban a Meseország mindenkiéből.
Hiába próbálták többen elmagyarázni, hogy az a cél, hogy a nemi sztereotípiák ne gátolják a gyerekeket személyiségük kibontakoztatásában, és ne halljanak olyanokat, hogy egy kislány nem autózhat, vagy egy fiú nem babázhat (ami nem egyenlő azzal, hogy egy kislánynak nem szabad babázni, vagy egy kisfiúnak autózni...), az akkori ellenzék rémeket kezdett látni. Újságíróik a gyerekeknek biztosított önkifejezési szabadság helyett a biológiai nemmel ellentétes nemi szerepek kifejezett erőltetését vizionálták. Rosszabb esetben a nemek teljes eltörlésétől tartottak, illetve (anélkül, hogy meggyőződtek volna, hogy mindez fenyegetés alatt áll-e) kórusban siratták el a nemekre jellemző játéktárgyakat, továbbá a néptáncot és népmesét. Az olyan szalagcímek, mint „A kormány tiltaná a papás-mamás játékot az óvodában” még csak bemelegítésnek számítottak. Később olyanok követték, mint „Óvodásokból szörnyetegeket”.
Emlékezetes pl. Seszták Ágnes „Gizigéza apoteózisa” c. írása a Magyar Nemzetben: „Szóval az óvodák kidobhatják a bababútorokat, a Barbie, a sírós és Encsi babákat, a kis sütő-főzőedényeket, a babaruhákat, a királykisasszonyt. Az egész magyar népdalkincset kihányhatják a szemétdombra, ugyanis minden magyar népdal epekedés egy fiú vagy egy lány után. Aztán mit tanítsanak helyette? Milyen meséket meséljenek a gonosz boszorka, a daliás királyfi és az őt kereső Hamupipőke helyett? És hogy gondolja a kormány, miként fognak a családdal együttműködni? Kedves anyuka! De kérem, én az apuka vagyok! De hiszen szoknyát tetszik viselni! Még, kedves óvónéni, még, de ennek a nemi beidegződésnek vége! Férfi vagyok, és kész! Ezt az őrületet nemigen lehet fokozni, de minden faluban lakott egy-két deviáns lakos, aki hol férfi volt, hol nő. A parasztok bölcsen csírának nevezték őket. Örökös boldogtalanság volt a sorsa Gizigézának is, mert maga sem tudta, hogy mikor lesz Gizi vagy mikor lesz Géza. így se férj, se feleség nem volt, illetve néha az egyik, néha a másik. Az ő megdicsőülése következik, ha nem térünk észhez.”
E vita révén szembesültem életemben először a „genderideológia” szószörnnyel, mégpedig a Magyar Hírlapban, egy Sándor Csilla nevű újságíró tollából: „Az alapprogram a gender ideológiából táplálkozik – állt a cikkben. – A gender, az egyenlőség szellemiségében, értelmetlennek tartja a nemek megkülönböztetését, és az egyénre bízza a döntést, hogy melyik nemhez tartozónak vallja magát. Ezáltal mindenki eldöntheti, hogy hetero-, homo- vagy transzszexuálisként létesít kapcsolatokat, és ezeket a gender egyenrangúként kezeli. A több mint fél évszázados ideológia elszánt harcot vívott, hogy bevezesse a társadalmi nem fogalmát, és háttérbe szorítsa a biológiai nemiséget.”
Döbbenten és értetlenül álltam a cikk előtt: mintha egyik napról a másikra egy alternatív valóságba csöppentem volna. Mi ez a zagyvaság, ez a csúsztatás- és hazugsághalmaz? Az abszurdnak tűnő gondolatokról később kiderült, hogy nem az újságíró fejéből pattantak ki, hanem a külföldön már akkor is legalább tizenöt éve futó „genderellenes” diskurzusból táplálkoztak (ennek kibontakozását ebben a cikkben mutattuk be). Akkor ezt még nem tudtam, csak azt, hogy annak, amit én a gender studies óráim keretében tanultam, vagy akár annak (az akkor viszonylag kevésnek), amit az LMBTQ-közösségről tudtam, a Magyar Hírlapban (is) terjesztett elképzelésekhez semmi köze. Akkor írt, „Tisztázzuk: mi a genderelmélet” c. cikkem a mai napig a Nőkért.hu egyik legolvasottabb írása. A nagy érdeklődésre való tekintettel nem távolítottam el annak ellenére sem, hogy ma már szofisztikáltabban írnám meg.
