Mi az az átfektetés? Mit csinálnak az angol átfektetés-aktivisták? És mi köze van mindennek Trumphoz meg az olajszörnyekhez? Londoni tudósítónk jelentkezik. 

/Beszámolónk első része itt található./ Az első nap harmadik szekciójának előadásai a metszetszemlélet köré szerveződtek. Az angliai, román és izlandi szakértők a színes bőrű nők, a roma nők és a fogyatékossággal élő nők helyzetét tárgyalták.    ***Dorett Jones a brit Imkaan nevű szervezettől érkezett, és az interszekcionális (a továbbiakban: metszetszemléletű) megközelítés fontosságáról beszélt a nők és lánygyermekek elleni erőszak kezelésében. Szervezetük a fekete és etnikai kisebbségekhez tartozó (black and minority ethnic = BME women) áldozatokat segíti közel húsz éve. Az előadó megjegyezte, hogy a feketék globálisan valójában nem kisebbség, hanem többség, de a brit politika nyelvezete miatt mégis a „minority” kifejezésnél maradtak. Az erőszak nálunk is ismert formái mellett (fizikai, lelki, szexuális, verbális, gazdasági, valamint prostitúció) foglalkoznak a vallási alapú erőszak (faith-based abuse): a kényszerházasság és a becsületgyilkosságok elleni küzdelemmel is.

Az erőszakos férfi ellentéte a gondoskodó férfi. A gondoskodó férfiak kultúrájának kialakításához nyíltan kell beszélnünk a gondoskodás természetéről. Milyen érzés gondoskodni? Ezt kell elsajátítani minden férfinak, megtanulva más férfiaktól, akik már korábban megtanulták azt. Mert amikor egy férfi kifejleszti magában a gondoskodás képességet, egyre közelebb kerül a teljességhez.

A nők elleni erőszak az emberi jogok megsértése. Nevezhetnénk persze a család szentsége meggyalázásának is, ha van, akinek úgy jobban tetszik. De a kormányt úgy tűnik, egyik megközelítésből sem zavarja a probléma, ugyanis a meghívás ellenére senkit sem delegált az európai nőjogi szervezeteket tömörítő feminista hálózat, a WAVE nemzetközi szakmai konferenciájára. Még az általa generált álcivil szervezeteket, például az Alapjogi Központot sem, pedig az Európa Tanács jó gyakorlatokat rögzítő áldozatvédő dokumentuma, az Isztambuli Egyezmény ellen kirohanó, jogi szövegében „teremtett nemekről”, a napokban pedig, bizonyára Puzsér Róbert írásai által inspirálva, „feminista genderkurzusról” hadováló Szánthó Miklósra igazán ráfért volna némi tájékozódás. (Ehhez képest csak a kisebb probléma, hogy már megint nem láttuk a mostanában kevesebb vizet zavaró Tamási Erzsébetet sem.)

Lehet-e ma Magyarországon pszichés és mentális betegséggel nyíltan élni? Miken megy keresztül az az ember, akit a környezete szó szerint „hülyének” és „elmebetegnek” tart? Milyen nehézségeket gördít az ilyen emberek elé a társadalom és a magyar állam? Barabás Andrea vallomása... és javaslatai a változásra!  Nem véletlen a témám. Saját tapasztalataimat fogom veletek megosztani.

A héten elindult egy meglepően nagy mértéket öltő online kampány. Számos, szexuális zaklatást túlélt ismerősöm, köztük feministák és üggyel szimpatizáló aktivisták is csatlakoztak hozzá. Sok támogató is kifejezte a szolidaritását. Facebook tagok írták ki egymás után posztjukban: #metoo (Magyarul: „én is” áldozat, túlélő vagyok.)  Érintettként nem hagyhatom szó nélkül. Figyelem, felkavaró tartalom!

Eleged van a kéretlen (pornó)reklámokból? A fölugró ablakokból? A böngészés közben rád ömlesztett irdatlan mennyiségű virtuális szemétből, és abból, hogy adatbúvár cégek lekövetik, mire kattintottál korábban?

