Genderpánik Magyarországon és a világban, 3. rész. Az előző részeket ITT és ITT találod!
Ebben a cikkben - #tldr – a következőkről olvashatsz:
Emlékeztető: mi ellen tiltakozik, és honnan ered a „genderideológia”-ellenes diskurzus?
Kik kezdtek el először írni a „genderideológia” állítólagos veszélyeiről? Milyen érveket hoztak fel a feminizmussal, a szexuális és reprodukciós jogokkal (SRHR), a diszkriminációellenes intézkedésekkel és az LMBTQ-jogokkal szemben?
Milyen nézeteket vall a „genderideológia” elleni harc főpapnője, Gabriele Kuby? Miben áll szerinte a „halál kultúrája”? Milyen kifogásokat emelnek vele szemben még katolikus morálteológusok is?
Hol került sor nagyobb „genderellenes” tüntetésekre? Melyik országban sikerült az azonos neműek házassága ellen több százezres tömeget kivinni az utcára?
Mi ellen tiltakozik a „genderideológia”-ellenes diskurzus?
„Ez egy aberrált nő, valószínű gender!”
– pötyögte egy jól értesült kommentelő egy politikusnő Facebook-posztja alá.
A genderfogalom körüli konzervatív-fundamentalista hangulatkeltés mára odáig fajult, hogy a kifejezést egyesek jelzőként, vélhetően a b.zi szinonimájaként, szitkozódásként alkalmazzák – miközben a fogalom tényleges jelentését csak nagyon kevesen ismerik.
A „gender” („társadalmi nem”) kifejezés a biológiai nemünkre („sex”) ráépülő társadalmi nemiszerep-elvárásokra és nemi sztereotípiákra utal. (Mi számít nőiesnek vagy férfiasnak? További opció nincs, a nemi sztereotípiák erősen binárisak.)
Ehhez a fogalomhoz kapcsolódik: 1. a gender studies (társadalmi nemek tudománya) a nemek társadalmi helyzetét vizsgáló tudomány, illetőleg tudományos szemléletmód (melyről bővebben itt írtunk), 2. a gender mainstreaming, azaz az irányelv, mely szerint minden politikai döntésnél előzetesen meg kell vizsgálni, hogy az hogyan fog hatni a nemekre. (Stadiont építsünk, vagy bölcsődét?)
A társadalmi nem(iszerep-elvárások összessége) nem összekeverendő a nemi identitással:
A gender identity (nemi identitás, „pszichológiai nem”) a belsőként megélt nemünk, amellyel azonosulunk, amilyen neműnek tartjuk, „érezzük” magunkat. (Nő? Férfi? Itt beszélhetünk „egyéb”, azaz nem bináris opciókról is.)
Mindez pedig végképp nem összekeverendő a partnerkeresés irányával.
A szexuális irányultság (vagy szexuális orientáció) arra utal, hogy az egyén (elsősorban, vagy kizárólagosan) milyen nemű emberekhez vonzódik. (Heteroszexuális? Meleg? Leszbikus? Biszexuális?)
A genderfogalom jelentésrétegei körül keletkezett zavar kisebb részben a tudományos ismeretterjesztés hiányának és a mainstream média kattintásvadász működésének, nagyobb részben viszont a „genderideológia”-ellenes diskurzusnak (angolul: anti-gender discourse, németül: Anti-Genderizmus) köszönhető. Utóbbit, mivel jórészt valótlanságokkal ijesztgeti az arra fogékonyakat, genderpániknak is nevezhetjük.
Ennek következményeit viseljük kb. 2017 óta Magyarországon is: ennek „köszönhetjük” a bántalmazott nőket védő Isztambuli Egyezmény elkaszálását, a társadalmi nemek tanulmánya mesterszak („genderszak”) ellehetetlenítését, a transznemű emberek életét jelentősen megnehezítő 33-as törvénycikket, a homofóbtörvényt és az ápr. 3-án esedékes, „gyermekvédelminek” titulált, valójában homofób, transzfób népszavazást. (Melyen szavazz érvénytelenül!)
A genderpánik egy globális jelenség, mely a „genderideológia” fogalma segítségével igyekszik érvényteleníteni minden, a hagyományos-hierarchikus nemiszerep-szemlélettől elszakadó véleményt, célkitűzést, politikai irányelvet illetve sok esetben akár tényt is. A „genderideológia” (ezért az idézőjel) egy fiktív fogalom: az ellenoldal találta ki, a gendertudósok, a feministák és az LMBTQ-aktivisták nem használják. „Egy üres fogalomról van szó tehát, amit meg lehet tölteni tetszőleges tartalommal” (Perintfalvi 9, lásd a cikk végén a hivatkozáslistát). „Egy fenyegetés, egy üres jelölő, ami különböző szereplők együttműködését teszi lehetővé e »populista üressége« révén” (Kuhar és Paternotte 15).