Hiába próbáltuk többen csillapítani a kedélyeket, a vita részeként egyre vadabb cikkek láttak napvilágot (az egyik szerint pl. „szörnyetegeket” csinálnak az óvodásokból). „A semleges neműeké a jövő?” - tette fel a riogató kérdést a Szabad Föld. A szerző, Palágyi Edit nem is leplezte, hogy neki LMBTQ-mozgalom sem kell, ő a hagyományos-komplementer nemi szerepek megkérdőjelezésétől önmagában is elborzad. Ellátogat egy egri óvodába, ahol kész bináris „idill” tárul elénk, csak úgy tobzódhatunk a nemi sztereotípiákban:
„Anga Mária [óvodavezető] bizonyos benne, a nevelés akkor tesz jót, ha gondoskodik arról, hogy a gyerek a lehető legkorábbi időszakában tisztában legyen a biológiailag kapott nemével, identitásával. Ez ugyanis megkönnyíti számára a szocializációt, vagyis a beilleszkedést a közösségbe. Ebben az oviban még a napos kötények sem egyformák: a kislányoké fodros, a fiúké dísztelen. Természetesen nyúl ki-ki a magáé után.
Benyitunk a csoportszobákba, a sarokban megcsodálhatom a babakonyhát új porcelánedényekkel. Akad itt kis szövőszék is – nos, ezt ösztönösen elkerülik a legények. Nem ám lustaságból! Külhoni kutatók hosszasan tanulmányoztak csecsemőket, és kiderült, hogy a férfi, illetve női nemi hormonok – azaz a tesztoszteron és az ösztrogén – hatására már néhány hónapos korra eldől, milyen játék után nyúl a gyerek. A magas férfihormonszintű fiúk persze a labda után, a lányoknak pedig marad a baba.
Feltehetően a labdázó fiúcskákból lesznek később a meccsnéző férjek. S ezen bizony semmilyen alapprogram nem változtat.”
Az említett kutatást (már ha Simon Baron-Cohenre gondol a szerző, mert forrásmegjelölés nincs) módszertani hibáinál fogva Cordelia Fine már megcáfolta, nincs semmiféle „elemi különbség”. (Fine könyvéről bővebben itt és itt írtunk.) Sőt! Még azok a szerzők is, akik szerint vannak kognitív különbségek a nők és a férfiak között, hangsúlyozzák, hogy ezek inkább egy skálán helyezhetők el, és távolról sem olyan mértékűek, hogy velük a nők alacsonyabb rendűsége, bizonyos foglalkozásokra való alkalmatlansága vagy más káros nemi sztereotípia igazolható lenne. Az viszont biztos, hogy ebből a cikkből rögtön világossá válik, hogy miért lett volna szükség a reformra.
A Fidesz 2010-es hatalomra kerülése után egyik első feladataként útját állta a tervezett reformnak, és a következőképp egyszerűsítette le az inkriminált mondatot: az óvodai nevelés „nem ad helyet az előítéletek kibontakozásának sem társadalmi, sem nemi, sem egyéb értelemben”. 2012-re, biztos, ami biztos, még a nemre való utalást is kiszedték: az óvodai nevelés „nem ad helyet semmiféle előítélet kibontakozásának”.
A köztes évek
Miután az óvodai nevelés kérdését ezzel megoldottnak tekintették, a genderideológia-ellenes diskurzus elült egy időre.