Mindannyian kerültünk már ilyen helyzetbe: egy ismerős megoszt egy politikai témájú cikket, az alatta lévő kommentek pedig teljesen kiverik nálunk a biztosítékot. Ezek nem értenek semmit! – kiáltjuk, és felvesszük a kesztyűt, jól elmagyarázzuk nekik a tutit. Aztán hirtelen hajnal 3, egymás felmenőivel már hipotetikus intim viszonyt ápol mindenki, de ezek még mindig nem értenek semmit... Hol rontottuk el? Mit lehet tenni, hogy legközelebb ne kerüljünk ilyen helyzetbe?

Egy kutatónő online kérdőív segítségével vizsgálta a férfiak ellen nők által elkövetett szexuális bántalmazás egyes formáit, amikor az elkövető (vaginális, orális vagy anális) behatolásra kényszeríti az áldozatot. A férfiakkal szemben nők által elkövetett nemi erőszak valós jelenség.

ÉN EGY ÉDESANYA VAGYOK, AKINEK A LÁNYA LESZBIKUS. Egy anyatigris, aki meg akarja védeni a gyerekét.

Szoktam néha mondani, hogy „lakik bennem egy konzervatív” – azt értve ez alatt, hogy a poliamóriától/nem-monogámiától, illetve a párkapcsolaton kívüli szexualitástól (alkalmi kapcsolatok, barátság extrákkal, minden ilyesmi) személyes szinten zsigerileg idegenkedem. Viszont szeretném azokat megérteni, akik – szexuális orientációtól függetlenül – ezeket az életmódokat választják, így néha túllépek a komfortzónámon és tudatosan szembesítem magam e témákkal (pl. rendeztem már a nem-monogám kapcsolatokról beszélgetős estet, illetve a közelmúltban megnéztem az RS9-ben egy, a nyitott kapcsolatokról szóló színdarabot). Gondoltam az eseményleírás alapján, hogy a „Tudatos szex másként” című workshopon is biztosan hallok majd olyan információkat, amik segíthetnek ezeket az ellenérzéseimet valamelyest leépíteni, új nézőpontokra szert tenni. Végül annyit elmondhatok, hogy az előadás tényleg túlléptetett a komfortzónámon.

Nemrég úgy álltam volna itt, mint egy jóképű, életének legjobb éveiben járó férfi, aki sokak számára példa értékű házasságban él. Az LMP kezdeményezője és ismert arca voltam, majd a Greenpeace szóvivője, néhány izgalmas és megnyert zöldpolitikai üggyel a hátam mögött nem volt okom a panaszra. Unokákat vártak tőlem.Közben bennem folyamatos életundor hullámzott, és kamaszkorom óta etikai megfontolásokkal tartottam sakkban a halálvágyamat. Minderről a környezetem a lehető legkevesebbet tudta: úgyse tudtak segíteni, megszomorítani pedig nem akartam őket. A halálvágyat és az életundort úgy kezeltem, mint az élet természetes velejáróját. Nem panaszkodtam.Vay Blanka beszéde a Pride megnyitójáról. 