Ahogyan a mindennapos megnyilvánulásokból is látszik, még a tőle félők sem tudják pontosan, hogy micsoda – de a csúnya, kiejtve dzs-vel kezdődő idegen szó, együtt a kellemetlen történelmi múltra emlékeztető „ideológia” kifejezéssel már önmagában is elég ijesztő. A magyar kormány, illetve kormánymédia jelenleg a „nemváltással” (nemváltó óvodásokkal), illetőleg a transznemű emberek jogköveteléseivel igyekszik azonosítani a „genderideológiát”. A „genderideológia”-ellenes diskurzus azonban minden olyan nézetet elutasít és démonizál, amely elszakad a nemi szerepekkel és a szexualitással, termékenységgel kapcsolatos konzervatív-katolikus dogmatikától.
A genderpánik jóval korábban indult útjára, mint ahogy a transznemű emberek létezése közismertté vált volna. Mint látni fogjuk, a nemi egyenlőséggel és a szexualitással kapcsolatos legalapvetőbb igényeknek is útját akarja állni, hogy visszavezesse az emberiséget a szexuális forradalom, a feminizmus második hulláma és a melegmozgalom előtti korokba.
Kik voltak a genderpánik első hangadói?
A „genderideológia”-ellenes diskurzus, mint e cikkünkben korábban kifejtettük, az 1995-ös pekingi nőjogi világkonferenciát követően kapott lábra. A nagyszabású ENSZ-esemény konzervatív-fundamentalista résztvevőinek nem tetszett, hogy „csak” a leszbikus nők jogait sikerült megfúrniuk, és a szexuális és reprodukciós egészség és jogok (SRHR), együtt a gender mainstreaming irányelvével, az ellenvetéseik dacára is (részben) bekerültek a konferencia záródokumentumába.
Ahogy az amerikai abortusztörvény (Roe kontra Wade) 1973-as vitája után is nyilvánvalóvá vált, a konzervatív-fundamentalista oldalnak a kompromisszum sosem elég, ahogyan az sem, hogy őket személy szerint senki sem korlátozza abban, hogy a nézeteik szerint éljék a saját életüket. „Istent játszva” (ahogy ők szoktak vádolni másokat) a társadalom egészét a saját képükre formálnák, és ők már nagyon is korlátoznának másokat az egyéni életvitelükben.
A 2010-es évekig a genderpánik elsősorban egyházi berkeken belül maradt, azaz, nem vált tömegmozgalommá, vagy politikai döntésekre is kiható diskurzussá. Azonban már ebben a korszakban is világosan kirajzolódik a jelenség országokon és földrészeken átívelő, azaz transznacionális jellege: a diskurzus képviselői világszerte ugyanazokat az érveket hangoztatják (sokszor még el is felejtik azokat a helyi kontextushoz igazítani), és ugyanazokat a vizuális elemeket használják (pl. anya-apa-gyerekek családot ábrázoló, gyakran kék-rózsaszín piktogramok).
Az egyik első keresztény-konzervatív szerző, aki a „genderperspektívával” kapcsolatban kongatta a vészharangokat, a Magyarországon kevésbé ismert, amerikai Dale O’Leary volt (sz. 1941). „The Deconstruction of Woman” („A nő dekonstrukciója”) c. tanulmányát (melyet e cikkben elemeztünk) 1997-re könyvvé bővítette (A gender forradalma: az egyenlőség átértelmezése - magyarul 2020-ban jelent meg, de nem vált igazán ismertté). Nézeteinek - és tulajdonképpen az egész genderellenes diskurzus érveinek - magját „A gender mainstreaming női szemmel” című, 2013-ban magyarul is megjelent tanulmányában is megtaláljuk.
O’Leary kezdetben azt hitte, hogy a nemi aktusra való szemérmetlen utalás elkerülése végett kezdték el a nemzetközi dokumentumokban a „sex” helyett a „gender” kifejezést használni, és elborzadt, amikor rájött, hogy egy világuralomra törő agenda - és a Szexuális Baloldal - van mögötte. (Ez a kifejezés valószínűleg a Religious Right, azaz a vallásos jobboldal ellentétpárja akar lenni.)