A családon belüli erőszak önálló törvényi tényállásának vitájakor (2012-3) pl. a kormány nem rángatott elő transznemű bűnbakokat, beérte a klasszikus antifeminizmussal: Varga István parlamenti képviselő úgy gondolta, hogy a nők sok gyerek szülésével meg tudják előzni az őket ért erőszakot. Majd aztán lehet „menni emancipálódni” - tette hozzá. Talán erre sem sokan emlékeznek: a KDNP még a „családon belüli erőszak” kifejezés ellen is tiltakozott, mert szentségtörésnek vélte a „család” és az „erőszak” szavakat együtt említeni. A 2013-ra nagy nehezen megszületett tényállás több sebből vérzett, mert a törvény megszövegezésére létrehozott bizottság nem vette figyelembe az áldozatvédő civil nőszervezetek javaslatait. Ezért láttuk úgy, hogy szükség lenne egy, a nemzetközileg bevált jó gyakorlatot készen rögzítő, átfogó keretrendszerre. Ugyanebben az évben még a „vak komondorra” hivatkozó nőverő fideszes képviselő, Balogh József is borzolta a kedélyeket. (A súlyos bántalmazást pénzbüntetéssel megúszta.)
2014. március 14-én, nem sokkal a választások előtt, nőszervezetek követelése nyomán a kormány - bármiféle genderaggály hangoztatása nélkül - aláírta az Isztambuli Egyezményt.
Nagy örömmel vettük ezt a lépést. Noha sejtettük, hogy inkább „jóemberkedés” (esetleg a kínos Balogh-ügy kompenzálása), mintsem valódi elköteleződés van mögötte, arra számítottunk, hogy az áldozatvédelem a gyakorlatban javulni fog.
Eközben többen figyelték a külföldi történéseket, pl. a Franciaországban a Manif Pour Tous által szervezett „genderideológia”-ellenes tömegtüntetéseket, és gondolkodtak azon, hogyan lehetne a vita hasonló eszkalálódását Magyarországon megakadályozni. (Bár arról is megoszlottak a vélemények, hogy érdemi megjelenésére esély van-e egyáltalán). Sokan kaptak a CitizenGO-tól leveleket homofób, transzfób kampányokról a postaládájukba, miután korábban naivan (mit sem tudva a CitizenGO-ról) aláírták a szervezet valamilyen más jellegű, általuk is támogatott petícióját (pl. egy háború befejezése, népirtás megszüntetése, fogyatékossággal élők támogatása stb.), és így megadták az email-címüket. Én is pontosan így jártam – ezek a levelek annyiban hasznosak voltak, hogy lehetett belőlük értesülni a külföldön folyó „genderideológia”-ellenes megmozdulásokról. Nem tudtam mire vélni, hogy egy, önjellemzése szerint a „szabadság” mellett elkötelezett szervezet miért küzd ilyen vehemensen mások jogai ellen, mert akkor még nem ismertem a genderellenes diskurzus érvrendszerét. (Szabadság értsd: vallásszabadság, értsd: a kirekesztés, gyűlöletbeszéd szabadsága a vallás fundamentalista értelmezésére hivatkozva).
A budapesti székhellyel is rendelkező német szociáldemokrata Friedrich Ebert Alapítvány (FES) párbeszédfórumokkal látta jónak orvosolni a helyzetet, illetve elejét venni a vita elmérgesedésének. A 2012-ben indult, "Nemek közötti igazságosság Kelet-Közép-Európában" programjukhoz éveken keresztül magas színvonalú események kapcsolódtak, külföldi és hazai szakértőkkel, nagy látogatottság és sajtóérdeklődés mellett. A párbeszédfórumok anyagai (írásos, illetve videós összefoglalók) az alapítvány honlapjáról és Youtube-csatornájáról mára eltűntek. (A Nőkért.hu-n elérhető közülük néhány.) Pedig fontos emlékek lennének erről a viszonylag optimista időszakról, amikor feministák, LMBTQ-aktivisták és a katolikus, konzervatív szereplők közti párbeszéd, illetve kulturált vita lehetségesnek látszott. Ekkor még úgy tűnt, hogy a közös pontok keresése fontosabb.