Eredetileg ezzel a mondattal terveztem kezdeni ezt a beszámolót: „Noha nem zökkenőmentesen, de a vártnál gördülékenyebben és, mondhatni, eredményesebben zajlott le vasárnap délután a Budapest Pride keretében megrendezett „LMBTQIA a T-vel” c. workshop, amely a transzinkluzivitás illetve a „terf”-vita kérdéseit járta körül.” Csakhogy már néhány további vélemény megismerése is (és még csak a transzinkluzív oldalról beszélek!) az értelmezések drasztikus sokféleségét igazolta. Látok mindent az épülő hidakat vizionáló kirobbanó lelkesedéstől a „nem jutottunk sehova” elkeseredett pesszimizmusáig, így kiderült, hogy viszonylagos – és, mivel én sem katasztrófára, sem egymás nyakába borulós csodára nem számítottam, szenvtelen – elégedettségem meglehetősen szubjektív.Az biztos, hogy a közel másfél éve húzódó vita offline térbe való áthozatalára nagy igény volt, így a terem zsúfolásig megtelt. Nem képviselte magát azonban sajnos a Transvanilla egyesület, és nem jött el a transzkritikus oldal több online hangadója. Különösen feltűnő volt a „transzzsidó” koncepcióhoz illetve "A világ legelnyomottabb embere" c. videóhoz köthető művész, valamint a tavaly álnéven megjelent, transzkritikus gúnyiratoknak (pl. a Transzzsidó kiáltványnak) felületet adó Reflektor.hu szerkesztőjének távol maradása. A radikális transzkritikus oldal egyetlen megjelent képviselője így végül annyira kisebbségbe szorult a közegben népszerűtlen véleményével (a hallgatólagos egyetértés lehetősége persze fennáll, de a támogatás jelzésével nem sokan fáradoztak nyíltan, a csoport előtt), hogy az a rendezvény végére a vele ellentétes állásponton levők egy részéből is empátiát váltott ki – és annak értékelését, hogy ő legalább eljött és vállalta a személyes vitát. A részvétel valószínűleg mindenkitől jelentős lelki felkészülést kívánt, hiszen a témát tekintve bőven lehetett a workshopon ellentétes, illetve akár traumatizáló véleményekre számítani.A szervezők négy témacsoport mentén vezették, korrekt moderációval, a közel négy órán át húzódó beszélgetést: 1. identitás, 2. közös térhasználat, 3. az események története, helyzet a vita előtt/után, 4. közös pontok, kommunikáció módja a továbbiakban. Az alábbiakban inkább ragaszkodom a tematikus csoportosításhoz, mint az elhangzottak időrendjéhez (főleg mivel a témák végül gyakran összefolytak). Mivel nem tudtam erről egyeztetni, a felszólalók neveit nem írom ki. Azokat a részeket, amelyek nem hangzottak el a workshopon, csak a saját kommentárjaim, dőlt betűvel szedem.Jelen beszámoló részrehajlástól mentesnek, objektívnek tekintésére, valamint kizárólagosságára nem tartok igényt. A helyszínen is egyértelműen vállaltam a transzinkluzív, metszetszemléletű (interszekcionális) feminista álláspontomat, és e szöveg megírásakor sem igyekeztem úgy feltüntetni magam, mintha a vitának független szemlélője lennék. 

Az alábbi vázlatot az idei Budapest Pride-hét keretein belül megrendezett, „LMBTQIA a T-vel” c. workshop egyik szervezőjének a kérésére állítottam össze. Mivel csak egy nappal a rendezvény előtt tudtam rá időt fordítani, és így nem biztos, hogy már be tudják illeszteni a programba, (vagy ha mégis, várhatóan nem lesz idő másfél órában minden pontot érinteni), közzé is teszem. Előljáróban annyit mondanék, hogy 2013-ban is részt vettem egy „betűs” workshopon, ahol nem a betűk egymásnak ugrasztása volt a téma, hanem a megismerés, megértés. Itt olvasható erről a részletes beszámolóm. Szomorúnak tartom, hogy az elmúlt négy évben sikerült oda eljutni, hogy most már tűzoltó workshopot kell rendezni az időközben megjelent bomlasztás miatt. A Melegfront csoport is nagy utat tett meg a különböző nemi szervekkel rendelkező, különféle összetételű párokat ábrázoló 2013-as molinótól (lásd képünkön) addig, hogy diktatorikusan kizárja a radikális feminizmus transzkritikus ágával egyet nem értőket, az azt kritizálni merészelő LMBTQ személyeket. Szerintem többre mentünk volna, ha a 2013-as workshop szellemében megyünk tovább, így némileg szomorúan készülök a holnapi alkalomra. A „minél közelebb mégy hozzá, annál jobban megérted” szellemiséggel továbbra is jobban tudok azonosulni – ezért is javasoltam az alapításkor ezt az idézetet a Szabadnem blog mottójának. (Legalább mi vigyük tovább.)

 Szeretném, ha képzeletben elindulnál egy olyan futóversenyen, ahol ketten vagytok. A te lábad össze van kötve. A szabaly az, hogy le kell futni 1000 métert. Sőt, bele is szabad rúgni a másikba – de csak annak szabad, akinek nincs összekötve a lába. — Miczki Tamara vendégposztja.