„A Szexuális Baloldal szerint túl sok a kisbaba és túl kevés a szex” – sommázza a lényeget O’Leary. Szerinte aki fogamzásgátlást akar alkalmazni, és nem akar élete során akármikor és akárhányszor teherbe esni, vagy a partnerét teherbe ejteni, az utálja a kisbabákat. (Korábbi tanulmányában a fogamzásgátlással szemben még engedékenyebb volt.) Azt is kijelenti, hogy a fogamzásgátlás nem hatékony. Rögtön tesz is róla, hogy tényleg ne legyen az, mert (ahogy máig teszi a genderellenes lobbi) az átfogó szexuális nevelést szintén démonizálja. Márpedig ha a fiatalok a szexedukáció órán nem hallanak arról, hogy hogyan kell az egyes fogamzásgátló módszereket helyesen alkalmazni, azok hatásfoka valóban csökkenni fog – és máris „igaza” lesz a vallásos jobboldal híveinek, akik csak arra várnak, hogy absztinenciaprogramokat vezessenek be az iskolákba (Magyarországon is).
O’Leary szerint a genderpolitika „vak a nőkkel kapcsolatos igazságra”, aminek ő azonban természetesen birtokában van: „női perspektíva” címen valójában a katolikus-konzervatív tanítás nőképét általánosítja minden nőre. „Mivel nem vagyok marxista, nem hittem ennek az elméletnek, mert meggyőződésem, hogy a nők nagyon okosak, és ha Isten nem találta volna fel a házasságot, a bölcs nők rájöttek volna, hogy a kisbabák a szex eredményeképpen fogannak, és ha egy férfi kapcsolatot szeretne létesíteni egy nővel, akkor oda kell állnia a nő apja és fiútestvérei elé, és meg kell ígérnie, hogy ott lesz a gyermek születésekor is” – írja (O’Leary 31). Ez a gügyögős, ostoba, az olvasót - és a nőket! - gyereknek kezelő nyelvezet egyébként a genderellenes diskurzus szinte minden kiadványára jellemző. A szerzők többsége erős anti-intellektualizmussal küszködik, az árnyalt gondolkodást hírből sem ismeri. (Akaratlanul is Karinthy Szabolcska-paródiája jut róluk az ember eszébe.)
A nők többsége, tudjuk meg O’Learytől, nem akar karriert, otthon akar maradni a családjáról gondoskodni, így a Szexuális Baloldal által szorgalmazott nemi esélyegyenlőségi intézkedések (diszkrimináció elleni fellépés, nemi kvóta stb.) feleslegesek, sőt károsak. Amúgy sem jó, ha az anya elmegy dolgozni, mert, véli O’Leary, a fiúk a megfelelő anyai törődés hiányától lesznek homoszexuálisok, és a „nemi identitászavar” okai is a korai kötődés hibáiban keresendők. A szerző prüszkölve kéri ki magának, hogy neki tisztelnie kelljen azoknak a „rendelleneseknek” a jogait, akik olyan megátalkodottak, hogy nem hajlandók átnevelő terápián kigyógyíttatni magukat (vagy ha ez nem megy, akkor legalább szexualitásuk megéléséről, illetőleg az önazonosságukról lemondva, fejüket lehajtva, másodrendű állampolgárként élni). A szólásszabadság és a vallásszabadság megsértéseként nehezményezi, hogy nem hangoztathat homofób és transzfób nézeteket, illetve munkaadóként vagy szolgáltatóként nem különböztethet meg hátrányosan LMBTQ-személyeket.
A genderelmélet vélelmezett atyjaként John Money-t nevezi meg, aki súlyosan jogsértő, és szexuális abúzust is magában foglaló kísérletet végzett egy kisfiún, akinek orvosi műhiba miatt leégették a péniszét. Money rávette a Reimer szülőket, hogy Bruce fiukat próbálják lánynak nevelni, de – pont mivel nem vette figyelembe a gyerek nemi identitását!!! - a kísérlet kudarcot vallott. Reimer tizenévesen visszatért biológiai neméhez (és a David nevet vette fel), de az elszenvedett trauma következtében később öngyilkos lett.
A „genderideológia”-ellenes diskurzus hívei a mai napig vádolják azzal hamisan a feministákat és az LMBTQ-aktivistákat, hogy John Money-t tekintik a példaképüknek. (Legutóbb Marguerite Peetersnél olvashattunk erről.) Holott az, amit John Money képviselt és tett, éppen hogy szemben áll az általu(n)k képviselt értékrenddel: az emberi jogok, a gyermekjogok, a testi integritás, a szexuális autonómia és a nemi identitás tiszteletben tartásával. Talán ez lehet az oka annak, hogy több év feminizmussal és gender studies-zal való foglalkozás alatt (pedig bőven olvastam angol nyelvű szakirodalmat) egyetlen egyszer sem hallottam John Money-ról - nevével és tetteivel csak a genderideológia-ellenes diskurzus megjelenésével, annak hívei által szembesültem.