2017-től napjainkig: a „gender” az új migráns
2016 volt a kettős törés éve, amikor egyrészt, a konzervatív oldal a konszenzusos célokról való együtt gondolkodás helyett nyílt támadást intézett a „genderideológiára” hivatkozva az Isztambuli Egyezmény ellen, másrészt, a feministák egy része is elkezdett nyíltan szimpatizálni a genderellenes diskurzus transzneműeket támadó/hiteltelenítő részével. Talán a konzervatívok megnyerése, az ellentétek tompítása érdekében? Előtte is kerestük a közös pontokat, de akkor még konstruktívan, senkit nem beáldozva.
Azóta pedig elég világossá vált, hogy a transznemű, illetve nem bináris emberek közös püfölése, legyen egyeseknek bármily örömteli is, nem vezet a női jogok előmozdításához és a bántalmazott nők hatékony védelméhez - nem teszi „eladhatóbbá" a feminizmust.
A bántalmazás tűrése, illetve az áldozathibáztatás ugyanis (legalábbis a NER-értelemben vett) konzervatív nőkép szerves része.
2013-ban az egyik fideszes képviselő(nő) elszólta magát: a bántalmazás oka szerinte a „felliberalizálódott” családmodell, az, hogy az emberek nem akarnak „rendezetten élni”. (Mert ugye hagyományos konzervatív családban a bántalmazás sosem fordul elő.)
A „genderideológiával” elsődlegesen azonosított transzneműek csak ürügyet szolgáltattak, és a transzfóbia a feminizmus, és általában a progresszív oldal megosztásához is jól jött.
Hogyan került a közbeszédbe újra a „genderideológia”?
Úgy, hogy miután egyre több idő telt el az Isztambuli Egyezmény aláírása óta, egyre többen kérdezték, kérdeztük, hogy mikor fog végre sor kerülni a jogrendbe illesztésre, azaz a ratifikációra. A kormány egy darabig hárított, arra hivatkozott, hogy egy munkacsoport dolgozik a ratifikáció előkészítésén az Igazságügyi Minisztériumban. 2017 februárjában, ellenzéki képviselők és civil szervezetek nyomására végül megjelent egy előterjesztés az Isztambuli Egyezmény kihirdetéséről.
Ekkor lépett működésbe a már említett CitizenGO, amely leközölte a kormányközeli Emberi Méltóság Központ petícióját az Egyezmény ellen, „Az Isztambuli Egyezmény törvénybe iktatása a gender ideológia trójai falovát jelentheti Magyarország számára” címmel. A riogatásban többször bevetették eszközként a transz embereket: azt állították, hogy az Isztambuli Egyezmény ratifikációja esetén a gyerekeknek az iskolában nemátalakító műtétekről kell majd tanulniuk, illetve, a lányiskolákat megbüntethetik, ha nem vesznek fel transznemű diákokat. (Holott az Isztambuli Egyezmény a gender fogalmát a társadalmi nemiszerep-elvárások, nemi sztereotípiák, nem pedig a nemi identitás értelmében használja - LMBTQ-jogokról nem szól se pro, se kontra.) Az Emberi Méltóság Központ elnöke, Frivaldszky Edit minden képviselő postaládájába eljuttatta az állásfoglalást - ugyanakkor az már nem rajta, hanem a képviselőkön múlt, hogy komolyan is vették. (Míg pl. a NANE állásfoglalásával egyáltalán nem törődtek.)
Ezután jött az akkor még újonnan alakult Alapjogokért Központ, mely „Nem a genderegyezményre” című (elvileg jogi, és nem teológiai) szövegében „teremtett nemekről” hadovált. Erősítésnek megérkezett a KDNP ifjúsági tagozata is, akik szerint az Isztambuli Egyezmény ratifikációja után „többé senki sem lenne egyszerűen férfi vagy nő, hanem a végtelen számú, mesterségesen kreált genderkategória egyikébe tartozna”. Ezek után Németh Szilárd már fogalmazhatott így: „Nem a nők egyenjogúságáról szól, nem a nők jogairól szól az isztambuli egyezmény, hanem erősen lopakodó genderpolitika van benne és egyéb más, sokan kimutatták” – csakhogy ezek a „sokan” a kormány szócsöveiként funkcionáló, és közpénzzel kitömött álcivil szervezetek voltak. (Azóta talán nincs is olyan magyar Facebook-felhasználó, aki ne találkozott volna rendszeresen az Alapjogokért Központ, vagy annak külön oldalt is üzemeltető igazgatója, Szánthó Miklós fizetett hirdetéseivel.)