 Cikkünk második részében folytatjuk Cordelia Fine A nemek hazugsága (Die Geschlechterlüge) című könyvének ismertetését. Az első részhez kattints ide! Amikor viszont a nemi sztereotípiák szerinti nevelés teljes csődöt mond:A Szobafestőnők nevű kisvállalkozás 

Sok szülő igyekszik elkerülni, hogy gyermekébe belenevelje a nemi sztereotípiákat. A lány jó eséllyel mégis ott köt ki, hogy babázik, a fiú meg ott, hogy kisautózik. A szülők többsége itt egyértelműen a géneket, gyermekének „esszenciális” női vagy férfi személyiségét véli felismerni. Azonban lehet, hogy tévednek. Miért is? Vay Blanka írása. Amikor viszont a nemi sztereotípiákra való nevelés teljes csődöt vall: nő és kutyája munka közben. Nem a legmagabiztosabb érzésekkel vágtam bele Cordelia Fine A nemek hazugsága (Die Geschlechterlüge, Klett-Cotta Verlag, Stuttgart 2012) című könyvébe. A férfias és nőies tulajdonságok eredete volt a téma. Én korábban 60-70 százalékra tettem a szocializáció hatását, a szerző szerint ez nagyjából 100 százalék. A szerző agykutató, neurológus és pszichológus képzettsége meggyőzőbb alapnak tűnt az én olvasottságomnál. Mindegy, gondoltam, okos embereket kell olvasni, nem olyanokat, akik ugyanazt gondolják, amit én. 

Szerda reggel arra keltünk, hogy zárt facebook-csoportunkból egy print-screen (képernyőkép) a kurucinfón landolt. Miután átvizsgáltuk a taglisát és töröltük az olyan passzív tagokat, akiket senki nem ismert az aktív tagok közül, úgy döntöttünk, megszólalunk  az ügyben.

Elégedetlenek vagyunk a rendszerrel. De milyen is pontosan a rendszer? És milyen lehetőségeink vannak ellene? Létezik-e olyan eszme, ami mögé egyszerre tud beállni – párttól és politikai oldaltól függetlenül – az összes elégedetlenkedő? Kiáltvány arról, mi a metszetszemlélet. És hogy miért nem lesz igazi rendszerváltás nélküle.

Hogyan alakult ki a prűd, viktoriánus társadalomból a mai, átszexualizált kultúra? Milyen szerepe volt ebben a folyamatban az orvostudománynak és a szexológiának? Miért gondolták a 19. századi konzervatív hangadók, hogy a feministák betegek? Kik voltak az első szexuális lelkesedők, akik megágyaztak a szexuális forradalomnak? Miért kezdték a pszichológusok és pszichiáterek az ember lelki nemét kutatni? Cikkünk bemutatja a szexológia születését, valamint a nemi elhajlás fogalmát, amiből később a homoszexualitás és a transzneműség fogalmai kialakultak.

Zavar, hogy a pártpropaganda a születési kisebbségek tagjait megpróbálja összemosni politikai szereplők törekvéseivel. Hogy a nemi azonosság vagy szexuális irányultság azonnal „libsibérencséget” is jelent. Jobboldali és konzervatív értékrendű transznemű leszbikus nőként kikérem magamnak azt a vélekedést, hogy nemzettársaink jogainak biztosítása árt az országnak. – Erdei Tünde vallomása.

(Válasz Puzsér Róbert „Politikai korrektség és genderizmus” című cikkére)  Beszélgessünk a mítoszokról.  A mítosz az ember számára még érthetetlen, ezért félelmetes természeti és társadalmi erők fantasztikus tükröződése, ezeknek öntudatlanul is művészi feldolgozása a nép képzeletében (lásd: sulinet.hu). A mítosznak tehát van valóságalapja: valamilyen félelmetes jelenség, amire mindenképpen magyarázatot kell adni. Időnként még azon az áron is, hogy a valóságtól teljesen elrugaszkodott meséket találunk ki rá. A mítoszoknak egyébként mindig is fontos szerepe volt az emberiség kultúrtörténetében: akár azért, mert általuk egy-egy népcsoport összekovácsolódott és nemzetté vált; akár azért, mert általuk boszorkányperekben lehetett elítélni és kiirtani emberek millióit.  A mítosz természetesen egy irodalmi kategória, és érdekes módon sok rokonságot mutat a ma igen divatos összeesküvés-elméletekkel.