O’Leary munkássága nagy hatást gyakorolt a perui püspöki konferenciára, különösen Oscar Alzamora Revoredo-ra (1929–1999), aki széles körűen publikált a „la ideología dé género” veszélyeiről. (Magyar fordításban is megjelent egy tanulmánya.) Nem véletlen, hogy Európa mellett Latin-Amerika lett az a régió, ahol a „genderideológia”-ellenes diskurzus jelentős mértékűvé vált. Hívei ott odáig merészkedtek, hogy érkezésekor jelképesen máglyára vetették a “bruxa”-nak (boszorkány) titulált Judith Butler filozófust, a posztmodern feminista irányzat teoretikusát (akit utálni nagy divat, olvasni már kevésbé).
Revoredo szerint a „genderideológia” azáltal, hogy a nemi szerepek társadalmi meghatározottságáról beszél, megszünteti a férfi és a nő közötti különbséget. „A gender-ideológia zárt rendszer, amely semmiféle ellenérvet nem tűr – írja. – Sokan alábecsülik ennek a szemléletnek a veszélyeit. De vessünk csak egy pillantást e felfogás vezető pozícióira az észak-amerikai kultúrában, s láthatjuk, hogy valóságos kihívásról van szó, amellyel energikusan kell szembenézni, ha meg akarjuk akadályozni azokat a negatív hatásokat, amelyek a fejlett társadalmi rendszerekben már mutatkoznak, s az úgynevezett „szaporodási egészséggel” a fejlődő országokat is elárasztják” (Alzamora Revoredo, 397).
A későbbiekben is visszatérő lesz a kulturális gyarmatosítás vádja, miszerint a szexuális és reprodukciós egészség és jogok (sexual and reproductive health and rights, SRHR) vagy az LMBTQ-jogok csak káros külföldi „importáruk”, melyet a gazdag országok akarnak a fejlődő országokra kényszeríteni, és a lakosság részéről az igény ilyesmire véletlenül sem merül fel. Nemigen szokták megkérdezni a nyomorban élő indiai földművesasszonyt, hogy akar-e még egy kilencedik gyereket is szülni, az elvetélő latin-amerikai nőt, hogy akar-e a szélsőséges abortusztörvény miatt évtizedekre börtönbe kerülni, vagy az afrikai meleg fiatalt, hogy akar-e halállal lakolni. A „családvédők” egyébként (köztük Novák Katalin is) gond nélkül lepacsiznak olyan szervezetekkel, amelyek hasonló szankciókat támogatnak. (A fejlődő országokban – legnagyobb sajnálatukra a dekadens Európában ez már nem lehetséges.)
A „genderideológia”-ellenes diskurzus hívei a szexuális jogokat kizárólag a homoszexualitással, a reprodukciós jogokat pedig kizárólag az abortusszal azonosítják. Képtelenek elviselni a gondolatot, hogy léteznek a saját nemükhöz vonzódó, és ezzel együtt nem öngyűlölő személyek, továbbá olyan nők, akik az adott életkörülményeik közt nem akarják a terhességüket kihordani. Emiatt figyelmen kívül hagyják, hogy az SRHR-nek részei olyan (remélhetőleg) konszenzusos célkitűzések is, mint a nemi erőszak vagy a nemiszerv-csonkítás tilalma, az anyai halandóság visszaszorítása vagy éppen a menstruációs szegénység csökkentése
A diskurzus további jelentős korai szerzője a belga jezsuita szerzetes és teológiaprofesszor, a jelenleg 91 éves Michel Schooyans. (Tőle nem tudok magyar fordításról.) Már Peking előtt, 1991-ben könyvet írt „a liberalizmus totalitárius trendjéről”. 1997-ben újabb könyvet jelentetett meg hazájában a „genderideológia” ellen (L’Evanglie face au désordre mondial – az akkor még bíboros Joseph Ratzinger előszavával). 1998-ban, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának ötvenedik évfordulóján nehezményezte, hogy az emberi jogok modern értelmezése szerint a homoszexualitás, az abortusz és az eutanázia is emberi jognak számítanak: szerinte ezek „az erőszak állampolgárai szentesítése felé vezető lépések.” A közelmúltban a katolicizmus, illetve a kereszténység progresszív irányzata ellen kelt ki, mely megengedőbb a válással, a fogamzásgátlással, a homoszexualitással szemben.
Hazájában - honfitársához, Marguerite Peetershez hasonlóan - nem lett különösebben népszerű, de annál nagyobb nemzetközi hatást sikerült gyakorolnia. Külön könyvet szentelt „az ENSZ rejtett arcának”: a nemzetközi szervezetek (ENSZ, WHO, „Brüsszel”) kritizálása, elnyomónak beállítása azóta is a genderellenes diskurzus kedvelt eleme.