Így odázták el újra az Isztambuli Egyezmény ratifikációját: arra hivatkoztak, hogy ebben a ciklusban már nem foglalkoznak vele, a következő ciklusban pedig a COVID okozta vészhelyzet jó alkalmat adott az egyezmény elutasítására. A kormány genderellenes hadjárata további áldozatokat szedett: a társadalmi nemek tanulmánya mesterszak ellehetetlenítése után jött a transzneműek mindennapjait jelentősen megnehezítő 33-as törvénycikk (mely betiltotta a jogi nemváltást, tekintet nélkül bármilyen orvosi szakvéleményre, vagy az illető személy külsejére), majd a különböző LMBTQ-ellenes törvények. Az egyedülállók általi örökbefogadás szinte ellehetetlenítésének járulékos áldozatai lettek az ily módon gyereket vállalni akaró heteroszexuális személyek is (többségben nők). Mostanra pedig visszatértünk oda, hogy a kirekesztő (és a korábbiaknál sokkal aljasabb) törekvések ismét a gyermekvédelemre hivatkoznak - úgy, hogy közben a Kaleta Gáborok szabadlábon élnek és virulnak. Csak úgy az Alapjogokért Központ, és az azóta gombamód szaporodó konzervatív think tankek: a könyvesboltokban roskadoznak a polcok a genderellenes kiadványoktól. Sőt, Novák Katalin 2020 végi Axióma videója megadta az alaphangot az antifeminizmus terjesztésének is.
Erre valamivel kisebbnek tűnik a fogadókészség, mint az LMBTQ-ellenességre, de a kormány soha nem zavartatta magát, ha egy eszmére nem volt igény - megteremtette felülről. Éppen ezért, gyaníthatjuk, nem fogja őket zavarni az a tény sem, hogy ez itt nem Lengyelország, és a Závecz Research 2017-es reprezentatív felmérése szerint a magyarok 78 százaléka úgy véli, hogy az abortusz az érintett nő döntése.
Jó esélyét látom annak, hogy – amennyiben továbbra is a „genderideológia” marad a főmumus – a genderellenes támadások következő célpontja szexuális és reprodukciós egészség és jogok (SRHR), azon belül az abortusz joga lesz.
Ha csak nem találnak egy új ellenségképet – vagy mi nem találunk egy új kormányt.
Felhasznált források:
Czene Gábor. „Ékes Ilona, a melegek »gyógyítója«.” Népszabadság, 2009. aug. 29.
Fine, Cordelia. Delusions of Gender: How Our Minds, Society, and Neurosexism Create Difference. W.W. Norton, 2010.
Kacsoh Dániel. „Nem mondhatunk igent a kicserélhető nemekre”, Magyar Hírlap 2009. május 12., p. 5.
Palágyi Edit. „Tiltólistán a papás-mamás.” Szabad Föld 2010. febr. 26. p. 25.
Pető Andrea. A nők és a férfiak története Magyarországon a hosszú 20. században. Kiegészítő tananyag a középiskolák számára. Budapest: Szociális és Munkaügyi Minisztérium, 2008.
Sándor Csilla. „A kormány tiltaná a papás-mamás játékot az óvodában.” Magyar Hírlap 2010. február 10. p. 4.
Scmitt, David P. „On That Google Memo About Sex Differences.” Psychology Today 2017. aug. 7.
Seszták Ágnes. „Gizigéza apoteózisa.” Magyar Nemzet 2010. febr. 15. p. 7.
Tóth Katalin. „Szex, hazugság, állóképek. A FES genderideológia-vitája.” Nőkért.hu 2014. júl. 3.
FACEBOOK_OLDALUNKON MEGTEHETED!
Ezeket olvastad már?