A közbeszédben manapság rendszeresek a „gender”-t ellenző vélemények. De vajon kik azok az emberek, akikkel ezt a szót (egyébként hibásan) azonosítják? Hogyan élnek és hogyan gondolkodnak transznemű honfitársaink? Riportunkban négy transznemű nő nyilatkozik*. Mind a négyen különböző életutat jártak be, és különböző személyiségek lettek. Van köztük baloldali aktivista, de jobboldali konzervatív nő is, aki távol tartja magát a politikától. Van hívő és ateista. Van, aki követi a hagyományos női szerepeket, és van, aki elhatárolódik tőlük. Van, aki hivatalosan és orvosilag is helyreállíttatta a nemét, és van, aki szerint nem a papírok vagy a testi jellemzők tesznek valakit nővé. Van, aki nyíltan vállalja a nevét és kilétét, van, aki inkább álnéven szerepel. Ahányan vannak, annyifélék. Akárcsak bármelyik nő.Sokféleségük azonban nem jelenti azt, hogy ne látnának bizonyos dolgokat nagyon hasonlóan. Különleges helyzetük okán – mivel megtapasztaltak női és férfi létélményeket is – tűpontosan fogalmaznak. Következzen tehát Vay Blanka, Erdei Tünde, Gergely Dóra Viktória és Szabó A. Zsófia véleménye az emberek sokszínűségéről és a társadalmi rendszerünk problémáiról.

Női és férfi szerepek, nemi identitások, párkapcsolati és szextippek, szexuális orientációk metszetszemléletű feminizmus, LMBTQ* témák – szóval minden, aminek a rettegett g-betűs szóhoz, a genderhez köze van. „Minél közelebb mégy hozzá, annál jobban megérted!”Arról, hogy mi az a metszetszemlélet: itt írunk.

Megjelent Interszekcionális feminizmus: baloldali és antikapitalista identitáspolitika című cikkünk a Fent és Lent blogon. Ebben összefoglaljuk, miért tartjuk az interszekcionalitást egy alapvetően baloldali, rendszerszemléletű elméletnek. A cikk válaszként született az ún. „identitáspolitikát” mostanában baloldalról érő támadások ellen. Nem titkolt célunk volt vele, hogy a balos érzelmű emberek felé nyissunk párbeszédet, mivel a politikai ideológiák közül ez az az oldal, ahonnan könnyen (könnyebben) el tudjuk képzelni az együttműködést.Ettől függetlenül fontos azt is leszögezni, hogy nem minden szerzőnk ért egyet a cikk antikapitalista kicsengésével. Való igaz, hogy nem kell interszekcionalistának és/vagy baloldalinak lenni ahhoz, hogy valaki a transzneműek érdekvédelmét képviselje. Az ő hangjuk és álláspontjuk is fontos számunkra, ezért a jövőben is felületet fogunk biztosítani nekik a véleményük kifejezésére.Továbbá nyitottak vagyunk a nyilvános vitára bárkivel, aki nem ért egyet a mondanivalónkkal – természetesen azzal a feltétellel, hogy a vita során egymás személyét és lelkiismereti szabadságát minden körülmények között tiszteletben tartja az összes fél.

Az előző részekben a biológiai esszencializmus kérdését vizsgáltuk meg, és bemutattuk, milyen kézzelfogható következményei (pl. törvényhozás, nemi alapú diszkrimináció stb.) lehetnek annak, ha a korszellem esszencialista. Ebben a részben azzal foglalkozunk, milyen alternatívái vannak az esszencialista gondolkodásnak, és példákat hozunk arra, hogy hogyan lehet megmagyarázni bizonyos társadalmi jelenségeket anélkül, hogy a biológiai meghatározottsághoz foggal-körömmel ragaszkodnánk.A lenti gondolatmenetben senki nem tagad biológiai tényeket: meg fogjuk látni, hogy a biológiai tények + a történelmi-kulturális környezet együttes figyelembevételével is le lehet írni a női-férfi nemi szerepek kialakulását és fönnmaradását.

Jelentem: az ideológiai világuralom helyett olyan céljaink vannak, mint hogy nyugodtan pisilhessünk abban a vécében, ahol biztonságban érezzük magunkat és hogy át tudjuk íratni a papírjainkat a valóságban használt nemünkre és nevünkre: anélkül nagyon sok megalázó kellemetlenség vár ránk.