A „halál kultúrája” Gabriele Kuby szemével
Az igazi áttörést a genderellenes diskurzus számára azonban Joseph Ratzinger (XVI. Benedek) pápasága (2003-2015) jelentette. Feltétlen híve, a szociológusból (képesítés nélküli) morálteológussá vedlő Gabriele Kuby tett róla, hogy könyvei segítségével a genderpánikot az egész világon elterjessze. „A keresztények kiváltsága és küldetése, hogy őrök legyenek. Feladatuk, hogy minden embernek felhívják a figyelmet a zsákutcákra és a buktatókra, megmutassák a jelzőfényeket, és mindenekelőtt számot adjanak a reményről, amelynek hordozói és tanúi” - írta a fent említett Michel Schooyans. Gabriele Kuby a prófétai küldetéstudatával abszolút igyekszik eleget tenni e feladatnak.
Gabriele Kuby 1941-ben született a németországi Konstanzban, szociológiát végzett. Három gyereket szült, férjétől való különválása után, 1996-ban tért át a katolikus hitre. Első könyvét erről az élményéről írta, majd két további kötetben a Harry Pottert ostorozta. Ismertté A nemek forradalma (2006) és a Globális szexuális forradalom (2012) c. könyveivel vált.
A nemek forradalma c. könyvéhez az az Andreas Laun írt előszót, aki az osztrák katolikus egyház egyik legszélsőségesebb figurája, saját püspöke volt kénytelen mentegetőzni miatta a sajtóban, mert a homoszexualitás tolerálását a náci bűnök elhallgatásához hasonlította (Perintfalvi 23). A genderideológia hazugságának a lényege Laun szerint az, hogy az embernek „lehetősége van nemének megváltoztatására és meghatározására, és ez egyben kötelessége is” (Kuby 6-7). Kuby könyvére, véli, azért van szükségünk, hogy általa „beolthassuk magunkat egy újabb pestisjárvány ellen”. (Nem gondoltam volna, hogy egyszer még én is oltásellenes leszek.)
Kuby is kedveli a drámai erejű hasonlatokat. (Az egész könyv jajongó hangvételű, és nyomokban sem észlelhető benne a szerző szociológus végzettsége - bármiféle tudományos igényt nélkülöző magánvéleményt olvashatunk.) Szerinte a genderideológia - a nácizmus és a kommunizmus bukása után - a totalitarizmus új formája, amely leszámol a nő és a férfi létezésével, a családdal, a nemzettel, betör az iskolákba és az állami intézményekbe, és a „halál kultúráját” képviseli. A „halál kultúrája” nemcsak az abortuszra vagy az eutanáziára vonatkozik, ahogy esetleg gondolhatnánk, hanem lényegében egyenlő minden olyan véleménnyel, amely elfogadja a szexualitásnak a szaporodástól független formáit (többek közt a heteroszexuális aktusok 99 százalékát). Kuby J. D. Unwin antropológus Sex and Culture c., közel száz évvel ezelőtt megjelent művére hivatkozva állítja, hogy minél inkább korlátozza egy társadalom a szexualitást, annál fejlettebb (128-30). Kuby szerint az, aki nem hisz a konzervatív-katolikus dogmákban, csakis egy erkölcsi korlátokat nem ismerő, mindenen és mindenkin átgázoló ösztönlény lehet, a (Ratzingertől vett kedvenc szava) „relativizmus” híve, azaz olyan, akinek minden belefér és nincs stabil értékrendje. Az a társadalom, amely demokratikus, és tolerálja a különböző vallásokat és világnézeteket az „igazság” (= konzervatív katolicizmus) kötelezővé tétele helyett, Kuby véleménye szerint óhatatlanul pusztulásra van ítélve.
A feminizmus, a nemi esélyegyenlőségi politika és az LMBTQ-aktivizmus célkitűzéseit Kuby összekevert terminológiával és teljesen elferdítve mutatja be. Pl. rögtön az előszóban a transzszexualitást a szexuális irányultságok közé sorolja (13). Szerinte a gender fogalma a „tetszés szerint választható” nemre utal (39) – holott (azon túl, hogy a gender elsődleges jelentése nem a nemi identitás, lásd a definíciókat fent) még a transzneműek sem választják „tetszés szerint” a nemüket. Kuby a felvállalást/elfogadást azonosítja az önkényes választással. Az AIDS, a nemi betegségek, a depresszió gyakoriságát homoszexuálisoknál magának a homoszexualitásnak (és véletlenül sem az elfogadás, illetve az élhető jövőkép hiányának) tulajdonítja (91-2). A homoszexualitás elfogadására és a homofób erőszak megelőzésére irányuló nevelést a „homoszexualitásra neveléssel” azonosítja (Uo) – mintha ilyesmi lehetséges lenne!