Ebben a részben azt vizsgáljuk meg, hogy miután a biológiával végül is nem tudták alátámasztani a férfi-nő megkülönböztetést a 20. század első felében, miként próbálták meg ezt a pszichológia éppen kialakulóban lévő, új módszereivel alátámasztani.

A bejegyzés első részében az osztályi és nemzeti hovatartozásra alapuló biológiai esszencializmus túlkapásait vizsáltuk meg. Ebben a részben arról lesz szó, miképpen befolyásolta az esszencialista gondolkodás a nők jogait és a társadalmi nemek (gender) kérdéskörét a 19. század és kora 20. század során.

Számtalan szégyenletes korszak volt a tudomány története során, amikor biológián alapuló elméleteket használtak arra, hogy természetesként fogadtassanak el valamiféle társadalmi egyenlőtlenséget vagy megkülönböztetést. Ennek eredményeként pedig érvényben is lehetett ezeket tartani, hiszen ha valami természetes, nincs okunk megpróbálni megváltoztatni.

A TERF ideológia magyar importja értelmetlen, hiszen itt a transzneműek abszolút és többszörös elnyomás alatt élnek.

A fordítás eredetije Sandra Lipsitz Bem: The lenses of gender című könyvének Gender Polarization című fejezetében található.Lásd még: Homoszexualitás a 20. században – 1. rész: FreudHomoszexualitás a 20. században – 2. rész: Freud pszichoanalitikus követőiA legelső tudományos érvek a homoszexualitás betegségnek tekintése ellen ironikus módon épp a McCarty-korszak boszorkányüldözéseinek idején merültek fel. A két legkorábbi tudományos érv a következő volt. Elsőként említhetjük azt a tényt, hogy a homoszexualitás túl gyakori jelenség ahhoz, hogy betegségeként kezeljék ahelyett, hogy az emberi szexualitás egy normális változataként kezelnék. Másodszor, a korábban említett Bieber-féle tanulmány kritikájával és cáfolatával kiderült az is, hogy a homoszexuálisok között túlontúl sokan semmilyen orvosi kezelésre nem szorulnak, mentálisan teljesen egészségesek: a homoszexualitás és a mentális rendellenességek között végül is nem lehetett tudományosan kimutatni semmilyen kapcsolatot.

A fordítás eredetije Sandra Lipsitz Bem: The lenses of gender című könyvének Gender Polarization című fejezetében található.Lásd még: Homoszexualitás a 20. században – 1. rész: FreudAz 1930-as évek után a Freud nyomdokaiban járó kutatók legalább három alapvető ponton változtatták meg az eredeti elmélet lényegét. Bár nem mindegyik változtatás érintette a szexuális tárgyválasztás kérdéskörét, végeredményben mégis az lett a hatásuk, hogy egyrészt lerombolták Freud eredeti elméletének radikalizmusát (amivel eltörölte a heteroszexualitás kiváltságosságát), másrészt megszüntették azt a kezdetleges társadalmi toleranciát, mely a homoszexualitás Freud általi elemzése nyomán épp meszületett volna.A három pont, melyen az eredeti elméletet megváltoztatták, a következő.

A fordítás eredetije Sandra Lipsitz Bem: The lenses of gender című könyvének Gender Polarization című fejezetében található. A 20. században a homoszexualitást mint szexuális irányultságot a pszichológia és pszichiátria vizsgálta, ennek alapjait pedig (mint sok más területen is) Sigmund Freud rakta le. A freudi hagyomány sokkal több figyelmet fordított a férfiakra, mint a nőkre, így ezt az androcentrikus súlyponteltolódást sajnos az én tárgyalásomnak is tükröznie kell.Jóllehet Freud követői a pszichoanalízis elméletét később arra használták, hogy a heteroszexualitást kiváltságossá, a homoszexualitást pedig betegséggé nyivánítsák, Freud eredeti leírása annyira darwinista volt, hogy magának a heteroszexuális kultúrának jelentett (vagy jelenthetett volna) kihívást. Az evolúció emélete azt állítja, hogy a fajok, melyek ma a bolygót benépesítik, a biológia és az adott környezet kölcsönhatásának nyomán fejlődtek ki. Amit Darwin a fajok törzsfejlődéséről gondolt, azt gondolta Freud a lélek egyedfejlődéséről, valamint arról, amit úgy hívott, hogy az egyén szexuális „tárgyválasztása” (Freud, 1905/1962, 11.o.). Épp úgy, ahogy Darwin az embert biológiai fajjá minősítette le, mely csupán egy a sok, véletlenek során kialakult faj közül, Freud a heteroszexualitást minősítette le azáltal, hogy kijelentette, az nem más, mint – a homoszexualitáshoz hasonlóan – a gyermeki pszichoszexuális fejlődés egy lehetséges kimenete.

A fordítás eredetije Sandra Lipsitz Bem: The lenses of gender című könyvének Gender Polarization című fejezetében található. A 19. század közepe- és végefelé Angliában, Európa bizonyos részein és az Egyesült Államokban is elkezdett fölbomlani a társadalmi berendezkedés. A felbomlás hajtómotorja két, a nemi rendet fenyegető dolog volt. Az egyik a feminista nőjogi követelések voltak. A másik pedig az volt, hogy a szexuális viselkedés mintázatai kezdtek megváltozni.Színesen mutatja be a helyzetet John D'Emilio és Estelle Freedman 1988-as történelmi összefoglalója az Egyesült Államok szexualitásáról. A városiasodás és a fogyasztói kultúra megjelenése a késő 18. és kora 19. században gyökeres változást hozott az emberek életformájában a szexualitás jelentőségét és társadalmi szervezését illetően. Amíg a szexuális kapcsolatok korábban többnyire a hitvesi ágyra korlátozódtak azáltal, hogy a szoros falusi közösségek megfigyelés alatt tartották őket, a 19. század közepe- és végefelé a városi környékeken virágzó prostitúciós üzletek és egy, elsősorban férfi homoszexuális kultúra kezdetei fejlődtek ki. Valamivel korábban ugyenezek már Európa városias részein is kialakultak. Bár ezen szexuális fejleményeknek több különböző szemszögét is lehet hangsúlyozni, ami itt jelentősnek tűnik, az a következő: mivel nagyjából egyidőben történtek azzal, hogy a feministák elkezdték a nők jogait követelni, együttesen azt az érzést keltették, hogy a 19. századi nyugati társadalom egész nemi szerkezete szemmel láthatóan szétesni készül. Több forgott már kockán itt, mint a nők jogai. Kockán forgott a politikai, társadalmi, pszichológiai, sőt a szexuális jelentése is annak, hogy mit jelent férfinek és nőnek lenni.

(A bejegyzés eredetileg itt jelent meg.)A fordítás a következő cikk alapján készült: Trans Feminism: There’s No Conundrum About It Szerző: Julia SeranoEgy cikk szerint, mely a Ms. magazinban jelent meg és „A transzfeminizmus talánya” címet viseli, a transzfeminizmus egy igen önellentmondásos és megkérdőjelezhető ága a feminizmusnak. Nos, én ezzel egyáltalán nem értek egyet. Elmondom, miért.

 A fordítás eredetije Sandra Lipsitz Bem: The lenses of gender című könyvének Gender Polarization című fejezetében található. A Freudot követő időszakban az Egyesült Államokban a pszichológia mind a homoszexualitást, mind a transzvesztitizmust a szexualitással kapcsolatban vizsgálta – nem pedig a (társadalmi) nemmel kapcsolatban. Éppen ezért ekkoriban nemigen esett szó a nemi elhajlásról (vagyis arról, amit Terman és Miles 1936-ban ,,a szexuális temperamentum elhajlásának'' nevezett). 1952-ben azonban Christine Jorgensen nemzetközi szenzációvá vált azzal, hogy férfiként utazott Dániába, de nőként tért haza az Egyesült Államokba. Bár a nemváltoztatáson áteső vagy átesni akaró emberek iránti érdeklődés a késő 60-as, korai 70-es évek során érte el tetőpontját, már 1953-ban azért kardoskodott egy endokrinológus szakorvos, bizonyos Harry Benjamin, hogy a – ahogy ő hívta – nemi identitás transzszexuális megháborodása hivatalosan is külön betegségnek minősüljön. Benjamin szerint ugyanis rengeteg elkeseredett ember szenvedett ettől az el nem ismert betegségtől; ő maga is sok embert kezelt hormonokkal már a 20-as évek óta.