Többször hangoztatja azt a különösen aljas elképzelést is, miszerint az, aki elfogadja a homoszexualitást, egyúttal toleráns a pedofíliával és a zoofíliával szemben is (66, illetve 100, 115). Pedig ha egy kicsit elmerült volna az olyannyira ostorozott átfogó szexuális nevelés irányelveiben, tudhatná, hogy annak szemlélete szerint a beleegyezés, a biztonság és a kölcsönösség alapvető értékek, így a gyerekekkel, magatehetetlen személyekkel vagy az állatokkal szembeni visszaélés ennek szellemében is üldözendő. Ha felhívják Kuby figyelmét, hogy ugyan szálljon már ki mások ágyából és söprögessen már egy kicsit a saját háza táján, kikéri magának a katolikus egyházat sújtó, szerinte aránytalan és méltatlan „üldözést”.
Kuby ellentmondást vél felfedezni aközött, hogy a nemi szerepek a társadalomban tanultak és aközött, hogy a homoszexualitás, illetve a transzneműség veleszületett hajlam, illetve sajátosság, amit nem lehet megváltoztatni - örvendezik, hogy most aztán jól nyakoncsípte a „gender-aktivistákat” (66). Pedig csak nincs tisztában a fogalmak jelentéseivel (lásd fent), ráadásul olyan sokat tud a homoszexualitásról, hogy szerinte „egyikük a férfi, másikuk a női szerepet veszi magára” (67). Panasza szerint „a gender-ideológusok elhallgatják, hogy az ilyen zavarok terápiával kezelhetők, és mindenki ellen, aki ilyet állít, vagy ilyen terápiát kínál, »mobbing«-gal, a médiában való módszeres lejáratással és minden lehetséges diszkriminációval harcolnak.” (Uo.) Szerinte az Amerikai Pszichiátriai Társaság 1973-as döntése, amivel kivették a homoszexualitást a betegségek listájáról, erőszakos nyomásra született, és a homoszexualitás igenis „gyógyítható”. (Nem az.) Kuby nehezményezi, hogy az EU-határozatok a homofóbiát egy szintre helyezik a rasszizmussal (73), és igyekeznek különböző intézkedésekkel fellépni ellene.
Feminista művekből (valószínűleg inkább hallomás, mint tényleges olvasás alapján) egy-egy hangzatos fordulatot kiragad (pl. a „kötelező heteroszexualitás” meghaladása - de Adrienne Rich nevét nem említi). Nehezményezi, hogy számos egyetemen lehet tanulni gender studiest (72).
Az élethez való jognak szerinte a magzatokra is ki kellene terjednie ugyanolyan mértékben, mint a már megszületett emberekre. Visszatérően ostorozza a szexuális forradalmat. (Ami a feministák szerint is hagyott kívánnivalót maga után, de Kuby teljes egészében elutasítja az eredményeit is.) A „helyes születésszabályozás” szerinte VI. Pál 1968-as Humanae Vitae enciklikájában található (mely deklarálja, hogy az egyesülés és az élet továbbadása közti kapcsolat megtörhetetlen, és csak a természetes módszer a megengedett). A tizenévesek szexuális aktivitását az iskolai szexedukáció következményének tekinti (42). Gyakorlatilag visszasírja azokat az időket, amikor a házasság előtti szexuális kapcsolatot „vadházasságnak” bélyegezték, és megvetéssel sújtották azt a nőt, aki „törvénytelen gyereket” szült (61). A vele egyetértőket cselekvésre buzdítja, ebben a szellemben zárja könyvét.
Perintfalvi Rita „A genderellenes kultúrharc valódi arca” c. tanulmányában kifejti, hogy még a katolikus teológia is sokkal árnyaltabban látja a nemi egyenlőség kérdését, ezt azonban Kuby figyelmen kívül hagyja. A genderfogalomnak is számos morálteológiai elemzése létezik (ebből Perintfalvi több tucatot felsorol, elsősorban német nyelvű forrásokat, lásd Perintfalvi 13-4), amelyek azonban a kelet-európai régióban nem ismertek, ezért működnek itt olyan jól Kuby eszméi. Gabriele Kuby aktívan tett könyve minél nagyobb terjedéséért, és ebben az akkori pápa is lelkesen segítette.
2011. febr. 9. és 11. között a navarrai egyetemen nemzetközi konferenciát tartottak a genderideológiáról („I Congreso Internacional de Ideologia de Género”). A résztvevők arra jutottak, hogy „a gender” egy forradalom, egy „antropológiai fenyegetés”, amely az individualizmussal áll összefüggésben és a Gonosz térnyerésének az eredménye. Ráadásul nem más, mint egy „trójai faló”, azaz jótékony intézkedések álruhájában aljas ideológiákat csempész be a politikába. Ez az érvelés aztán bármikor jó ürügynek bizonyult a nők helyzetét javító intézkedések, pl. a nőkkel szembeni erőszak ellen hatékony intézkedéseket összegző Isztambuli Egyezmény elutasítására. Utóbbival szemben a „genderideológia” ellenes diskurzus hívei többek közt azt a kifogást emelték, hogy eredményeképpen a gyerekek az iskolában a nemátalakító műtétekről tanulnak majd.
A tettek mezeje: „genderellenes” tüntetések
Frigide Barjot fiatalon a párizsi éjszakai élet ismert figurája volt, és (melegekkel barátkozó hetero nőként, „fag hag”-ként) melegbárokban lógott. Humorista lett, majd Lourdes-ban egy misztikus élmény hatására elkezdte komolyabban venni katolikus vallását. 2012-ben a korábban tanárként dolgozó Ludovine de La Rochère, valamint Albéric Dumont társaságában megalapította a Manif Pour Tous-t. A szervezet az azonos neműek házasságának engedélyezése (mariage pour tous) ellen lépett fel, 700 ezer aláírást gyűjtött, majd nagy (százezres) látogatottságú tüntetéseket szervezett több francia városban. (Egyes források szerint az egyik párizsi tüntetésükön egymillióan vettek részt.) A vidám tömegrendezvényeken a résztvevők a nemzeti lobogó mellett kék-rózsaszín, családpiktogramot ábrázoló zászlókat és transzparenseket lengettek.
A szervezet tagadta, hogy homofób lenne, és ezt azzal igyekezett igazolni, hogy sikerült konzervatív melegeket a tagjaik közé léptetnie, sőt szóvivőnek megnyernie. Csatlakozott a Dolce & Gabbana duó is. A szervezet a gyerekek jogaira hivatkozva igyekezett gátat vetni az örökbefogadási jogot is magában foglaló törvénynek. Tiltakoztak egyúttal az LMBTQ-személyek diszkriminációja ellen további intézkedéseket szorgalmazó Lunacek-jelentés ellen is. Az azonos neműek házasságát ugyan bevezették Franciaországban, de a Manif Pour Tous nem áll meg: legutóbb a mesterséges megtermékenyítés ellen akcióztak.
A Manif Pour Tous és hasonló, homofób szervezetek ravaszul, hogy pozitív színben tűnjenek fel, családszervezetnek szokták nevezni magukat. (Ki ne értett volna egyet a család védelmével - legalábbis addig, amíg a kirekesztő értelmezés el nem terjedt.)
Az olaszországi Sentinelle di Piedi a szólásszabadság védelmében (és a civilizáció romba döntését megakadályozandó) tartja LMBTQ-ellenes tüntetéseit (az elsőt 2014-ben), melyeken egymástól két méterre állva csendben filozófiai műveket olvasnak (de nem Judith Butlert). Gandhi, illetve Szókratész leszármazottainak tartják magukat, ellenállóknak és politikai üldözés áldozatainak. 2015-ben már Szlovéniában is volt hasonló megmozdulás: a Stražarji tagjai magukat a természetes család védelmezőinek vallják, és úgy érzik, hogy a „genderelmélet” hívei rájuk akarják erőltetni az életmódjukat. (Pedig ez inkább fordítva szokott történni.) Ez a fajta demonstráció is francia eredetű, a Veilleurs indította 2013 áprilisában (ők énekeltek és hangosan olvastak).
Üdv Kelet-Európában
A mozgalom, bár kisebb lendülettel (azért itt nem hömpölyögtek százezres tömegek az utcán), de elért Kelet-Európába is: 2013. advent első vasárnapjára a Szlovákiai Katolikus Püspöki Konferencia egy körlevelet bocsátott ki, melyben egyebek mellett ez állt:
„A halál kultúrájának hirdetői egy újabb, a „gender ideológiával” hozakodnak elő. Ennek nevében az ún. „nemek azonosságát” hirdetik. Meg akarnak minket győzni arról, hogy a természetből eredően egyikünk sem létezik mint férfi, vagy mint nő. Vagyis a férfit meg akarják fosztani férfi identitásától, a nőt női identitásától, a családot a család identitásától, hogy a férfi ne érezze magát férfinak, a nő pedig nőnek, és a házasság ne legyen többé a férfinak és a nőnek Isten által megáldott kizárólagos közössége, hanem a házasság szintjére akarják emelni két férfi vagy két nő kapcsolatát is. Így jön létre egyféle Szodomára emlékeztető képződmény, ami ellenkezik Isten akaratával és magára vonja Isten büntetését. (...) Az olyan kifejezések, mint a férfi, férj, apa, lovag vagy gentleman, elfogadhatatlanok a számukra. Ugyanez vonatkozik a nő, feleség, anya kifejezésekre is. (...) A „nemek azonosságának” aktivistái nem adják fel, hanem a megfelelő alkalmat várják arra, hogy a törvényhozás segítségével a kezükbe kaparinthassák az oktatás és nevelés folyamatát is, és ezt a „szodomai ideológiát” bevezethessék az iskolai és óvodai nevelésbe.”
MInt láthatjuk, a szöveg számos csúsztatást és téves állítást tartalmaz, azaz, valótlanságokkal ijesztgeti és hergeli a híveket. Ahogy Perintfalvi is felhívja a figyelmet, a „nemek azonossága” szándékos félrefordítás: amiért a feministák küzdenek, az a nemek egyenlősége. Senki sem állítja, hogy ne léteznének férfiak és nők, és az „identitástól való megfosztás ” helyett éppen az a cél, hogy mindenki az identitása szerint élhessen. Az anya és az apa kifejezések elutasításának téves feltételezése a hivatali nyelvezet inkluzivitására utaló törekvésekből ered. Attól, hogy vannak olyan országok, ahol (az azonos nemű párokra való tekintettel) anya és apa helyett szülő1 és szülő2 van a hivatalos űrlapokra írva, az anya és az apa megszólítások még megmaradnak. És attól, hogy nem feltételezzük előre valakinek a szexuális orientációját, és a partnere nemét, még nem kopnak ki a nyelvhasználatból a férj és a feleség szavak. Gondolom, ez nemigen nyugtatja meg a genderpánikolókat, de a házasságban vagy élettársi kapcsolatban élő azonos nemű párok is használják őket.
A körlevelet, annak minden hazugságával együtt, több nyelvre lefordították, és több ország templomában felolvasták. (Találkoztam olyan lengyel és szlovák vallásos fiatalokkal, akik emiatt hagytak fel a templomba járással.) Nem voltak kivételek a magyar templomok sem, de ekkor még (tévesen) azt reméltük, hogy a genderpánik hazánkban nem fog jelentős hullámokat verni.
Azóta a genderellenes diskurzus akadémiai kutatások tárgyává is vált (melyekből néhányat én is felhasználtam, lásd alább), számos szociológus és politológus foglalkozik vele. Tanúja voltam olyan esetnek is, amikor az illető kutató addig-addig vizsgálgatta a jelenséget, olyan sokat interjúzott, és olyannyira igyekezett megérteni e gondolkodásmód működését, hogy az évek során (főleg a gender mint identitás és a transz emberek kritikája területén) tulajdonképpen elkezdett vele egyetérteni. Velem ez egyelőre nem történt meg – de van még jónéhány rész a sorozatunkból. Maradjatok velünk!
Antoni Rita
Felhasznált források:
Alzamora Revoredo, Oscar. „A gender fogalmának ideológiája: veszélyek és távlatok” in A Család Pápai Tanácsa. Családlexikon. A családdal és az élettel kapcsolatos vitatott fogalmakról és etikai kérdésekről. Ford. Diós István és Kisdi Ágnes. (Budapest: Szent István Társulat, az Emberi Erőforrás Minisztérium Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézete támogatásával, 2012), 397-409.
Kuby, Gabriele. A nemek forradalma. Ford. Bruncsák István. Budapest: Kairosz Kiadó, 2008.
Kuhar, Roman és David Paternotte szerk. Anti-Gender Campaigns in Europe: Mobilizing against Equality. Lanham & New York: Rowman & Littlefield, 2017.
Marschütz, Gerhard. „A biológiai nem megszüntetése? Teológiai megfontolások a katolikus területen folyó gender-vitához.” In Szécsi József (szerk.) Keresztény - Zsidó Teológiai Évkönyv 2014, Budapest: Luther Kiadó, 2014. Online elérés: Utolsó letöltés: 2022.03.22.
O’Leary, Dale. „A gender mainstreaming női szemmel.” In: ERGO Európai Regionális Szervezet (a Polgári Magyarországért Alapítvány támogatásával): Női identitás Európában. Ford. Csiffáry Gergely és Kocsisné dr. Péterfy Hajnal. Budapest, 2013, 25–59.
Peeters, Marguerite. Genderőrület. Budapest: Alapjogokért Központ, 2020.
Perintfalvi Rita. A genderellenes kultúrharc valódi arca, avagy egy újfajta politikai és vallási fundamentalizmus megjelenése Európában? Budapest: Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség, 2015. Elérés:
A Szlovák Katolikus Püspöki Konferencia adventi körlevele. 2013.
FACEBOOK-OLDALUNKON MEGTEHETED!
Ezeket olvastad már?